Még egy hónapot kellett volna a Benda Lalinak kihúznia a fronton, és akkor mehetett volna haza szabadon. De nem tudta, hogy már csak ennyi van hátra, honnan is tudta volna. Senki nem gondolta ezen az őszön, hogy a háborúnak mindjárt vége lesz.

Ráadásul olyan arany őszre, mint amilyen 1918-ban volt, a legöregebb emberek sem emlékeztek. Szeptember elején volt egy nagy eső, azután csak sütött a nap hét ágra, és ha egy-két hajnalon le is hűlt a levegő, nappal ragyogó idő volt, a hónap utolsó hetére meg egyenesen kánikula támadt. Harmincöt fok, olvasta le a parókia ablakába kitett hőmérőt a fiatal, kövér plébános a homlokát törölgetve. Vasárnap még huszonhárom volt, az is sok, na de hogy harmincöt? Szeptember legvégén? Bolond világ. A háború, az lehet az oka, az a sok robbantás.

A Dráva menti kis faluban amúgy nem volt robbanás egy sem. Tudták, hogy városon már jó ideje hiány van már mindenből, és ezt még falun is érezni lehetett, drágán sem mindig volt petróleum, cipőnek való bőrt úgy kellett szerezni ismerőstől, de enni volt mit, a ruhanemű, szerszám kitartott, megvoltak. Messziről az egész nem is igazán tűnt háborúnak.

Az első szabadságos legény annak idején, még ’14 őszén nagy csoda volt, a háza előtt egész csődület támadt, bámultak az ablakon befelé, a kocsmában agyon akarták itatni, mindenki vendégül akarta látni. Jó beszédű legény volt, élvezte a nagy népszerűséget, mesélt mindenféle csodákat támadásokról és visszavonulásokról, pergőtűzről, ágyúkról, géppuskákról, lövészárok-életről, bajtársakról, tisztekről, a felderítésről, amiért a bronz vitézségi érmet kapta. Azt mindenki meg akarta fogni, le kellett venni, hogy kézbe vehessék. Első nap csodálták a legényt, második nap hallgatták, harmadnap ráköszöntek az utcán, ötödnap kora reggel, a szabadság leteltével egyedül gyalogolt kifelé a faluból a vasúthoz, vissza az ezredéhez, csak a kutyája tartott vele, amíg vissza nem zavarta.

Jöttek szabadságra aztán mások, olyan is volt, aki bevonult. A háború lett az élet rendes menete, megszokták, tudomásul vették, csak akkor bolydult meg egy időre a falu, amikor híre jött, hogy egy innen való legény elesett. Haza nem hoztak egyet sem, csak a levél jött, meg néha valami a holmijából, ami megmaradt. Olyankor valahogy elnehezült a falu egy időre, aztán ehhez is hozzászoktak. Végtére békeidőben is halnak meg emberek, gyerek is, felnőtt is. Kis ideig sírtak az asszonyok, ki szívből, ki illendőségből, a férfiak a kocsmában a saját katonaidejükből meséltek történeteket, a templomban megnézték az elesett anyját és apját, hogyan viselik a gyászt, aztán napirendre tértek fölötte.

Úgy van az, mondta az öreg asztalos a kocsmában, hogy időnként háborúnak muszáj lenni. Olyankor ereszti le az emberiség a rossz vért. Ebben meg is egyeztek. A világ már csak olyan, nincs mit tenni.

Katonát évszámra nem láttak a szabadságos legényeken kívül. Így aztán az összes gyerek összeszaladt, az emberek is kiálltak a kapu elé, amikor ebben a megkésett nyárban egy reggel könnyű ügetésben egy szakasz katona lovagolt be a faluba.

A csapat megállt a templom előtt. A vezetőjük, egy főhadnagy, aki lovaglás közben is szivarozott, odaintett egy bámészkodót.

– Van itt maguknál jegyző?

– Adjon isten – válaszolta a tiszt szemébe nézve a férfi, de nem folytatta, mint aki viszontköszönést vár. A főhadnagy kényelmesen odaléptetett hozzá, bal kezébe vette a szivart, és teljes erővel arcon vágta a lovaglóostorral. A férfi megtántorodott, az arcán hosszú csíkban kiserkent a vér. Az emberek rémülten húzódtak be a kapukba.

– Kérdeztem valamit – mondta a főhadnagy, és mélyet szívott a szivarból.

– Van – szólalt meg kis szünet után az arcon vágott.

– Hol lakik?

– Lefele a harmadik ház. Az a cserepes.

A csapat odaléptetett, a főhadnagy a jegyző háza előtt lóról szállt és bement. Kisvártatva a jegyzővel együtt lépett ki, az még menet is türködte az ingét a nadrágjába, mint akit az ágyból ugrasztottak.

A férfiak távolabb összeverődtek, az asszonyok maradtak a kapujuk előtt.

– Menjenek a dolgukra, emberek – mondta a jegyző, miközben a főhadnagy lóra szállt.

– Keresnek valakit? – kérdezte az egyik gazda.

– Nincs itt maguknak semmi dolguk – válaszolt a jegyző. – Jobban teszik, ha hazamennek. Arra lefele – fordult a főhadnagyhoz. – Balra mindjárt a patak után. Egyablakos, kukoricagóré van az udvar elején.

A főhadnagy intett, a szakasz fordult, könnyű ügetésben elindult, a jegyző futva utánuk. A falusi férfiak néhány háznyi távolból követték őket, már az asszonyok is elindultak, a nagyobb gyerekek a férfiakkal, a kisebbek az asszonyok körül.

A szakasz a ház előtt lóról szállt, két baka összefogta a kantárakat, a többi kézbe vette a puskát, szuronyt tűzött, és mentek a főhadnagy meg a jegyző után az udvarba, a házba.

– Ez komoly dolog – mondta az egyik gazda. – Ebből még baj is lehet.

– A Benda Lali ügyében járhatnak – mondta egy másik, lassan előre húzódva a ház kerítése felé.

– A Lali? Az olasz fronton van.

– Ha ugyan ott van.

– Hol lenne?

Hirtelen kinyílt a ház ajtaja, jött kifelé a főhadnagy, mögötte egy kicsi asszony, aki egyre beszélt a tiszthez.

– Hogy lenne itthon, tekintetes tiszt úr – siránkozott az asszony –, hiszen ott vérzik a szegény a fronton, itt a levele ni, nézze, itt a levele, ez is most jött egy hete, itt a bélyeg rajta, nézze.

A főhadnagy oda sem figyelt az asszonyra, felsorakoztatta a katonáit.

– Kettő a padlásra, kettő a góréhoz, kettő az ólakhoz, kettő a kukoricásba. A többi itt marad. Élesre tölteni, vigyázni, fegyver lehet nála. Egy keresi, egy fedez. Ha megvan, nem mentek rá, hívtok segítséget. Gyerünk.

A szakasz szétszéledt, kint az utcán az emberek halkan beszélgetve várakoztak, csak egy szarka csörgött a közeli jegenyén. A jegyző kiballagott az utcára.

– Menjenek a dolgukra, emberek.

Nem mozdult senki, a jegyző sem erőltette. Az udvaron a főhadnagy nekidőlt háttal a diófának, szivarozott. A jegyző visszament az udvarra, megfogta az asszony karját, nehogy valami bolondságot csináljon. Vártak.

A csöndet puskadörrenés hasította széjjel, mindjárt utána ordítás hallatszott a disznóól felől.

– Meglőtte a Bélát! Itt van a disznók közt, meglőtte a Bélát!

Rohant minden katona az ólhoz, ahonnan az egyik baka húzta kifelé a másikat, annak csupa vér volt a nadrágja.

– Mindenki hátra! – vezényelt a főhadnagy már messziről, ahogy futott a két katona felé. – Fedezékbe! Mutasd fiam, hol lőtt meg – kérdezte, ahogy odaért a sebesült katonához.

– Jelentem, itt a combom tövén, főhadnagy úr.

– A farkad megvan?

– Meg, főhadnagy úr.

– Akkor nincs nagy baj. Kötözzétek be. Hol az a disznó?

– Jelentem, az ólban – válaszolta, aki kihúzta a bajtársát az udvarra.

– Láttátok?

– Jelentem látni nem láttuk, de hallottuk, ahogy zörög.

– Igazi disznó is van bent?

– Jelentem, kettő. Azt hiszem.

– Jó büdös lehet odabent.

A főhadnagy célra tartott puskával felsorakoztatta a katonáit. Nagy ívben elhajította a szivart.

– Benda Lajos honvéd – mondta emelt hangon az ól felé. – Gyere ki.

Csönd.

– Benda Lajos honvéd. Gyere ki szépszerével, akkor pár év börtönnel megúszhatod.

– Inkább itt döglök meg – kiabálta egy hang az ólból.

– Azt is lehet. Háromig számolok. Ha addig nem jössz, mi hozunk ki, de akkor azt is megbánod, hogy az anyád világra hozott. Egy… kettő…

– Én inkább megdöglök, de oda vissza nem megyek!

– Három. Te meg te – mutatott két katonára – bementek és kihozzátok, élve vagy halva. A többi célra tarts! Az első gyanús mozdulatra lőtök. Értve?

– Igenis, főhadnagy úr!

– Akkor gyerünk.

A két katona előre tartott puskával, óvatos léptekkel megindult. Az ólajtóhoz értek, az egyik óvatosan kinyitotta, lehajolt, hogy benézzen. Akkor dörrent másodszor a puska. A katona jajszó nélkül hanyatt esett, vér habzott elő a száján, a mellén a zubbony csupa vér lett.

– Azt a kurva anyját! – kiáltott fel a főhadnagy. – Odarohant, a másik katonával kihúzták a sebesültet, aki csak nézett rájuk csodálkozva, aztán lehanyatlott a feje, meghalt.

– Lőjétek szarrá ezt mocskot! – kiáltotta a főhadnagy. – Lőjétek szarrá!

– Jaj istenem – kiáltott az asszony –, jaj Lalikám, édes fiam! – Kitépte magát a jegyző kezéből, szaladt az ólhoz, talán hogy kihozza a fiát, talán hogy megvédje.

– Lőjetek!

A sortűz eldördült, az asszony szó nélkül, holtan ráborult az ól kerítésére, odabent egy disznó visított. Kicsapódott az ólajtó, a katonaszökevény rohant ki ordítva, előre szegezett puskával.

Újabb sortűz dördült, a katonaszökevény felbukott, a földön rúgkapált a lábával, a harmadik sortűzre abbahagyta. Akkor rohant be az apja az utcáról az udvarba, ütésre emelt kapával. Egy katona puskatussal futtában leütötte.

Csönd lett.

Most tűnt csak fel, hogy a földön térdelő főhadnagy még mindig a karjában tartja a halott katonát.

– A kurva anyját – szólalt meg a főhadnagy. – A jó kurva anyját a mocskos disznónak.

Leengedte a halott katonát a földre, felállt, megigazította az összevérezett zubbonyát, és elindult a lovak felé. A katonák álltak, várták a következő parancsot.

– Főhadnagy úr, mi legyen? – kérdezte az egyik.

– Felgyújtani – válaszolta a főhadnagy, vissza sem fordulva.

– Az ólat?

– Az egészet.

– A házat is?

– Süket vagy? – fordult meg ingerülten a főhadnagy. – Azt mondtam, felgyújtani! Az egész rohadt kócerájt felgyújtani! Megértetted?

– Igenis.

A főhadnagy lóra szállt, újabb szivart vett elő, rágyújtott, nézte, ahogy a katonák szalmacsutkákat gyújtanak, és rádobálják az ólakra meg a nádtetőre. Egy katona kinyitotta a disznóólat, egy véres és egy ép disznó futott ki. Mikor már erősen ropogott a ház teteje, a főhadnagy odakiáltott a katonáknak.

– Lóra! Vissza!

Meg sem várta a többieket, elügetett arra, amerről jöttek. A katonák kapkodva lóra ültek, siettek utána.

A házból estére csak a feketére égett falak maradtak, köztük a beroskadt tető üszkös maradványai. Ott lakott azontúl az öreg Benda, a koszban, hiába kérlelte a szomszéd faluból a lánya, nem költözött hozzá. Ott élt a kormos romok között, egyedül, míg a télen meg nem fagyott. Egy sírba temették a fiával meg a feleségével.