Jelige: Bori – Üveggolyó

Átlátszó gömbölyű közepén színes kis szalagokkal. Nap felé fordítva igazán káprázatos. Gyermekkorunk megunhatatlan játéka. Mindenkinek volt, mindenki számára elérhető volt. Most is árulnak, csak már sokkal gazdagabb a választék, már nem csak áttetsző létezik. Vannak kisebbek, nagyobbak és a kettő közötti közepes.

Üveggolyó, kigurult a beépített szekrényből. Ki tudja mióta volt itt. Emlékeket idéznek. Gyermekkori emlékeket. Mikor apám minden hajnalban fél ötkor kelt, felkapcsolt minden létező villanyt, lefőzette a kávéját, majd munkába eredt, hogy délután haza tudjon jönni. Zsebében egy ucsóval. Ami csapágygolyót jelent, de vidéken mi ezt így hívtuk. Időnként hozott nekünk egyet-egyet. Ez is volt olyan értékes számunkra, mint az üveggolyó. Ebből is voltak kisebbek is nagyobbak is. Soha nem volt eldöntött, hogy mikor melyiknek örültünk jobban. Olykor a kicsinek, máskor a nagyobbnak, leginkább annak, amit legutoljára kaptunk.

Majd kezdődhetett a játék. A felnőtt élet nagy játékait játszottuk el kicsiben, gyerekként. Játékok voltak, vagy inkább játszmák. Amit láttunk, hallottunk, vagy ami bennünk volt. Tudattalanul, de nagyon is tudatosan.

A legújabb kincset először betettük a többi közé, majd kivettük mind, és kezdődött a népszámlálás. Pedig pontosan tudtuk mennyi volt tegnap, nem lett volna nehéz egyet hozzáadni. De ellenőriztünk, leltároztunk is ilyenkor, nem gurult-e el egy, vagy nem került-e véletlen a tesó kincsei közé. Megszámoltuk egyesével, hangosan. Időnként nevet is adtunk nekik.

Cserélgettünk, üzleteltünk. Mindig az aktuális árfolyamon, ami éppen arra a napra volt érvényes.

Aztán sorba rendeztük a golyókat, mikor milyen szempontok szerint. Nagyság, szín szerint.

Sokat, sokáig játszottunk velük. Mi sohasem unatkoztunk. Többféle játékot lehetett vele játszani.  Kiütni egymás golyóját, vagy lyukba gurítani. A Pál utcai fiúk is hasonlót játszottak. De mi kihagytuk az einstandot. Talán nem véletlen, hogy ez kimaradt.

De játszottunk még papás-mamást is velük. A nagyobbak voltak a szülők, a kisebbek a gyerekek. Terelgették a nagyok a kicsiket, meg nevelték is. Ahogyan minket is a nagyobbak.

Közben volt egy dal, amit énekelgettünk is. Jó, hogy van már net, megtaláltam ezt is.

„Egy csepp üveggolyó, legyünk együtt jó barátok, 
Kis üveggolyó, teljesíti kívánságod, 
Csöpp üveggolyó, kis üveggolyó
azt akarjuk, azt szeretnénk, azt kívánjuk mind, 
hogy ti és mi barátok legyünk, 
játszatok velünk vidáman ó, ó, ó”

Máskor az ucsókat (feketéket) küldtük a fehérek ellen. Vagy fordítva. Voltak ilyen rasszista játékaink is. Valahonnan jött ez is, tanultunk, hallottunk már ekkor a gyarmatosítások koráról, eljátszottuk, nem bábokkal, golyókkal. De a suliban nem játszottunk a feketék ellen, valahogy akkor nem azonosítottuk őket velük. Akkor valahogy nem volt ez még divat.

No és nem féltünk egymástól, akkor még nem féltünk. Szabadok voltunk. Ketrecen belül, de valahogy mégis más, reményekkel teli, jövőt váró ifjúság része voltunk. Éreztük a változás szelét, és én nagyon szerencsés vagyok, mert abban a korban serdültem, mikor csendben megtörtént a rendszerváltás. Vagyis akkor, azt hittük, hogy ez az lesz. Ahogy nyílt az értelem, úgy akartuk egyre nagyobb és nagyobb szabadságot.

Meg is kaptuk szépen lassan lehullottak a jelképek, a kötelező megjelenések, ünnepségek, tantárgyak. Megjelentek a szabadságjogok, a szabad sajtó, az első szabad választások. Én az utolsó úttörők egyike voltam. Mint az utolsó mohikánok egyike, két és fél hónapig voltam tyúktörő, mert ilyen csúf nevet adtunk ennek a tisztségnek. Még június közepén kisdobos jelmezben, síppal, kék szoknyában, kék nyakkendőben feszítettünk a tanévzárón, mikor egy ballagó nyolcadikos lecserélte kék nyakkendőmet pirosra. Akkor volt rajtam először és utoljára. Szeptemberben már nem kellett viselnünk a tanvényitón. A nylon köpenyt sem többé, amit nagyon nem szerettünk, legfeljebb a szüleink. Mert kevésbé koszoltuk magunkat össze kívülről, cserébe viszont rendesen bebüdösödtünk a nap végére alatta. Jött helyette aztán a bomber dzseki, meg a bermuda nadrág, meg a testre feszülő elasztikus nadrág, amiben a fiúk igazán viccesen néztek ki.

Véget ért abban a tanévben számtalan ünnepségsorozat, amelyekből olyan sok volt, hogy minden hónapban díszbe öltöztünk miatta, és álltunk, mint a feszület, néha egy-egy kispajtás kiszédült. Közben fogalmunk sem volt mit ünneplünk, vagy gyászolunk éppen, még azt sem fogtuk fel, hogy magyar, vagy orosz ünnepen veszünk részt.

Aztán az orosz nyelv, amely kötelező volt, valahogy már nem volt fontos az elkötelezett orosz tanerőnek sem. Egyre több orosz órát áldozott fel az osztályfőnök az ifjúság nevelése céljából, három nagyon fontos témát megjelölve. Amit mikor bejelentett, mindig megkönnyebbültünk, mert tudtuk, hogy ma sem lesz orosz óra.  El is hagytuk középiskolában, mint fölösleges koncot vetettük ki a nyakunkból, hogy inkább két új nyelvet kezdjünk az alapoktól. Bármi más, csak ne orosz gondolatok mentén tudatosan haladva. Hiszen az orosz medve végre tovakullogott és mi bőszen integettünk a Pa-dö-dö-vel együtt az utolsó orosz katonának. By, by Szása!

Elhagytuk a nép előtagot is országunk nevéből, akkor ennek nagyon örültünk. Szűrös Mátyásnak is, mikor a Parlament ablakában kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Percekig zúgott a taps a Kossuth-téren. Megnyíltak a határok, viszont megszűntek a TSZ-ek, gyárak zártak be, sokan váltak akkor munkanélkülivé. Megjelentek a multik, és már nem volt elég csak megjelenni a munkahelyen. Egyre keményebben és keményebben kellett dolgozni. Megindult a verseny a túlélésért. Egy réteg elkezdett gazdagodni, egy másik réteg elindult a szegénység felé. A különbségek jelentősen nőttek évről évre. De akkor még bíztunk, nagyon bíztunk. Göncz Árpádban. Mindenki Árpi bácsijában. Aki minden Újév első perceiben köszöntőt mondott, és magyarok milliói tapadtak az akkor már színes képernyőkre. Mindig bíztatott minket, mi egy ideig rendületlenül hittünk. Hittük, hogy majd könnyebb lesz, nem most, mert még nehéz év előtt állunk, de a sok munkának meg lesz az eredménye. Az elmúlt 40 évet, nem lehet egy-két év alatt elfelejteni.  Különben is nem azok sírnak, akiknek kenyérre sem telik, hanem azok, akiknek kalács kellene, mondta mindenki papája. Mi akkor még nem ismertük a kalácsot, és nem is sírtunk. Vártunk, vártunk a csodára, hogy jön majd a tejben-mézben folyó demokrácia, fehér lovon, homlokon csókol és akkor jó lesz, mindenkinek jó lesz. Dolgozunk becsülettel, mi gyerekek jól tanulunk aztán minden rendben lesz.

Aztán nem jött el, sem a tejben-mézben folyó Kánaán, sem fehér lovon a herceg. Pedig ígéretből jutott rendesen mindenkinek. Aztán valahogy az ígéretek elfogytak, a remény is elfogyott, a becsület is elfogyott, a pénz is elfogyott, a jogok is elfogytak. Lett helyette valami egészen más, valami bizarr, átláthatatlan kusza káosz.

Az ucsó is elveszett, mind egy szálig. Egy korszak emlékeit vitte magával. Elgurult a gulyáskommunizmus dübörgő munkavédelmi acélbetétes csizmájában, apám foltozott olajos nadrágjának zsebében meglapuló utolsó csapágygolyó is. Vele eltűnt apám is az égi csapágygolyók szürke homályában, melyet a kiváló dolgozók vöröscsillagja világít csak néha meg.

Mi pedig lassan felnőttünk, sőt már a középkor küszöbét tapossuk. Valami azért megmaradt. Az üveggolyó megmaradt. Meg az üveggolyó szeretete is. Ragaszkodik hozzám, vagy én hozzá. De mindig van nálam egy üveggolyó. Viszem magammal, mint tárgyiasított emléket. Segít egy-egy nehéz napot átvészelni.

Az üveggolyó, mint a Földgolyó szimbóluma. Tiszta egyszerű forma, tökéletes és pótolhatatlan. Áttetsző, mert nincsenek titkai. Nincs éle, nem tud megsebezni. Megnyugtató az egész forma így egyben. Túlságosan is egyszerű, de én éppen ezért szeretem.