Jelige: Papucs – A Gangos

E novella alapötlete egy nagyon jó barátom, S. Viktor elméjében született meg. Ezúton is köszönöm neki, hogy felhasználhattam.

Ennyi volt, nincs tovább. Itt meg kell állni. Már mindenki elment. Távolról még lehetett hallani a kiáltásokat, de azokat is csak tompán és néhol kivehetetlenül. Csak egy sötét, magas vékony alak rajzolódott ki a félhomályban. Ő volt az. Anton. Egy átlagos katona, aki ugyanúgy, mint további 30000 társával a leningrádi fronton harcolt 1941 szeptemberében. Egy egyszerű rohamnak indult. Anton már vagy száz rohamon volt túl ez előtt. Az osztag egyik legjobb katonája volt. A „Gangos Anton” így emlegették a seregben. Rá is szolgált a nevére. Éj fekete haja és gesztenye barna szemei nagyon népszerűek voltak a lányok körében és ezzel ő teljesen tisztában volt és kihasználta adottságait. De mégis mit ért egy sármos, tökéletes külső életveszélyben? Mert Anton abba volt.

 Szovjet katonák elől menekült három társával valahol a front északi oldalán egy elhagyatottnak tűnő rakétagyárnál. Az idő hajnali három fele járhatott és az eső monoton szakadt. Lerázták a szovjeteket. Már nem futottak csak komótosan sétáltak, de mégis körültekintően hátha belefutnak az arra ólálkodó ellenségbe. A folyamatosan rájuk zúduló eső már egy kicsit sem izgatta őket. Elől ment Gunter egy magas szőke hajú húszas évei elején járó tehetséges tiszt. Mögötte Nikolaj, aztán Adolf és a végén Anton baktatott. Épp arról fantáziáltak melyik bordélyba fognak először bemenni miután elfoglaljál Leningrádot, mikor hirtelen hallottak valamiféle kattanó hangot és mind a négyük szava elakadt és lemerevedtek. Hárman hátra néztek Antonra, aki lesápadt arccal nézett le a lábára. Taposó aknába lépett. Ha felemeli, a lábát az akna felrobban és mindannyian meghalnak. Egyikőjük sem szólt egy szót sem. Csak a zuhogó esőt lehetett hallani körülöttük és a közeli városból hallatszó légitámadást jelző szirénát. Anton segítségkérő tekintettel nézett társaira, akik rémülten néztek hol a fiúra hol egymásra. Majd hosszú percek teltek így el és egyszer csak mind a négyen felnéztek az égre és meglátták a fekete horogkereszt felségjelzéssel ellátott vadászgépet épp landolni. Ekkor Gunter törte meg a csendet és Antonra nézett majd halkan megszólalt. –Sajnálom. –majd fejével biccentett a másik kettőnek és futásnak eredtek a vadászgép felé ott hagyva a sötét hajú katonát. Aki csak nézett utánuk már könnybe lábadt szemmel. Lerítt róla, hogy elhagyta a remény. De nem volt képes megtenni. Földe gyökerezett a lába. Gyáva volt meghalni. Már sírt annyira félt. Csak állt ott tanácstalanul az esőbe aknával a lába alatt és könnyekkel a szemébe. Az osztag hőse, a lányok kedvence és a háború bajnoka egy szempillantás alatt egy gyönge elhagyott síró kisfiúvá változott, aki épp a mamája után zokogott. Az éjszakát így töltötte. Reggelre csak annyi változott, hogy leült, de a lába még mindig az aknához volt tapadva. Az eső elállt, de az ég még mindig felhős volt. Anton a sorsába beletörődve épp cigarettát szívott és bámult maga elé. Miután elnyomta a csikket felnézett az égre és elüvöltötte magát. –Miért engem? Miért engem büntetsz? Mit tettem ellened? Válaszolj, baszd meg! Ezzel nem csak engem büntettél meg hanem Angela-t is! Legalább őt kímélted volna meg! –majd elkezd könnyezni, lenéz a földre, összeteszi a kezét és buzgón elkezdett mormogni. –Kérlek, Istenem bocsásd meg amit az imént mondtam, de könyörgök Angela-t ne büntesd az én bűneim miatt. Epekedve kérlek, találjon, magának egy rendes férfit engem meg örökre felejtsen el. Kérlek, ne hagyd, hogy szenvedjen. –ekkor elakadt a szava a sírástól és az arcát a kezeibe temette.

Dél körül járhatott az idő és Anton hasa korgott az ürességtől. Magához vette a hátizsákot és bizakodva kinyitotta hátha talál benne valami ehetőt. Mikor kihúzta a zipzárt, elkeseredve látta, hogy csak egy kulacs, egy kabát egy kötöző készlet egy trikó, alsónemű és a dögcédulája volt a táskájába. Az első zsebbe is belenézett, de ott csak az öngyújtója lapult. Bosszúsan dobta arrébb a hátizsákját, amiből így az összes holmija kiesett. Ekkor hirtelen lefagyott és elkezdett fülelni. Léptek hangját hallotta. Gyorsan feltápászkodott és forgatta a fejét, hogy megnézze, honnan jöhet a hang. Két szovjet járőr sétált arra és mikor meglátták Antont felemelték fegyverüket és úgy közeledtek a gangos felé. Ekkor meglátta őket felemelte mindkét kezét. Lassan haladtak felé, majd mikor oda értek a kisebbik, Popey hasonmás rákiáltott oroszul Antonra. –Ki vagy te?! –a fiú csak nagyon kicsit tudott oroszul, amit csak a seregben tanítottak neki. Az abból állt, „én német vagyok, nem tudok oroszul.” Miután ezt elmondta a nagyobbik szovjet vette át a szót és németül beszélt a gangoshoz.

 – Hol vannak a társaid?!

– Egyedül vagyok. Ők tegnap itt hagytak, mert aknára léptem. –erre a szovjet meglepődött.

– Milyen, bajtársak azok akik hátrahagynak egy embert? –Anton erre nem szólt semmi csak a földet bámulta. A köpcös ekkor odasúg valamit a magasabbik fülébe, aki erre elfintorodik és leállítja a kisebbiket. Egyszer csak ledobja a gépfegyverét, odalép, Antonhoz az egyik kezével megfogja, a fiú vállát a másikkal  átnyújt a kezébe egy pisztolyt amit épp a táskájából szedett elő, majd belenéz az ijedt katona szemébe és bólint egyet majd ezt mondja. –Hidd el jobb, ha te. –majd int a köpcösnek és sétálnak tovább a gyár felé hátrahagyva Antont a fegyverrel, akinek erre egyből könnybe lábadt a szeme. Majd egy pár pillanat után elővesz a farzsebéből egy képet. Egy sötéthajú csipkés ruhájú lány volt rajta. Megfordította a képet, aminek a hátoldalára ez volt írva. „Kérlek, hozd haza nekem ezt a képet magaddal együtt! Ezerszer csókol: Angela.” A kép hátoldalát ekkor könnycseppek kezdték el beborítani. –Sajnálom Angela. Remélem elfelejtettél már, de ha nem akkor is megbocsátasz nekem. –majd remegő kezét, amiben a pisztoly volt a fejével szorította és halkan ezt suttogta. –Nem érdemeltelek meg. –a két szovjet már majdnem elhagyta a gyár területét mikor meghallották, ahogy elsül az a pisztoly. Egy pillanatra megálltak és mindketten hátranéztek, majd a magasabbik megszólalt. –Bátor volt. –majd baktattak tovább. Tovább a végtelen háborúba ahol még megannyi efféle szenvedéstörténet van, mint a gangos esete.

Kell ez nekünk egyáltalán?!