Ugrás a tartalomra

 

Optimális stratégia

„Rohad ez a szaros világ” – olvasta a sok kusza krikszkraksz között feltűnő feliratot a buszmegálló kabinszerű esőbeállójának műanyag falán.

Merev nyakkal, önkéntelenül bólintott. Megrebbent a szempillája.

Esett az eső, döglött földigiliszta-szag terjengett a pállott levegőben. A sok más mondatfoszlány, firka között csak ez ragadta meg a figyelmét, mert kivételesen harmonikus gyöngybetűkkel írta az ismeretlen valaki, fekete filctollal. A kerek, egyenletesen hullámzó betűkből kiegyensúlyozottság és derű áradt, csak valahogy a tartalom volt ehhez képest furcsa, valahogy nem igazán passzolt a külső harmóniához. A gyöngybetűk amolyan gőgös felsőbbrendűséggel írták felül a megannyi remegősen idegbeteg, sunyi-görbe, trágár, elvetemülten torz és értelmetlen krikszkrakszot, amelyek az esőbeálló műanyag faláról otrombán lihegtek az arra járókra, és a rohadó világ képviseletében rontották az amúgy is savanykás őszi levegőt.

Ő amolyan jelnek tekintette a mondatot: az eddigi tovább nem lépésére adott egyértelmű válasznak. A válasz pedig ez volt:

El kell indulni.

Megborzongott a felismeréstől. Ma ugyan még nem, de holnap mindenképp. Sok mindent nem kell magával vinnie. Tudta, hogyan kell megrakni egy hátizsákot ahhoz, hogy minden benne legyen, amire egy embernek feltétlenül szüksége van. Mert a seregben megtanították rá.

Katonásan pontokba szedte a legfőbb okokat, amelyek miatt végül is a távozás lett élete következő lépése:

1. Apám halott, anyámat nem ismerem.

2. A csajom…

3. Kilépni a… − a megfelelő szót keresgélve próbálta megfogalmazni magának, miből is kell kilépnie, de bármennyire erőlködött, az idevágó kifejezés nem bírt ködös gondolatai közül kikászálódni.

4. Kaland – nézett maga elé rezzenetlenül.

Más nincs. 

Holnap indulás.

A temetőbe nincs értelme kimenni. Úgyis csak ugyanaz történne, ami máskor is szokott: ácsorogna az apja sírjánál, üres fejjel. Nézné az óráját, vajon mennyi idő kellhet a faternak ahhoz, hogy észrevegye: a fia itt van, a sírköve előtt. Erőltetné, hogy gondoljon valamire, ami vele kapcsolatos, egy kellemes emlék, vagy ilyesmi, de képtelen volna koncentrálni.

Látott már nem egyszer olyat a temetőben, hogy valakinek könny rezgett a kivörösödött szemében, amint állt egy sír előtt. Vagy zokogott. Többször rákészült már, hogy egy-egy ilyen látvány alkalmával elképzelje az illetőben feltoluló érzelmeket, ezáltal önmagában is valami hasonlókat gerjesztve az apja iránt, de a rákészülés erőlködéssé gémberedett benne, és ürességbe fulladt. Olyan is volt, hogy próbaképpen idegen sírkő elé állt, meredt az ismeretlen nevekre, kaparászott az esetleges, körülírható érzelmei után, hogy hátha éppen az idegenségük miatt üt be valami. De semmi.

Egyébként megszokta már ezt az általános űrt, amire nem lehetne mondani, hogy kellemetlen, hiszen nincs benne félelem és kapkodás, mozdulatlan és biztonságos, közönyösen nyugodt és kimért. Nem biztos benne, de úgy hiszi, valószínűleg ezt is a seregben tanulhatta.

 

Nem emlékezett már semmire a múltból, vagy legalábbis sosem bírt koncentrálni a régen történtekre. Nem tudta, nem is akarta felidézni, hogy annak idején egyedül járt haza az iskolából. És az a történés is alig rémlett már neki, ami egyszer annyira megragadta.

Egyik nap rendőrautót pillantott meg a járda közepén. A kék-fehér jármű tetején csendben forgott a kék villogó. Az egyenruhások egy omladozó vakolatú házból két férfit és egy nőt vezettek kifelé. Megállt, figyelte a jelenetet.

A rendőrök arccal a falnak állították a férfiakat, és megmotozták őket. A férfiak tenyere alól porló anyag pergett az aszfaltra. A harmadik egy kövérnek látszó asszony volt, aki a rendőrnő noszogatására vetkőzni kezdett. Lekerült róla több réteg kabát és pulóver, vastag sínadrág és két farmer. Nemsokára ott állt egy ráncos, rettenetesen sovány nő egy szál pólóban és szutykos, szakadt nadrágban. A rendőrnő, mintha csak udvariasan maga elé akarná engedni a sorban, a fal felé intett, mire az idős asszony önként állt arccal a falnak, széttárt karokkal, lábakkal. Ahogy a póló kissé felcsúszott a vállán, jobb karja helyén csupán egy csonk látszott. A rendőrnő szakszerű mozdulatokkal tapogatta végig a vézna testet. A csonka karnál a szokásnak és a szabálynak megfelelően továbbcsúszott rutinos, tapintó keze a nem létező felkaron át a nem létező alkarig és kézfejig, majd vissza, a csonkon átszaladva a vállra, végig a test két oldalán a lábszárig. Most a hát következett, aztán a hónalj alatt előrenyúlt, ellenőrizte a mellek közötti részt és a hasat, majd még egyszer végigszaladt a létező bal és nem létező jobb karon át le a lábszárig. Nem talált semmit. A három alak az utasításra előrefordult, az egyik egyenruhás határozott hangon kérdéseket intézett hozzájuk, a rendőrnő átvizsgálta az asszonyról lekerült ruhadarabokat.

A járdáról nézte a falhoz állítottakat.

„Ne ácsorogj, menj tovább, öcsi!” – szólt rá az egyik rendőr.

A csendes, visszahúzódó természetű fiú megrezzent, sietősen elindult, de nem bírta megállni, visszafordult. Átfutott az utca másik oldalára, de még így is, amíg csak lehetett, hátrafordulva nézte a jelenetet. Már fájt a nyaka, többször meg is botlott, mégis csak telhetetlenül bámulta őket, mialatt agya szokatlan sietséggel kereste a helyzethez ragadt hangulatot. Olyan, gondolta, mint ami az iskolában szokott lenni, amikor a nagyobbak belekötnek a kisebbekbe. De azért mégsem pont olyan. De akkor milyen?

„Rendőr leszek!” – dobbantott keményen az apja elé.

„Katona, katona, te gyerek!” – bömbölt a tenyeres-talpas ember, iskolatáskástól ragadta derékon vézna fiát, harsányan nevetve elemelte a földtől és megrázogatta.

A fiú egy ideig göcögve nevetett vele, aztán elnémult, szájában édes-keserű nyál gyűlt, a látott jelenet kapcsán különös bizsergéshullámok rázódtak össze benne: a kifejezhetetlen irtózat és kéjes vonzalom kiszámíthatatlanul csapongó hullámai, miközben visszhangzott apró csontjaiban az apja öblös hangja: „Katona, katona”.

  

„Rohad ez a szaros világ.” Állt a gyöngybetűs felirat előtt enyhe terpeszben, összefont karokkal. Hát, nem véletlen, hogy rohad. Nyilván attól rohad, amiből olyan sok van benne: az egymásra hányt, zagyva érzelem-szemétdomboktól.

Tetszett neki, hogy ilyesmi eszébe jutott.

A csajom. A második ok.

„Ha valami nem tetszik, elmész!” – vetette oda tompán, de határozottan a megszeppent lánynak, viszont arra már nem emlékezett, hogy ezt mire is válaszolta neki.

A lány el is ment. Gyorsan összetört benne az a finom ecsetvonásokkal pingált kép, amit a nála jóval idősebb, komoly pillantású, fess, izmos veteránról festett magában, aki még kiküldetésben is volt évekig, valahol − hol is? − messze, sivatagos vidéken, de nem beszél róla, mert arról nem szabad beszélnie, és egyébként is rejtélyesen hallgat mindenről. Mert komoly ember, vélte a lány, megfontolt és tapasztalt, nem fecseg összevissza valótlanságokat, ahogy a korosztályából való tejfölösszájúak. Igazi hős.

„Szeretlek” – suttogta a lány álmai férfijának a fülébe, és finoman megcsiklandozta ajkával a fülcimpáját.

Ő erre sokáig hallgatott, feszülten nézett maga elé, állkapcsát jobbra-balra mozgatta, a lány várakozásteljesen figyelte ezt a mozgást, súlyos légkalapács-ütésekkel teltek a másodpercek. Akkor a férfi keze hirtelen rátapadt a lány puha combjára, szája parázs indulattal mart a természetes rózsaszín, telt ajakba. A lány élvezte a váratlan támadást, tökéletes válasznak találta kívánatos lovagjától. A férfiban közben harci táncot lejtett egymással a két, számára értelmezhetetlen bizsergéshullám: az irtózat a lány érzelmes megnyilvánulásaitól, és a kéjes vonzalom a fiatal test iránt. Ölelkezésük csúcspontján összeolvadt benne a két harcoló fél, amely a lány „szeretlek” vallomásáért cserébe, a cirógató „én is szeretlek” válasz helyett, vagy egy érzéki csók és meleg ölelés helyett, megadta neki az éppen szükséges kielégülést. 

Aztán a lány sértetten elment, ő pedig egyedül maradt. Meg sem fordult a fejében, hogy akár bocsánatot is kérhetne, és akkor a lány visszatérne.

 

Kilépni a… − a harmadik ok, amiért el kell indulni.

Alsó ajkát a felsőre húzva rágódott. Próbálta összeszedni a gondolatait. A szavak nehezen tapadtak meg imbolygó gondolatai felületén.

Aki volt, az már nincs, kiesett a valóság piksziséből, gondolta. Megvakarta a tarkóját. Aki nincs, az a föld alatt van. Vagyis, egy idő után, a föld alatt sem. Mert a növények felszívják az utolsó csepp zsírját is. Eltűnik. A nyomok örökre elvesznek. Aki viszont van, aki él, az… Az imént még megszilárdulni látszó gondolatai itt ködössé váltak, a rájuk tapadni készülő szavak elgőzölögtek. Tehát, aki… Gyötrődve húzta össze a szemöldökét, alsó állkapcsát tanácstalanul jobbra-balra mozgatta. Aki él, az két dolgot tehet, itt nagy levegőt vett, hogy kétséget kizáró magyarázatot adjon magának elindulásának harmadik okára, de hirtelen minden eltűnni látszott a fejéből.

Elindult gyalog az esőben a buszmegállótól hazafelé. Léptei a szokásos magabiztossággal csapkodták a lucskos aszfaltot. A harmadik pontot még tisztázni kell, gondolta. Kilépni... Mert aki él, az vagy marad, vagy kilép. Most megint elsötétült benne minden, úgy tűnt, ismét elvesztette a saját gondolata fonalát.

Trappolt a lucsokban, csendes szidalmat sziszegett az esőre. Kézfejével letörölte az arcát csiklandozó cseppeket, és a már amúgy is nedves hajára kente.

Némi hezitálás után betért a lakása közelében lévő papírboltba. Vett egy fekete alkoholos filctollat és néhány papírlapot.  Míg felért a lakása ajtajához, a negyedikre, fel-felcsapott benne a megfogalmazhatatlan csendes irtózat és kéjes vonzalom valami ismeretlen iránt. Szorongatta a tollat, a lapokat, a sötétség ködös fátyla ismét ráborult az elméjére, de néhány másodperc múlva, miközben a kulcsot a zárba csúsztatta, elöntötte a forróság. Feltartóztathatatlanul rohanta le a szabadság könnyelmű és beképzelt parazitája: a kalandvágy. Izmai megfeszültek, ellustult ereiben megmoccant a besűrűsödött vér. Rezzenetlen arcára fakó mosoly vetült, de fegyelmezettsége erősebb volt, így gyorsan lehiggadt, visszaváltott a merev arckifejezésre.

Majd olyan óvatosan kaparintom meg a kalandot, hogy az észre se vegye, gondolta. Lassan kell közelíteni felé, láthatatlanul, úgy, ahogy a katonai különleges alakulat veszi be titkos hadműveletben az ellenséges objektumot, szakszerűen megszerezve belőle azt, ami kell neki, majd a tökéletes szervezés révén a lehető leggyorsabban elhagyja a helyszínt. Összedörzsölte a tenyerét. Így. Hogy ne legyen belőle felesleges sérülés, hogy a lehető leginkább elkerülje a járulékos veszteséget. De ez már a negyedik ok, nem szabad úgy előre rohanni, hűtötte le fellángolását. Ott van még a harmadik, amit tisztázni kell, hogy minden világos legyen, hogy fel lehessen építeni az optimális stratégiát a cél eléréséhez.

„Rohad ez a szaros világ” – írta csámpás, lusta betűkkel már a lakásban, a frissen vásárolt filctollat csak gyengén rányomva a lapra. Leírta még egyszer és még egyszer, egyre határozottabban, egyre kerekebben. Aztán leírta tizenötször, hogy „kilépni”.

Sokáig ült mozdulatlanul, kihúzott háttal. Most megvan, gondolta, és jókora, cirkalmas gyöngybetűkkel felírta a lapra:

Kilépni a sorból

Kilépni a sorsból” – helyesbített.

Harmadik ok beépítve, terv előkészítve, biccentett katonásan, de abban a pillanatban akaratán kívül, egy hirtelen keletkezett dagályhullám erejével árasztotta el a felszabadult örömérzés, a minden addigi automatikus, fojtott vonzalmat és kéjt elsöprő boldogság. Képtelen volt uralni önmagát, zavartan kaparászott az asztalon, próbálta összeszedni szétcsúszó önuralmát. Mindig hideg fejében idegen, szokatlanul kifinomult, puha érzelmek szállongtak. Kétségbeesetten kapkodott magában a megszokott üresség után, de mintha nyoma veszett volna. Az egykori megnyugtató, érzelmektől és színektől mentes, biztonságos űr helyett megszállta valami bugyborékolóan eleven, tarka, boldogságos melegség.   

„Undorító!!” – kiáltott.

Összegyűrte a lapot, micsoda szemétség, valami aljas, hátsó szándéktól bűzlő cselszövés az egész! Játszanak az emberrel a nagyhatalmak, a politikusok, a marketingesek, az orruknál fogva vezetik a fogyasztókat a megacégek, na és ezek a sehonnai, kétszínű falfeliratok! „Férgek!”

Gyorsan eldöntötte, hogy nem megy sehová. Félreértés az egész. A lapokat, a filctollat kidobta a kukába, nem is értette most, mi a fenét akart ezekkel. Meg a többi. Ez a nagy mehetnék! Ez most mi volt? Egyre szürkült a benne váratlanul keletkezett színesség, lassan, de kezdtek múlni és hűlni burjánzó, meleg érzései, mint valami rövid lefolyású betegség tünetei.

Sötétség telepedett az elméjére. Beleernyedt a megszokott, hideg űrbe. Most jó, gondolta. Rettentően kell vigyázni. Az ellenség mindenhol ott lapul.  

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.