Mivel  nagyon szerette a csendet és a természetet, jutott el arra az elhatározásra, hogy ha egy hétre nem is, hiszen egy ilyen hosszú távollét túl sok áldozatot követelne a családjától - illetve másra is kell jusson a szabadidejéből -, de két napra becsatlakozik a rég óta vágyott, ismeretlen zarándokútba. A szabadság oly rég óta nem érzett felemelő érzése töltötte el már, amikor felszállt a kis hegyi faluba vivő buszra. Az utazás alatt kicsit bóbiskolt, mert az indulás előtti kapkodós mindentelitézekmég üzemmód sok erejét kivette. Majd önkéntelenül és automatikusan elkezdte kiüríteni az elméjét és csak bámult ki az ablakon. 

 

A busz végállomásán két gyakorlott túrázó ismerőse várta. Ők már az elmúlt 5 nap alatt 130 kilométer maguk mögött hagyva kicsit elcsigázottak, de feldobottak voltak. A csapat közös vacsorája alatt megismerkedett a szervezőkkel, mindenki közvetlen szeretettel volt irányába. Majd még az esti beszámolók és a másnapra vonatkozó instrukciók előtt az egyik roskadozó lábú földijével sétáltak és ismerkedtek kicsit a mesefalu muskátlis parasztházai, girbegurba utcácskái között. Ez volt az első, izgalom-csoda. 

 

A tetőtérben jutott neki egy ágy, a többi zarándok alig várta, hogy vízszintesbe helyezze magát az egyszerű fekhelyeken erőt gyűjtve a másnapi megmérettetésre. Mindig hajnalban volt az indulás és a szervezők még éjszaka is készültek - értékelte kitartásukat.

 

Elalvás előtt beszédbe elegyedett a fekhelyszomszédjával, egy nagyon aranyos, El Caminót is megjárt, sokgyermekes édesanyával. Kiderült, hogy Magyarország viszonylatában szinte egymás mellett laknak és valahogy olyan ismerős, olyan közeli volt életfelfogása, tapasztalatai alapján. Éjjel a várakozástól, meg a valószínűleg káposztás vacsorától alig aludt.

 

Csípős volt a hajnal, egyszerű a reggeli, neki könnyebb a hátizsákja, mint a többieknek. Igyekezett barátaival indulni, de azok elsiettek, a hátukat még látta a távolban. Csalódott volt, egyedül menjen? Ugyan az út jelölve van, de nála ez a kezdet. Biztos így kell lennie - gondolta -, hogy többet tudjon magában lenni. A napfelkelte a várrom mögött olyan szép volt, hogy ugyan fotós antitalentum, de lekapta az utókornak. 

 

Alig egy óra múlva mellé keveredett kedves ágyszomszédja. Együtt folytatták, a lábuknál ugyan lassabban, de járt a szájuk is. És alig telt el egy óra, jött a döbbenetes felismerés, hogy középiskolás fiaik egymás legjobb barátai. Tudtak egymásról, a családjaikról, a történésekről a gyerekeken keresztül, személyesen viszont még sosem találkoztak. A ki nem kommunikált gyatra szülői értekezleteken ugyanis hol egyikük, hol másikuk vett részt. Mi ez, ha nem a második, meglepetés-csoda?

 

Újdonsült barátnője gyakorlott túrázó volt, mégsem hagyta őt, lassabban haladó asztmás gyaloglót magára. Annyira folyt belőlük a szó, mert annyi hasonló élményük és problémájuk volt, hogy eltévedtek. Nem vették észre az egyik útjelző szalagot. Ez a kis figyelmetlenség sajnos egy elég nagy kitérőt jelentett, hegyre fel, hegyre le, dombokon át, már azt sem tudták merre a cél. Segítséget kérni sem volt egyszerű, mert nem volt térerő és, mert az aznapi célállomás egy nem túl ismert tanya volt. A melléjük szegődött gondviselés nélkül nem találtak volna oda arra a helyre, ami maga volt a harmadik, mese-csoda: 

Cölöpházak egy apró tó partján, békésen szuszogó vaddisznók, akik épp a zápor miatt felborult bográcsgulyást lefetyelték, legelésző lovak, barátságos kutyusok. Az óriás záport követő hetedhét országra szóló szivárvány és az aggódó, csupa szív szervezők. Hazaértek - végre.

 

Zsupsz, pólóban be a tóba, a nyári hőségben megizzadt testükre és sajgó lábukra gyógyír volt a kellemesen hűvös víz. A tóból körbepillantva a gőzölgő mezők, színes fák, őzikés lankák hihetetlennek tűntek.

Majd jött a varázslónők által a semmiből megszaporított vacsora, korgó gyomruk ünnepelt. 

Volt a társaságban két El Caminon szolgáló fehér ruhát és kendőt viselő vendégnővér. A vacsorát követően gitározni és az angyalok hangján énekelni kezdtek. A soha nem tapasztalt kábítóan erős érzés, a hihetetlen látvány örökre elméjébe vésődött. Negyedik, hála-csoda! 

 

Éjjel ezer csillag az égen, lénye feloldódott a mindenkit átölelő kozmikus szeretetben és jólesően fáradt teste pihenni tért.

 

Ismét hajnalban indultak, a harmatos friss fű, a harapni való levegő és a fák ágain átszűrődő mennyországos nap sugarai nem hagyták kijózanodni elvarázsolt állapotából. Nyelvtudásának hála, tréfákkal és poénokkal kísérve megismerkedett a nővérekkel, akik megosztották vele életük, hivatásuk részleteit, és akiket alaposan a szívébe zárt. Ötödik, ismeret-csoda!

 

Alig pár száz méter és a nagy út végéhez ér. Ittak a szent források vizéből, majd bevonultak az erőt hordozó térre.  Megcsinálta, ő ugyan csak egy icipicit ment, de ennyi kilométert is csak komoly elhatározással, valamiért, valakiért lehet megtenni.

 

Kis körben leültek a padokra, a nővérek eltűntek, majd vizeskancsóval és törölközővel tértek vissza. Alázatosan, mint egykor szeretett Uruk, egymás után, dallal kísérve megmosták a zarándokok poros, sebes, elgyötört lábát. Mindenkiét. Folytak a könnyek. Hatodik, csoda-csoda, melytől alig tértek magukhoz.

 

Hálaadó mise, búcsú és várakozás az autóra, ami majd hazaviszi őket. De milyen várakozás, beszélgetős, folytatva azzal az ismerőssel, aki fogadta megérkezvén, aki immár a barátja, aki ugyan az út elején magára hagyta, de lélekben talán végig vele volt. Ezt az utat külön és mégis együtt tették meg. Hetedik, remény-csoda.

 

Az otthonhoz közeledve eszmélt rá, hogy szerettei ez alatt a két nap alatt egyáltalán nem jutottak az eszébe, elszégyellte magát. De tudta, ennek így kellett lenni, ez így volt jó.  Az úton csak egy ember volt a maga kis lényeg-lényével, nem anya és nem feleség.