Jelige: „Grillen” – Claudia

Kisebb görccsel gyomrában kopogott előre az utcán. Lábai kimérten, feszes sietségben, s mégis aprókat lépve szolgáltak. Halántékán egy kicsi ér kívánt kitűnni a többiek közül: lüktetett. Szíve uniszónó felelt erre. Nőhöz sietett. Dehogy nőhöz: „A” nőhöz sietett.

– Klaudia… - susogta magában – Klaudia…

S a könnyező téli hidegben, kaleidoszkóppá vált szemében, mintha felsejlett volna a nő alakja.

– Szólítsd nevén a démont, s az ott terem – gondolta.

Claudia – aki egyébként így C-vel írta a nevét, s aláírásaiban a c-nek mindig gonddal kis farkincát kanyarított, (bár mindezt hősünk egyáltalán nem tudhatta, de azért joggal sejthette volna) egy elővárosi buszpályaudvaron volt jegyértékesítő. Claudia – a nő! – az év túlnyomó részén (kivéve a piros betűs ünnepeket és egyéb rendkívüli eseteket), hétfőtől szombatig, reggel kilenc és délután hat óra között varázsolt élethez közeli érzelmeket az amúgy fásultan jól élő utazóközönségbe, ezzel felrázva őket gyászos, belső kántálásukból, s ugrasztva ki a nyulat – illetve hát: az embereket – a „bokorból”, azaz magányos álmatagságukból.

Claudia tehát nem kevesebbet tudott, mint életre kelteni a szobrot.

De nem ám empátiával, éppen ellenkezőleg! Claudia: a nő. De nem „úgy” a nő! Éppen ez volt személyiségének pikantériája. Ő volt az anti Szofja Szemjonovna. A pályaudvar kicsi, drága Szonyecskája. Csakhogy nem volt ő sem Szonyecska, sem drága, s ami azt illeti: éppenséggel kicsi sem. Egy impozánsabb ló alkata volt az övé: feszülő izmokkal (mely feszességet az átlagosnál valamelyest magasabb sarkú lábbelikkel igyekezett kiemelni), és csillogó szőrrel - vagyis hát: alaposan krémezett bőrrel, melynek barnítós csillogásán telefonjának, valamint a lelakott kioszk első és azóta is zúgva, de működő fénycsőjének sugára valósággal hanyatt esett.

Bámulatos volt főhősünk számára, hogy mindaz, amit a szem – a lélek kifáradására – még csak megkívánna, mégis inkább magát vakítaná, amint megtapasztalja e nőnek egyetlen gesztusából kiáradó – vagy inkább valósággal előrontó– személyiségét, tehát az embert magát.

Claudia egyébként láthatóan szerette az életet. Testének kidolgozottsága, egészséges eledeleinek a számlatömb-lapok közé ékelődött maradványai és bukéja, valamint a közproblémákon való teljes felülemelkedése legalábbis erre engedtek utalni. Szerette aztán munkahelyét, s abban főként, hogy nemének egyedüli jelentős képviselője. Hiszen jegyértékesítőből éppen elég volt egy, aztán az esetlegesen előforduló egyéb hölgy-munkaerők, ilyen-olyan, a férfi kollégák szempontjából rideg tömörséggel  - bár nem túl tapintatosan – megfogható okok végett, kevésbé voltak érdekesek.

Ő viszont mindenképpen különös volt és érdekes. És ebben kedvét lelte. Illetve kedvét lelte még abban is, mikor a pénztárgép kivágódó fiókja feszes hasának ütközött. S ha egyéb munkahelyet képzelt is volna magának, hát mindenképp olyat, ahol a hasán fennakadó aprópénztartóban a táncikáló érmék énekét hallhatja, a kasszafiók tompa puffanását újból megérezheti.

Sokkal kevésbé szerette viszont magát a munkát: tehát az utazóközönséget. S minthogy egész lényének mottója, hogy akárhogy is, de a rosszat az ő életéből ki kell zárnia: hát igen ritkán nyitott első unszolásra annak a bizonyos „munkának” ablakot.

Füllesztő nyári kánikulában, vagy dermesztő téli hidegben, de azt valahogy ki kellett érdemelni, hogy a „ticket” feliratú fülke kis rozoga ablakocskájának megnyitásával, a főhősünk szerű dél-pesti halandó Claudia figyelmét nyerje, s ő – a nő!- ezen, általa mezei barmoknak titulált munkadarabok utolsó erőből besúgott, szégyenlős és tömör gyónásait meghallgassa.

Ha ugyan jó napja volt, viszonylag hamar kiadta a búcsú-cédulát, ormótlanul méretezett bérletszelvények formájában (mellyel különben még látványos küzdelem várt a halandó bűnösökre, hogy azokat valamiféle kétes minőségő igazolványtartókba gyömöszöljék), ha azonban megfáradt az ő lelkét nyüstölő munkájában, kezdetét vette a végeláthatatlan kötekedés.

És Claudia éppen ezért vált nélkülözhetetlenné. A nyomorúságosan kiszámítható és az unalomig biztosan zajló hétköznapok furcsa kéjévé. Mert Claudiával – ugyan a bátrabbaknak, – de rendkívül jól és gorombán lehetett veszekedni.

Claudiának az utasok hozták a botot, és ő azt újból elhajította. Vagy fordítva.

Claudia volt maga a részvétlenség. A férfiak számára a minden meg nem hódított nő. A nők számára a szépség igaztalan hegemóniája. Az időseknek a testet öltött tiszteletlenség. A még fel nem nőtteknek a szülői önkényesség.

De legfőképpen: a gyűlöletes autóbusztársaság hétfejű sárkánya. Maga a Zártkörű Részvénytársaság személyesen.

S minthogy Claudiának semmilyen erénye nem állt rendelkezésére, hogy ezt a sok apró, lelkekben pattogzó piciny tüzecskét eloltsa, s azok helyét két jó szóval, mint homokkal elfedje: hát inkább óriás méretűvé szította azokat.

Így vált Claudia szűkös pénztára állandó fáklyás menetek legvégső céljává, s ő maga: az emberekben felgyülemlett keserűség és dac örömlányává.

 Hősünk is hozzá igyekezett tehát. Szívében a nap, a hét, a naptári év, vagy tán egész életének csalódottság korbácsolta kedélyével, fejében a harcra készülők csalafintán leplezett éberségével.

Elhaladt az állomáson pihegő buszok előtt, mely területről tábla hirdette, hogy az pályaudvar volna- igaz, csak salakos, murvás ugarnak volt tartható. Ugyanakkor a dohányzástól másik felirat szigorral intett, jól lehet, az utasvárónak kikiáltott, inkább vadetetőre hajazó mosdótlan, fűtetlen, elölről a szélnek és csapadéknak nyitott, amúgy meglehetősen szűkös építmény közvetlen szomszédságában egy amolyan ellátó-féle is működött, ahol azonban már – mintha az csak nemzetközi vizeken lebegne – mindent szabadott és lehetett.

Minderre kicsit tovább hergelte magát.

Meg aztán az ellátó nevén is puffogott valamelyest: „Bódé-büfé”. Mely két szóból nyersfordításban a bódé az igénytelen, a büfé a tragédia lehetett volna.

Egyébként sem volt az utasellátó. Vendégei rendszerint nem busszal, hanem két lábon érkeztek. Majd négykézláb távoztak.

Ez volt hát a kálvária-út Claudiáig.

Hősünk a pénztár sárgára mázolt kis ablakához ért. Azon kettőt koppintott. Belülről Claudia jól felismerhető hangja szúrt kifelé. A függönyön át, valamelyest látszott árnyalakja. Válasz azonban sehol.

Az előbbi két koppintást most háromtagúra toldva ismételt, mire az ablak gorombán kivágódott és Claudia terhes személyisége elárasztotta az utcafrontot.

– Tessék! – parancsolt ki rajta.

– Bérletet szeretnék – köszönt az utas.

– Havi vagy harminc napos? – vizsgáztatott Claudia, s mintha csak fontosabb dolga volna: nem nézett az utasra.

Emberünk azonban elkészült már első orv támadására, így megörülve az áhított kérdésnek, visszakérdezett:

– Nem is tudom. Melyik érné meg nekem jobban?

Claudia ezt személyes sértésnek vette. Amúgy sem túl nyájas természete, most végképp utálatos lett. Mert hiszen elértette ő, hogy munkára kényszerítik, s hogy felfedezését világossá tegye, szúrósan emberünkre nézett:

– Azt magának kell tudni… a havi ötödikéig érvényes - tette meg tisztes kelletlenségét.

– Hányadika is van ma? – bátorodott fel a harcra emberünk.

Claudia szeme erre nagyot villant és hideg-végzettel bicsaklott ki torkán a felelet:

– Negyedike.

– Akkor egy havival jobban járnék - terhelték a pénztárost szándékosan – azt kérek!

Claudia, érezvén veszélyességét ellenfelének, biztonságból rákérdezett:

– Számla lesz?

– Igen… Igen, köszönöm. – illetődött meg az utas, hiszen utolsónak tervezett, kimúlasztó és paláver indító döfésétől (miszerint azt majd feledékenységből késve kéri) most fosztották meg.

A pénztárosnő nyomtatott. Közben, mint az ítéletet: kihirdette a fizetendő összeget.

– Kártyával fizetnék.- szólt utasunk.

– Azt nem lehet. Háromnegyed hat van: lezártam a terminált.- adott most tust Claudia.

Emberünk azonban készült erre, és majdhogynem mosoly bukott fel belőle, mikor arra gondolt: milyen nagy örömet okoz most az ő Klaudiájának – merthogy a „C”-ről továbbra sem tudott,- amikor munkahelyén kávé-apróra váltott készpénzét zörögve rázza meg kezében.

Az első két darab százforintos érme, jóformán magától szaladt ki tenyeréből, egyenesen a pénztárosnő tálcájába.

Claudia arca egy pillanatra eltorzult a méregtől. Majd szinte azonnal, mintha meggondolná magát, az órájára nézett és gondosan számolni kezdte az aprót. Olyan gondosan, hogy merénylője lehetőleg hajszál híján, de lekésse az éppen induló járatot.

Emberünknek, mire megérezte a bajt: már késő volt. Szomorúan vette tudomásul, hogy legyőzetett. A penitencia: fél óra várakozás a hidegben.

Csakhamar, egy „Annyi!” felkiáltás kíséretében rávágódott a jegypénztár kis sárga ablaka, és ő egyedül maradt bérletszelvényével és a benne ragadt, előre kigyakorolt okfejtéseivel.

 Hideg volt, csend és sötét. És elmaradt a várva várt vita, győzelem és katarzis. Újból üres volt az élet, és ebben az ürességben kellett azt a fél órát eltöltenie.

Majd lassacskán beállt a busz, s lomhán kitárta ajtaját. Készültek az utasok, hogy megindulván, a járattal együtt tovább csordogáljon az ő életük is.

Az utolsó pillanatban, mikor már az idővesztő, a mindennapi bosszúság forrása nekilendült volna: még egy ember kopogott a csukódó ajtón, mire az visszanyílott.

Éppen elérve a járatot, Claudia kapaszkodott fel a lépcsőn, s unott ábrázattal rogyott le egy szabad és hideg ülésre. Lelke és háta együtt görnyedezett az utasokkal.

Emberünk pedig úgy érezte: most az egyszer, mégis csak van igazság, elégtétel és kárpótlás. Majd elbóbiskolt, mint bárki más.