Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Bogdása – Drótos

Annának a Drótos volt az első halottja. Akkor azt gondolta, hogy ezt tovább nem tudja csinálni, visszamegy nevelőnek, de a csoportvezető, rutinos kolléga, leült vele, és elmagyarázta, hogy mindenki így érez, amikor először elveszít valakit, ez teljesen természetes, ő maga is pontosan így járt, a mai napig emlékszik arra az asszonyra, de nekik nem a halottak, hanem az élők iránt van felelősségük. Szóval őrizze meg a Drótost az emlékezetében, halottak napján gyújtson neki ezentúl gyertyát, de jöjjön vissza az élőkhöz, hogy a következő ne haljon meg.

Amikor Anna először találkozott a Drótossal a Baross téri híd alatt, az olyan részeg volt, hogy még ülni is nehezére esett. Anna felültette, a Drótos vigyorgott rá, aztán visszadőlt a rongyaira. Anna meg volt győződve róla, hogy ha ott hagyja, reggelre megfagy, ezért kihívta a segélykocsit. A kollégák először nem akartak jönni, az előrejelzés szerint legföljebb mínusz két fok volt várható hajnalra, a Baross térnél annál legalább két fokkal enyhébb mindig, nulla foknál nem hozzuk be őket, de Anna erősködött, a kollégák engedtek, az új kollegina ne csalódjon, kijöttek, bevitték. Reggel a Drótos már korán lelépett, Anna aznap nem is találkozott vele.

Az volt Annának az első bevitele, az első szerelme, gúnyolódtak a kollégák, tényleg, meg is maradt a gondolataiban, próbált azon túl a Drótosra figyelni, kereste, igyekezett segítségére lenni. Mi van, új csajod van, röhögtek a csövesek, amikor Anna újra és újra felbukkant, a Drótos eleinte nem örült ennek, de aztán rájött, hogy tulajdonképpen jól esik a törődés. Még az is megfordult a fejében, hogy újra megpróbál visszamenni, kiszabadulni ebből a csöves életből, amiben akkor élt, már jó darab ideje.

A csövesek közt senki sem tudta, miért hívják a Drótost Drótosnak. Pedig a dolog egyszerű. A becsületes neve – ez a szóösszetétel, hogy „becsületes nevem”, mindig derültséget keltett a csövesek közt –, szóval a becsületes neve Tóth volt, néhány évvel ezelőtt valaki egyszer rámondta, hogy drótostót, rajta maradt. Aki mondta, már rég meghalt, meg azok is, akik akkor voltak a bandában, az újak meg nem tudták a Tóthot, csak a Drótost. Talán már nem is hallgatott volna a Tóthra. Ha valaki kiabálni kezd a híd alatt: Tóth úr, Tóth úr! – talán oda se bagózik. Tóth úr már rég meghalt, már csak a Drótos élt, ameddig.

Mert itt az utcán nem lehet sokáig élni. Két év, legföljebb három. Igaz, hogy a Drótos már öt éve csinálta, de ez azért volt, mert korábban néhányszor megpróbált visszamenni. Volt, hogy hónapokra is visszament, legutóbb dolgozott egy autóbontóban, volt ágya a hátsó raktárban, a műhelyben még fürödni is lehetett, kapott fizetést, elég keveset, de azért ki lehetett jönni belőle. Akkor nyolcvanhét napig nem ivott egy kortyot sem, cigarettát is csak fél dobozzal szívott naponta, beosztva. Rendes ember volt a tulaj, ha a Drótos elvégezte, amit kellett, nem abajgatta. Volt ott egy kutya is, a Hektor, nappal meg volt kötve, de műszak után elengedték, a Drótos sokat játszott vele, szerette azt a kutyát, éjjel együtt őrizték a bontót.

Aztán a tulaj eladta a telepet, az új tulaj meg elzavarta a Drótost, a maga embereit hozta. Járt a Drótos egy darabig munka után, de nem kapott. Akkor elment megnézni a régi bandát. Voltak újak, páran régiek is. Megkínálták borral, meghúzta az üveget, ott maradt.

Jó volt a csövesekkel, jó volt újra részeg lenni, szívni egyik cigit a másik után, aludni, amíg a kedve tartja, aztán megint inni. A kéregetésből összejött annyi, amennyiből futotta erre az életre. Az emberek néha ételt hoztak, ha éhes volt, megette, ha nem volt éhes, kidobta. Voltak a csövesek közt olyanok is, akik dühöngtek, ha ételt kaptak, az ajándékozó szeme láttára vágták be a kukába, de a Drótos soha nem csinált ilyet, megvárta, míg az illető elmegy.

Azt nem lehet mondani, hogy jó élet volt ez így. Bár nem szoktak egymásnak panaszkodni, a híd alatt mindenki beteg volt valamilyen módon. Volt tetű, ronda sebek, fájós láb, szívszorítás, minden. Ezt igazán csak részegen lehetett elviselni, olyankor jó volt. És az is jó volt, hogy senki nem parancsolt, lehetett heverni naphosszat. Jó időben eszükbe sem jutott bemenni a szállóra, de rossz időben sem szívesen, mert ott nem lehetett inni, és folyton a lelkükre akartak beszélni, meg emlékeztetni őket a rendes életükre, amit mindenki inkább el akart felejteni. Megélni meg kint is lehetett. Annyit mindig adtak az emberek.

Ez volt az első nehéz lecke, amit Annának meg kellett tanulnia. Ő is úgy került a csapatba, mint a legtöbben: telve segítő szándékkal, ami mögött egy adag belső bizonytalanság is rejlett, nem igazán találta a helyét a világban, és a mások segítése tartalmat, értelmet adott az életének. A csoportban viszont meg kellett értenie, hogy a meggondolatlan segítség többet árt, mint használ. Még a legelején elmesélte a csoportvezetőnek, hogy gimnazista korában rendszeresen vitt ételt a hajléktalanoknak, úgy lopta ki otthonról, ha megmaradt ebéd után, ha az apja tudta volna, biztosan veszekszik vele, szerinte felnőtt ember dolgozzon, aki nem dolgozik, ne is egyék.

Anna azt hitte, elismerést kap ezért a kis dicsekvésért, de tévedett. Tudod, kik a mi legnagyobb ellenségeink, kérdezte tőle a csoportvezető. Akik ételt visznek a csöveseknek meg pénzt. Anna döbbenten nézett rá. Nem érted? Pedig egyszerű. Amíg kint meg tudnak élni, addig nem tudjuk behozni őket, nem tudjuk megvizsgálni, a betegségeiket kezelni, akin lehet, megpróbálni segíteni. A piros lámpánál kiadnak a kocsi ablakán kétszáz forintot, és ezzel megveszik maguknak a jóemberség érzését, a csöves meg megy elinni, és minket körberöhög, amikor próbáljuk behúzni az ellátó rendszerbe, marad az utcán, mert holnap is megkapja és holnapután is. Aztán meghal májzsugorban, ha addig bele nem hal másba. Anna akkor elsírta magát, a csoportvezető átfogta a vállát, és azt mondta, ne haragudj, kicsi Anna, nehéz napom volt, nem lett volna szabad ilyen durván mondanom, de muszáj ezt megértened.

Attól kezdve Anna nem vitt ételt, de a barátainak nem merte mondani, hogy ők se vigyenek, mert nem is értették volna. A Drótosra megpróbált külön figyelni, pedig mondta a csoportvezető, hogy itt nem szabad érzelmileg elköteleződni, ő mégis elköteleződött, ezerszer elgondolta, hogy ezt az embert megmenti, visszahozza. Kijárt hozzá a szabadidejében is, beszélgetett vele, próbálta kitapogatni a gyenge pontját, amivel majd meg tudja fogni.

Tudta, hogy nem ronthat ajtóstul a házba, óvatos volt, nem forszírozta a szállót, inkább csak beszéltette a férfit. Kiderült, hogy a Drótosnak is volt gyerekkora, szülei, Kiskunmajsán nőtt fel, géplakatosnak tanult, de volt egy balhéja – így mondta –, páran elloptak egy tejesláda szerszámot az iskolából, kicsapták őket, segédmunkás lett, nemigen volt sehol maradása, inni kezdett, volt egy alkoholista élettársa, azzal szétmentek, még csak harmincnégy éves, de már olyan, mint egy öregember, tudja ő, itt fog meghalni a híd alatt, addig meg iszik, olyankor el lehet viselni ezt a rohadt életet.

Hirtelen lett tél, kemény hidegek jöttek. Anna úgy gondolta, hogy most már nem lehet óvatoskodni, be kell a Drótost hozni, mert kint belehal a kihűlésbe, elég éjjel mínusz öt fok, részegen azt nem lehet túlélni. De a Drótos nem akart kötélnek állni, azt mondta, az egyik cimborájának van egy kuckója, abban meglesznek éjszakánként. Anna tanácsot kért a csoportvezetőtől, most mit csináljon. Behozhatjuk, mondta a csoportvezető, de úgyis visszamegy, és ha sokat abajgatjuk, elbújik, meg sem találjuk, ha baj van. Ha nem jutna pénzhez, akkor beszorulna hozzánk, de amíg adnak neki, reménytelen.

Anna sehogy sem akarta elfogadni, hogy valami reménytelen legyen. Próbált a Drótos lelkére beszélni, de hiába, a Drótos nem engedett, és most már zavarta is ennek a lánynak a nyomulása, a haverjai már szembe is kiröhögték, mi van Drótos, megjött az óvónéni? Miért nem dugod meg, akkor leszáll rólad.

Volt, hogy Anna csak messziről nézte meg a Drótost, ahogy hever a rongyain a híd alatt. Amikor megint odament hozzá, a Drótos egyenesen elküldte, menjen el innen, kislány, szálljon le rólam, hagyjon engem úgy élni, ahogy én akarok, ne akarjon másmilyen embert csinálni belőlem. Ne is jöjjön többet.

Anna megint a csoportvezetőt faggatta, személyes ügyet csinált belőle, egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy tehetetlen. Hidd el, kicsi Anna, mondta a csoportvezető, ez nem fog bejönni, amíg kint is meg tud élni. Csak úgy tudnád megvédeni, ha őrt állnál mellette, és elzavarnál mindenkit, aki pénzt akar adni neki. Akkor bekényszerülne a szállóra, akkor megmenthetnéd. Különben nem.

Anna komolyan elgondolkodott ezen az őrálláson, de be kellett látnia, hogy képtelenség. Megpróbálta eltávolítani magától ezt a gondolatot, próbált más feladatokra, más emberekre koncentrálni, ami aztán egészen jól sikerült is. Nem az egész világ a te gondod, szokta mondani a csoportvezető, azzal foglalkozz, amihez erőd van, bőven elég az is.

Az egyik éjszaka váratlanul tört be egy hidegfront, már este tízkor mínusz nyolc fok volt, és tovább hűlt. Anna aznap este nem figyelte a híradásokat, mosott, utána magazint olvasott, megnézett egy romantikus filmet Julia Robertsel, tetszett neki, nevetett is, könnyezett is, a végén önkéntelenül megtapsolta a happy endet, még olvasott kicsit, aztán lámpát oltott, aludt.

Reggel a híradó az éjjeli nagy hideggel kezdett. Mikor bemondták, hogy Budapesten két ember megfagyott, Annának görcsbe rándult a gyomra. Több a híradóból nem derült ki, Anna a csoportvezetőt hívta. Gyere be, Annácska, mondta a csoportvezető a telefonba, de többet nem volt hajlandó mondani.

Bent aztán elmondta. A Drótos és egy társa voltak, ott a híd alatt, kihűltek, valószínűleg részegen, de ezt majd később lehet pontosan megmondani. Anna egy székre roskadt, de sírni nem tudott, inkább valami mérhetetlen haragot érzett. Megölték, azt mondta, megölték a Drótost, azok ölték meg, akik pénzt adtak neki, ha nem adnak, ma is élhetne.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.