Jelige: Chatartic Cat Villám Botrány

(Ha netalántán dokumentumokért vagy történelmileg hiteles tényekért jöttél, akkor bizony el kell, hogy mondjam, hogy ez nem neked lett írva. Persze vannak benne igaz és hiteles részek, de egy mese nem állhat csak tényekből. Az érzelmek nem maradnak fenn, hogy leírjam őket, szóval azokat a különös fantáziámra bíztam)

Szeretem az azonos alakú szavakat. Egyből több értelmet ad a szónak és az ember gondolkodhat rajta, hogy mégis mi a kapcsolat a két jelentés között.  Gondolkodásra és önálló véleményalkotásra ösztönzi az embert, ami napaság elég ritka. Most is gondolkodhatsz (remélem nem bántalak meg azzal. hogy tegezlek), hogy éppen mit jelenthet a cím és mégis miért ezt adtam neki. Már megbocsáss, de ha magadtól kéne rájönnöd csak ennyiből, akkor viszont a pár oldalas ”alkotásom” felett kéne megőszülnöd, és azt meg persze nem akarom, mivel másnak is oda kéne adnod ezt hadd olvassák, szóval inkább elárulom. Vegyük először a szó első részét. „Villám”. Mégis mire lehet asszociálni? A vakító fényre? Kérlek, akkor reflektort írtam volna. Gondolkozz még. Nehéz mi? Na, jó csak tréfálok, mert persze, hogy arra utal. amire elsőre gondoltál. A gyorsaságra. Nyugalom, nem fogok spoilererzni  (ejtsd:szpojlerezni), de azért annyit elárulok, hogy a villám nevet a gyorslefolyássága miatt kapta, mivel amilyen hirtelen és gyorsan jött, olyan gyorsan is tűnt el. A második jelentéséhez, meg szerintem, legalábbis elég, ha annyit mondok. Bowie

*

A legendás hetvenes évek. A rockzene aranykora épp delelőben járt. Az utcákat színes, bohém ruhákban járó emberek sokasága árasztotta el. A fejlett, nyugati kapitalista országok már réges-rég áttértek piacgazdaságra és fogyasztói társadalomban éltek. A szocialista, keleti blokkban is már javult a helyzet az ötvenes évekhez képest. A fasizmus gondolatát, már rég eltemették mindenhol. Csak pár fanatikus, és másképp gondolkodó elméjében élt még fenn, de ott virágzott ez az eszme. És ezen a ponton kapcsolódik be a történetbe a főhősünk, a brit zene ikon, akit a „pop-kaméleonja”-ként is emlegettek, az ekkor karrierje csúcsán lévő David Robert Jones, ismertebb nevén David Bowie. Elismert kultikus rocksztár volt akkoriban (megjegyzem ma is az, csekély hat darab Grammy-díjával). Hatalmas rajongó táborral és népszerűséggel rendelkezett.

*

1976. A Vietnámi Szocialista Köztársaság megalakulása, Jimmy Carter megválasztása, mint amerikai elnök, Mao Ce-tung halála, az Aerosmith első európai turnéja, és amiért ezt az alkotást olvasod, David Bowie Station to Station nevezetű albumjának lemezbemutató turnéja. A bemutató elég botrányosra sikeredett. A meghökkentő megnyilvánulások erőteljes hirtelen zuhataga, ami akárcsak egy vízesés, úgy ömlött az elszánt nyugati Bowie rajongókra. A turné előtt egy stockholmi lapnál kezdődött, ahol a Starman ekképpen vélekedett, a szélsőséges eszméről. „Nagy-Britanniának jót tenne egy fasiszta vezető. Végül is a fasizmus az igazi nemzeti érzés. Őszintén hiszek a fasizmusban. Az emberek sokkal magasabb szinten teljesítenek, ha katonai vezetés alatt állnak. Kellene egy szélsőjobboldali mozgalom, ami mindent elsöpör az útjából és alaposan rendet tesz.” Ez a megnyilvánulása egyből kiverte a biztosítékot, de nem csak a svéd lapnál, hanem egész rajongó táboránál, természetesen első sorban angol csodálóinál. Azonban ez még csak a kezdet volt a botrány határokat feszegető lépcsősorán, ami akár a karrier lehanyatlása ajtajáig is vezethette volna Bowie-t. A turné koncertállomásain még több polgárpukkasztó megmozdulással találkozhattak a fanok.

Akkoriban mindenki ismerte David kifogástalanul egyedi, páratlan és lehengerlő stílusát. Valóságos divatdiktátor és bálvány volt a fiatalok körében. Sokan utánozni akarták példanélküli megjelenését. Felnéztek rá és követendő példának tekintették. Végül is a fiatalok, kit tarthatnának a példaképüknek, ha nem a kedvenc énekesüket. Ezért is hárult rá nagy felelősség a fiatal követői miatt, ám ezt ő igen finoman szólva figyelmen kívül hagyta és nem befolyásolta semmiféle ilyen dolog tervei megvalósításában. És ezt teljesen beigazolódott a turnén, mikor az egyik koncertjén az akkori náci SS tiszt egyenruhájához kísértetiesen hasonlító fellépő ruhában ment ki a színpadra és már az keltett egy kis megbotránkoztatást, de ez még csak a kezdet volt. Ruháját persze ő maga tervezte és elég visszataszító volt a nyugati társadalom szemében. Drága Davidünket az Úr, csábító, tejföl szőke hajjal áldotta meg, ami persze máris árja kinézetet kölcsönzött neki, és ezzel a ruhával együtt, ténylegesen egy német SS tiszt bőrébe bújt. Meghökkent a közönség mikor meglátta így a sztárt. Ám a pohár akkor telt be igazán, mikor Bowie nagy elszántsággal egyszer csak fellendítette a jobbkarját a közönség felé, akár csak egy harmincas évekbeli náci katonai ünnepségen lenne Németországban. Egész koncerten ez járt a fejében, hogy mégis mikor lendítse a karját, majd az utolsó szám után, nem törődve a következményekkel a magasba emelte a karját. Ekkor elégedettség és büszkeség töltötte el a lelkét, és őszinte boldogság, figyelmen kívül hagyva rajongói megdöbbenését. Nem érdekelte a külvilág, csak az az érzés, ami átjárta az egész énjét és végre kiteljesedhetett, az. amire már egy jó ideje várt. Mivel nem ez volt az első szimpatizálása e radikális eszmével. Bowieban ekkor élt a dark-korszak és ezekben az években előszeretettel nyúlt különféle tudatmódosító szerekhez. Ez idő tájt kezdte el foglalkoztatni ez az egész téma. Különös módon szeretett bele ebbe az egészbe. Éppen a kokaint által irányított álmában merült, ami egy más világba kalauzolta el, pontosabban inkább egy más korszakba. Egy hatalmas sast látott, ami egy piros-kék villámmal volt megáldva a fején pont mint ő a közönség előtt. A sas éppen a menyből szállt le a földre, ahol színes bogarak milliói istenítették és ünnepelték. A fenséges madár az égnek emelte jobb szárnyát és azon nyomban sárga égő csillagok hullottak alá az égből és törtek darabokra, mikor földet értek.

Ez az álom meghatározóbb hatást gyakorolt a férfira, mint addig bármi más, beleértve akkori feleségét, Angiet is. A nő már megszokta, hogy férje rá sem hederít és be sem mászik az ágyába, ám ez ellen mindenképp akart valamit tenni. Nem hagyhatta, hogy egy ilyen botrány véget vessen David karrierjének. Sok féle módon próbálta lebeszélni vagy meggyőzni férjét, de ő rettenetesen elfogult volt és hajthatatlan. Attól kezdve az összes hallucinációjában azt a bizonyos sast látta, ahogy leszáll a bogarak közé és közben a sárga csillagok darabjai lángolnak körülöttük. Ennek a látványa és az eközben benne kavargó érzések a többszörös orgazmus érzésével értek fel Davidnél, aki ennek hatására teljesen függővé vált. Elégedetlenségében minél többször és többször át akarta élni. Rendszeressé vált a kokain fogyasztása és teljesen magába fordult.

– Angie, Angie, te is látod? Én…..én vagyok az a sas! A villámom rajta is rajta van A bogarak! Ők a nép! Ahogy ünnepel, egyszerűen felemelő. Látnod kell drágám! Egyszerűen varázslatos! Mintha egy igazi istenség lennék! –mondta elfogultan David, miközben felesége könnybe lábadt szemekkel elutasította a felajánlást és próbálta még győzködni elvakult férjét, de mintha csak egy falnak beszélt volna. Ez ment nap, mint nap, az új dalok fogytak, viszont a látomások mennyisége csak nőtt. Egy idő után Bowie már ráunt Angie folyamatosan elutasítására és másoknak kínálta fel e csábító lehetőséget, akik kérdés nélkül bele mentek, akár csak az ágyába. Újdonsült ágyasai még rá is raktak egy lapáttal a tűzre és éltették és bíztatták az álmain kívül is. A Starman-nek mindennapossá vált a hálópartnerek cserélgetése, akár nemek között is. Feleségét, aki mindvégig hű maradt hozzá, és próbálta vissza terelni a jó útra, viszont teljesen hanyagolta és rengetegszer megalázta, akár nyilvánosan is elutasításával. Akkoriban egy igaz szerelme. A magasságos führer, Adolf Hitler. A 30-as, 40-es évek igazi rocksztárjának tartotta. A legelső rocksztrárnak, pontosabban. Nem egy könyörtelen diktátort látott benne, hanem egy őszinte és elszánt művészt, aki egy új formában közelíti meg a rajongóit és sikeresen el is ér mindent, akárcsak egy mai rocksztár. A fiatalok oda vannak érte. A rádióban az ő hangja szól. A tömeg kivonul, az utcára, ha tudják, hogy lesz nyilvános megjelenése.

Ezt az elméletet, nem szándékozta és nem is tartotta magában. ’76 szeptemberében az USA egyik legnépszerűbb és legolvasottabb lapjának adott interjút, az „Legelső Rocksztár”-ról. Ebben beszélt Hitler iránti csodálatáról.  „Gondolj bele! –kezdte elszántan a riporternek. –Nézd meg a filmjeit! Majdnem olyan jól mozog, mint Jagger! Nem politikus volt, hanem művész. Arra használta a politikát, hogy ő irányítsa a show-t. Soha nem lesz még egy ilyen! –a riporter meglepetten hallgatta a popsztár mondandóját, akinek még esze ágában sem volt abbahagynia. –Az emberek azt mondják, szabadságot akarnak, de, amikor volt választási lehetőségük, Hitlert választották. –fejtette ki elméletét David, majd visszatért a rock n’ roll-ra. – A srácok odavoltak érte. A lányok felizgultak és leizzadtak, ha meglátták, a fiúk követni akarták. Tisztára, mint egy rock n’ roll koncerten!...”  David ekkor nagyon büszke volt magára, hogy kifejtette botrányos elméletét a nagy közönség előtt és már tűkön ült, hogy meglássa a nemsokára megjelenő bulvár cikkeket és az ezek által keltett megbotránkoztatást és füle már ki volt élezve a pletykákra. Tehát ekkor csak elégedetten hátradőlt és várt.

*

Valójában David Bowie-t ez éltette. Ez adott neki inspirációt és ebben tudott kiteljesedni, ha meg tudta botránkoztatni a rajongóit polgárpukkasztó életével. Ez az egész fasizmusos dolog a hetvenes évek közepén is csak egy szimpla szerep volt egy színben, ami egy kis részlet abból a nem mindennapi és felülmúlhatatlan monodrámából, amit David Bowie életének hívunk. És ahol minden egyes alakítás között borotva éles kontrasztok vannak, hiszen a fasizmus mellet a zsidóság is eléggé mozgatta főhősünket. Ez a szabados gondolkodás, korlátlan hedonista életmód teszi őt igazán David Bowie-vá. Hiszen komolyan egy nézet sem kötelezheti le a művészünket.

Amilyen hirtelen fellángolásban jött a fasizmus olyan gyorsan hagyott fel, észrevehetetlenül a popsztár életében. A nyolcvanas évekre már teljesen kihunyt a szélső jobboldal fénye Bowie lelkében. Egy idő után csak feltehetőleg pár rossz akarója hántolgatta fel e témát és persze ez által a pletyka éhes sajtó is bele fúrta orrát a dologba. Azonban egészen furcsa mód, mikor az énekeshez és eljutottak ezek az információk az egészet esküdözve tagadta és semmi áron nem akarta beismerni. Úgy látszik monodrámájának írója kiírta e színt a művéből. Ki tudja, lehet, igazából neki van igaza és mind ez csak pletyka. A döntést rád hagyom, végszóul, csak annyit írok: Hei Stardust!