Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Utak01 – Vándor Éva

– Ki ez a nő?

 

Nem válaszolok azonnal. Ömlik az eső. Egy szembe jövő autó miatt lassítok, nem akarom, hogy az ezernyi kátyú miatt autóm összefröcskölje őt. Télen-nyáron, mindig találkozom vele, amint gyalogosan az út mellett bandukol. Régebben többször megálltam, hogy felvegyem, de mindig elhárított. Már nem próbálkozom, pedig nagyon jól ismerjük egymást.

Tűnődve nézem – mint mindig – ezt a törékeny nőt. Kora meghatározhatatlan lenne, ha nem tudnám. Olyan időtlen az egész lénye. Lófarokba kötött vörös haja, szinte rikít a fekete öltözék mellett. Mindig talpig feketében jár. Nem halt meg senkije, mégis mintha gyászolna. Nem visel soha semmilyen színes ruhát. Az egyetlen szín rajta a haja, ami szinte lángol, mint egy figyelmeztető, számonkérő jel. Mindig úton van, a legtöbben azonban már észre sem veszik.

 

Vagy húsz éve találkoztam vele először a kisboltban. Kedvesen köszönt. Megdicsértem, milyen szép a karjában tartott kisfiú. Segítettem a megpakolt szatyrát hazáig vinni, mert babakocsi nélkül nehezen boldogult. A kis ház, amely előtt elköszönt, évek óta üresen állt. Csodálkoztam, mert nem hallottam, hogy eladták volna. Mielőtt átadtam a szatyrot bemutatkoztam. Ő ijedten, szó nélkül magához szorította a gyermeket, elvette a szatyrot, és besietett a kapun. Nem árulta el a nevét.

Egy idegen megjelenése akkoriban még nagy esemény volt egy faluban. Ma már természetes, hogy a lakók jönnek-mennek. Pár napon belül képtelen pletykák tömege keringett a zárkózott, fiatal nőről, mert senki sem tudta, honnan és miért jött. Tartózkodóan kedves volt, de határozottan hárított mindennemű közeledést.

Meglepetésemre egyik reggel megszólított. A kocsibejáró lakatjával vesződtem, ami mindig megmakacsolta magát. Megdicsérte az ablakomban virágzó hölgyliliomot. Hirtelen nem értettem miről beszél, majd elszégyelltem magam, hogy nekem fel se tűnt az ablakomban pompázó virágom. Zavarom láttán megjegyezte, hogy kertészetet tanult, és nagyon szereti a virágokat. Csillogó szemmel mesélte, egy hatalmas virágkertészetben dolgozott. Az édesanyjának is mindig gyönyörű volt a kertje, olyan tulipánfával, melyen ezrével sorakoztak a virágok. Örömmel hallgattam, a kisfiú vidáman kacagott a karjában. Olyan átszellemülten beszélt, hogy nem tudtam megszólalni, nehogy megzavarjam, de sietnem kellett, és ők is a buszhoz igyekeztek.

Munkából hazafelé eszembe jutott a babakocsi, amit az előző tulajdonos a padlásomon hagyott. Gyönyörű kis sportkocsi volt, sohasem használták, mert a gyermekük nem szerette. Lehoztam a padlásról, leporoltam, és tanácstalanul álltam felette az előszobában. Vajon miként fogad vele, s egyáltalán mi jogon gondolom, hogy szüksége van rá? Két napig morfondíroztam ezen, majd egy cserép szétültetett, kicsiny hölgyliliommal és a kocsival átmentem hozzá. Többször csengettem, már épp elindultam volna, amikor kiintett az ajtóból, hogy rögtön jön, csak nem találja a kulcsot.

A virágnak nagyon örült. A kocsira először elutasítón nézett, neki is lenne… csak elvesztette. Megdermedt, mint aki olyat árult el, amit nem szabad. Biztatón rámosolyodtam, mire felszabadultan tolni kezdte a kocsit. Nem akartam bemenni, nehogy kíváncsiskodónak tartson, de olyan őszintén invitált, hogy nem mondhattam ellent.

A konyhában kínált hellyel, és kávét tett fel. Nem kérdezte kérek-e, de boldogan rakosgatta elém a csészét, kistányért, kiskanalat és a kockacukrot.

– Nagyon szépen, otthonosan berendezkedett – néztem körül elismerően a szoba-konyhás lakrészben. Mindenütt tisztaság és rend, s valami egyszerű meghittség. A nyitott ajtón át láttam, a kisfiú a szobában, a nagy heverőn alszik. Tálka és víz került a virág alá, majd kitöltötte a kávét.

– Maga jó… maga nem vet meg engem… csak sajnál – amikor rám nézett szemei könnyben úsztak. – Tudja, én nem vagyok olyan… amilyennek az emberek gondolnak.

– Ne törődjön azzal, mit beszélnek. Nem ismerik, azért találgatnak – próbáltam megnyugtatni. –, és nem sajnálatból vagyok itt.

– Én olyan szerencsétlen vagyok! - tört ki belőle hirtelen minden, s én csak hallgattam őt döbbenten.

A kertészetben megismert fiatalember nagyon rendes volt vele egészen addig, míg terhes nem lett. Őrjöngött, és követelte, hogy vetesse el a gyereket. Megverte, mert tiltakozott ellene, majd egyszerűen eltűnt. Ott maradt kétségek közt egymaga, és senkinek se mert szólni a babáról. Pár hét múlva egy nő jelent meg a szülei házában. Kiderült a férfi nemcsak nős, de már négy gyermeke is van. A felesége pedig hisztérikusan követelte, hagyja békén az urát. Hiába bizonygatta, hetek óta nem látta a férfit, s véletlenül kicsúszott a száján, ő is gyermeket vár. Az apja kikötötte, haza ne merjen menni egy fattyúval. Miután megszületett a fia, a férfi felkereste, hogy elvigye a gyereket, hisz elismerte magáénak. Azóta bujkálnak előle. Gyermekkori barátnője szerezte neki ezt az albérletet, de csak addig maradhat, míg rájuk nem talál újra. Nyomasztott, amit megosztott velem, mert nem tudtam a segítségére lenni. A bizalma ára a hallgatásom volt.

Külföldre kerültem, s két évig semmit sem tudtam róla. Visszatérésem után a kisboltban találkoztunk újra. A fia elszaladt mellettem, mikor felém fordult ismét egy kisgyerek volt a karjában.

– Segíthetek?

– Köszönöm – egészen más zavartsággal nevetett rám –, de a férjem majd segít.

– Gratulálok…

– Éva vagyok, a férjem Áron, a nagy a Misi, ez a csepp meg a Marci – boldogan nézte, ahogy a férfi és a nagyobb fiú a szatyrokkal elindul hazafelé. – Áron a nevére vette, imádják egymást.

– Ezt örömmel hallom. Csatlakozhatom?

– Ó, már nem ott lakunk – felelte Éva szerényen. – Megvettünk egy házat a falu túlsó végén. Jöjjön el, nézze meg milyen szép! A férjem asztalos, gyönyörű dolgokat készít.

Hamarosan fel is kerestem őket. A ház valóban szép volt a maga egyszerűségében, a férj faragásai, bútorai díszítették. Változatlanul tisztaság és rend mindenütt, a kert tele gyönyörű virágokkal, még baromfikat is tartottak. Áron hallgatag, erős ember, de láthatóan ellágyult, amikor a fiúk rácsimpaszkodtak, hogy faragjon sípot nekik. Csak akkor komorodott el, mikor megkérdeztem, hogy érzi magát itt. Eleinte sok megrendelése volt, majd a helybéli mesterek megorroltak rá, mert szebben, olcsóbban dolgozott náluk. Megfenyegették, feljelentették. A büntetések kifizetése után vissza kellett adnia a vállalkozását, most a gyárban dolgozik. A vas nem neki való, de nincs más. Pedig még az igazgató is vele csináltatta a víkendházát a Balatonnál, persze nem külön fizetésért. Mindenki érdeklődik a faragásai iránt, csak fizetni nem akar értük. Boldogan mutatta meg az alkotásait, csodálatosak voltak.

A kisbolt bezárt, a gyár halódott, falunk egyre néptelenebb lett. Hosszú ideig nem találkoztunk Évával. A cégünkhöz egy fiatalember jelentkezett munkára. Mosolya nagyon ismerősnek tűnt. A szép szál, erős, szolid fiatalember, Éva nagyfia volt. Mikor a szülei felől érdeklődtem szomorúan megcsóválta a fejét, s tekintete megtelt fájdalommal. Apja munka nélkül maradt, az elsők közt küldték el a gyárból, mint „gyütt-mentet”. Az ipart nem tudta újra kiváltani. Sorra el kellett adnia a gépeit, szerszámait, hogy valahogy eltartsa őt, és a három testvérét. Egyre többet ivott, egyre durvább, kötekedőbb lett. Amikor egyszer rátámadt az anyjukra mind a négyen elé álltak, hogy megvédjék tőle. Másnap az apjuk egyszerűen eltűnt, és soha többé nem látták. Anyjuk mindent elkövetett, hogy ezután talpon maradjon. A házat el kellett adnia, hogy kisebbet vegyen, mindkét ügyletnél becsapták. Öccsei kollégiumban, ő most végzett, s hazajött, hogy valamennyire könnyíthessen az édesanyja életén.

A faluban újra pletykák keringtek Éva állítólagos öngyilkossági kísérleteiről, hogy megbolondult, s újra mindenki kerülni kezdte. Ő pedig magányos vándorlásba fogott. A városi üzletközpontba járt szórólapért, amit aztán kikézbesített a faluban azoknak, akik sohasem bántották.

Nehezen haladt a cégünk, sok volt a gond. Egy értekezlet után ki akartam szellőztetni a fejem. Az ablakomból megláttam, amint Éva az út mentén sétál.

– Túl sokat dolgozol – jegyezte meg, amikor csatlakoztam hozzá. Nem válaszoltam. – Nem szabadna ennyit… felőrlöd magad. Hiába hajtasz, nem marad több neked. Az emberek nem értékelik azt, aki hajt.

– Biztos vagy ebben? – kérdeztem, mert rájöttem nem hozzám, hanem Áronhoz beszél, talán nem is tudja, hogy ott baktatok mellette.

– Hát persze! – hirtelen megállt s rám meredt. – Meg van ám a babakocsid, vigyáztam rá. Bármikor elviheted azt is… ahogy mindent elvittél… nekem már nem kell. Semmi se kell.

– Nekem se… – nyögtem ki döbbenten, inkább csak úgy magamnak.

– Akkor… te is szabad ember vagy – nevetett rám kezét nyújtva.

– Abszolút – bólintottam, és megszorítottam a kezét.

– Akkor eredj az utadra, és soha ne keresztezd az enyémet… – erősen a szemembe nézett, majd hirtelen sarkon fordult, és tovább sétált.

Megrökönyödve néztem utána, de megértettem, nem bolond, ő valóban egy szabad ember. Nem menekül már senki és semmi elől. Neki csak önmaga létezik, a legjobb társ, aki nem akar ártani neki, nem csapja be, mindenben megérti, és sohasem ellenkezik. Nem tudott róla, de ekkor már sokan igyekeztek segíteni neki. A szórólapokért tojást, befőttet, lekvárt kapott, ruhákat adtak neki, és mindig volt tűzrevalója is. A fiai megnősültek, de mindenben támogatták. Igaza volt. Neki már nem volt másra szüksége, minthogy békében legyen önmagával viharban, napsütésben, fagyban, kánikulában ott, az út mentén. Kicsi háza, kertjében a tulipánfával haza várta, s ő mindig hűségesen haza is tért. A gyerekeit, unokáit szívesen fogadta, magához ölelte, vendégül látta őket, de fogalma sem volt arról, valójában kik vannak nála.

 

 – Ki ez a szerencsétlen, ismered? – hallom a kérdést újra, amikor végre ki tudom kerülni. – Integet neked.

– Vándor Éva. A látszat ellenére nem szerencsétlen. Ellenkezőleg. Kár, hogy kevesen ismerik igazán, mert nagyon jó ember – felelem.

A visszapillantó tükörben látom, ahogy őszinte mosollyal utánam int a szakadó esőben. Tudja, hogy a babakocsiban ülök, és biztosan nem arra tartok, amerre ő.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.