Jelige: Felhőnjáró – Mulatság

            Nincsenek jó napjaim mostanában. Nagyon ráuntam, hogy mindig mindennek az a vége, hogy egyedül vagyok és pénztelen. Délután próbáltam felidézni valami jót az évből, de nem sikerült. Annál több kudarcot. Mint mikor a nőről, akit majdnem feleségül vettem, kiderült, már régóta csal a főnökömmel. 

            Ez két éve a céges karácsonyi partin történt. A főnökömet kiütöttem egy jobbegyenessel. Még aznap begipszelték a kezem hat hétre. És kirúgtak az állásomból. Nem mintha szerettem volna, és nagy jövővel sem kecsegtetett, de jól fizetett. Azóta alkalmi munkákból élek. És utálom a nőket. Meg magamat.

Sokszor eszembe jut, elutazhatnék valahová, ahol senki nem ismer, és újrakezdhetném. Vagy hogy akár véget is vethetnék mindennek.

Most megint karácsony. Nem bírnék ki még egy szentestét egyedül abban a lepukkant lakásban. Bolyongok a városban, be-benézek ablakokon, díszes karácsonyfák tömegei, nézem a forgatagot az utcákon, mindenki siet valahová, valakihez, senki sincs egyedül. Jó messzire elkódorgok.

Magamban ülök a vasútállomás melletti kocsmában és a világgá menés, újrakezdés témakörét boncolgatom ki tudja, hányadszor. Egyedüli vendég vagyok a helyiségben, a csapos a pult mögött üvölteti a tévét, valami vetélkedőt néz, olykor nagyokat röhög. Egy szikár, kopasz, csontarcú öregember ül le velem szemben. Nagyon sápadt, rendelek neki italt, hogy életre keljen. Barátságosan beszélgetni kezdünk, de csak mikor a munkájáról kérdezem, tudom meg, hogy ő a Halál. Kinevetem, micsoda hülye vicc, igazán morbid, de komoly, nyílt tekintetét látva megrémülök, mondom neki, nemár, hogy a kocsmába jön értem, ez igazán… hogy is mondjam… nem fair. Meg hogy nem is gondoltam komolyan.

            Megnyugtat, nem hozzám jött, van egy elhúzódó ügye, emiatt ráér kicsit, beugrott hát egy italra, nagyon hideg van odakint. Mondom neki, volt már dolgunk, mindkét szülőmet elvitte, legutóbb anyámat nemrég, és mivel egyke vagyok, azóta magányosan élek… emlékszik, vág a szavamba, jól emlékszik rá, hogy én voltam az utolsó gondolata, aggódott. Csak úgy mondod, motyogom, rendelek neki még egy italt, pálinkát kér, és biztosít róla, hogy igazat mond, miért is hazudna, attól senkinek sem lenne jobb, se könnyebb. A Halál nem hazudik, jelenti ki. Vagy ha igen, úgysem tud róla élő ember, teszi hozzá. Elgondolkozom, ezt viccnek szánta-e?

            A tévében a műsorvezető sorsfordítónak nevezi az estét, a közönség önfeledten tapsol, ujjong, a családok rezignáltan pihegnek a háttérben. Hangos szignál tölti be a kocsmát, és kezdődik a reklám.

            A Halál mesél, azt játsszuk, hogy rákérdezek valakire, ő pedig elmondja, hogyan halt meg az illető. Először tapogatózásként történelmi személyeket hozok fel, majd a nyíltságán felbátorodva később ismerősök, rokonok felől is érdeklődöm. Egy régi évfolyamtársam esetén elfacsarodik a szívem, autóbaleset volt az első útján. Állítólag kapálózott, ellenállt, sehogyan sem akart vele menni, az ifjú felesége terhes volt, hamarosan apa lett volna.

Fura, de a történetei szépek annak ellenére, hogy a távozók tele vannak fájdalommal, félelemmel, bizonytalansággal; mindben van méltóság és valami magasztos, de leginkább emberi, némelyik még giccses is, bár ezt betudom az elbeszélő rutintalanságának, ritkán mesél a munkájáról, nem tud különbséget tenni. Csodálom a szókimondását, de annyiban szabadkozik, hogy ha vele találkozik valaki, azonnal őszinte lesz, bármilyen volt is azelőtt. Azért nem tud hazudni ő sem, magyarázza, ahonnan jön, ott nem szokás, itt meg nincs kitől megtanulnia. Talán kérdezd a volt menyasszonyomat, mondom… Az élet egyetlen őszinte pillanata a halál, elmélkedem hangosan, és elkeseredésemben rendelek még pálinkát mindkettőnknek. Tán nem az egyetlen, mondja, de szúrósan ránézek: te nem tudsz hazudni, ne is próbálkozz.

Az egyik család a vetélkedőben felborul egy gumimatraccal a térdig érő medencében, kapálóznak, úszást imitálnak, mire a közönség felhördül, életmentők ugranak utánuk, a játékvezető sopánkodik, mekkora veszélynek tették ki magukat, vajon felelős vállalás volt-e két gyerekkel megkísérelni az átkelést.

            Kérdezem a Halált, mi van utána? Bizonytalan a válasza, hisz ő csak szállító, mondja, akinek eljön az ideje, azért elmegy és elkíséri, ahová kell. Olyan ez, mint egy transzfer az illető megboldogulásának helye és a végállomás között, magyarázza, oda-vissza, oda-vissza folyton, megállás nélkül, nincs pihenőidő, nincs hétvége, a Halál állandó körforgás. Marha fárasztó, sóhajtja, és ritka az ilyen kivételes alkalom, mint ez a mai… Maga az utazás szinte észrevétlen, amennyire lehet, kényelmes is, bizonygatja, nincs mitől félni, mindenki olyannak látja, amilyennek akarja, hosszú alagútnak nagy fénnyel a végén, vagy lebegésnek a szférák zenéjében, vagy csónakázásnak egy folyón keresztül, megint másoknak buszozás, egyéni ízlése válogatja. Személy szerint ő nem szereti az alagutat, mondja, kissé klausztrofóbiás, pedig elég sokan választják. Meg tudnám-e mondani, honnan szedik ezt a képzetet, kérdezi. Mesélek neki túlélőkről, akik ilyesmiről számolnak be. Szóval az angyalok marhasága, dörmögi, na, majd beszélek velük. Koccintunk, iszunk.

A vetélkedőben nyer a legkisebb fiú, mesehőssé avatják ország-világ szeme láttára, harsog a drámai effekt, a Halál is elcsendesül. 

Hogy én mitől vagyok ilyen bús, kérdezi később. Látod az életem, miért ne lennék, kérdezek vissza, kirúgtak az állásomból, a szerelmem lelépett, egyedül maradtam, munkám, pénzem nincs, mi jöhet még… Nem értem, feleli, elment a barátnőd, aki nem szeretett, és te tönkrementél ettől, ahelyett, hogy örülnél, hogy még jókor kiderült. Nem dolgozhatsz ott, ahol nem is akartál, csak a pénz miatt maradtál, és sosem tudtál volna kiteljesedni. Hát ez szerinted nem szerencse? Tele van az életed a jövő ígéretével… Na gyere, igyunk, és hozzál még, egészségedre, mert megérdemled…

            Utána énekelünk, egy monoton balladát ad elő spanyolul a halálról, elmúlásról, különösen hangzik sápadt ajkáról a halk, rekedtes hang, a hosszú, elnyújtott hajlítások, olyan a dala, mint egy végtelenre nyúlt sóhaj. Szabadkozik, hogy csak ilyeneket tud, a jelenlétében mindig bús ének szól, bármilyen lehangoló is, ezt például Mexikóból hozta. Énekelek hát pár vidám nótát, a Kispiricsi falu végént meg is tanítom neki, a végén már együtt fújjuk összekapaszkodva, igazán hangulatos, ölelgetem, Halál barátom, így szólítom. Túlénekeljük a tévé hangját, semmi nem zavarhat meg.

            Megkérdezem tőle, mennyi időm van még, míg hivatalból is találkozunk. Mond valamit, ami nagyon őszintének hangzik (hiszen a Halál nem hazudik), de nem emlékszem rá. Persze előrebocsátotta, hogy bármit is mond ezzel kapcsolatban, azt azonnal el is fogom felejteni. Hogy szereti-e a munkáját, kérdezem, jó-e gyilkolni, de ingerülten legyint, már megint ez a gyanúsítgatás, morogja, a gyilkolás nem az ő feladata, ő csak a következményekért felelős, és igen, sokszor szép dolog felszabadítani embereket a sorsuk nyomása alól. Persze vannak kivételek, sóhajtja. Megszabadulhatnék-e a sorsomtól anélkül, hogy meghalok, kérdem félénken, hogy lelkifurdalás nélkül újrakezdhessem… Ezek ilyen emberi okoskodások, alkudozások, mordul rám, mi közöm hozzájuk? Én nem a megoldás vagyok, csak az út, a végső... A túravezető a barlangtúrán, ha így érted. Vagy a buszsofőr… Te meg szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz, egész addig, amíg fel nem szállsz a buszomra.

            A vetélkedőnek vége, nyertesek és vesztesek ölelkeznek, a játékvezető önfeledten szónokol, hogy micsoda válsághelyzetekkel és tragédiákkal terhelt estén vagyunk túl, reméli, mindenki jól szórakozott, és együnk bejglit, pezsgővel koccint, Boldog Ünnepet kíván, satöbbi.

A Halál egyszerre felpattan, és míg felveszi a csuklyás kabátját, odaveti: sajnálom, jön a vonatom, mennem kell. Még látjuk egymást, búcsúzik. Felhajtja a maradék pálinkáját és elviharzik.

            Jó hülyének nézett a pasas, mondom a csaposnak, állította, hogy ő a Halál, fizettem neki egy csomó italt, elkábított mindenféle mesékkel, pedig csak potyázni akart. A csapos értetlenkedik, kiről beszélek, egyedül vedeltem a pálinkát és részegen ordítoztam mindenféle nótákat. Hát ez a sötét ruhás öreg, mondom neki, aki velem ült, de ő csak rázza a fejét.  

            Későn ébredek, kiszáradva, jókora fejfájással, de emlékszem mindenre az éjszakából. Arra is, hogy a kocsmáros letagadta az öreget. Majdcsak összefutok vele legközelebb, vonogatom a vállam, és akkor ő fizet. A kávémmal leülök a laptopom elé, híreket olvasgatok. A tragédiáról az elsők között számolnak be: a menetrend szerint huszonegy harminckor érkező nemzetközi expressz, amelyik tegnap a fagy és a havazás miatt több, mint két órát késett, huszonhárom harmincötkor halálra gázolt egy férfit, aki a tilos jelzés ellenére a síneken próbált átkelni.  Jól emlékszem, azelőtt pár perccel búcsúzott el tőlem az ismeretlen, mert ahogy utána néztem, a kijárat fölötti órán láttam a pontos időt. És ha igaz, kábé két órát voltunk együtt. Minden jel arra mutat, hogy a vonat késése miatt felszabadult időben mulattam a Halállal.

Rettenetesen elkezdek röhögni, alig bírom abbahagyni. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába. Mintha enyém lenne a világ.