Ugrás a tartalomra

 

Az elefántfejű Isten meséje

Kinyitod a szemed. Az első, amit meglátsz, egy feketerigó. A hasadon ugrál, mórikál, nyomakszik. Szedegeti az ingedről a morzsákat.

Hess, morgod, és föltápászkodsz. Ujjad borzas hajadba túrod, megrúgod lábad előtt az elhamvadt zsarátnokot, teszel két lépést hátra a sátradhoz, előhúzol egy ócska pléhedényt, egy felbontott tartós tejet, s keresgélni kezded a gyufát a zsebedben. Fél éve már, hogy itt laksz, előtte sokáig a Budakeszi-erdőben dekkoltál, de ott egy napon megjelentek a bőrfejűek, és jobbnak láttad átköltözködni ide, az Oroszlán-szikla feletti magaslatra. A költözés nem volt egyszerű, de végül sikerült, és ha véletlenül összefutsz a régi haverokkal valahol a Moszkva környékén, még föl is vághatsz vele: Oroszlán vigyáz rám, ecsém!, mondod, és lejmolsz némi zsemlére valót. Amúgy a lejmolást roppant rühelled, legszívesebben a földet túrnád, termelnél valamit, krumplit, káposztát, bármit, de hát hol és miből? Ahhoz is pénz kell, meg föld, meg főleg napsütés. Az meg nincs az erdőben. Azért néha még reménykedsz, hogy az életed visszatér, ha nem is a régi medrébe, de valami olyasmibe, ahol céljaid vannak, és hasznossá teheted magad. Cél ugyan itt is van: életben maradni. Megszerezni a napi betevőt, elkerülni a bőrfejűeket, nyáron nem megsülni, télen nem megfagyni. Aztán majd csak lesz valahogy.

Igyekszel nem gondolni az asszonyra és a régi életedre. Hogy miképpen kerültél a Lipótra. Az ott töltött időre homályosan emlékezel csak, tisztában vagy azzal, hogy rengeteg gyógyszert kaphattál ott, altatókat és nyugtatókat vegyesen. Ám egy szép napon megszűnt a Lipót, és te, mint aki mély álomból ébred, egyszerre csak kint voltál, virágok és zöld illatú mezők között. Kaptál zárójelentést, meg egy csomó receptet, amiket már a kijárat előtt eldobtál, a papírok zörögve repültek a szélben, egy darabig elmélázva követted őket a tekinteteddel. Kis hátizsákod is volt, fura, szinte idegenszerű holmikkal: ez mind a tiéd volt, amikor bekerültél ide, legalábbis ezt mondták neked. Nem sok cucc: egy sál, egy pár kesztyű, ingek. És egy tárca, benne majdnem ötezer forinttal! Rettentő kincs: ebből, ha beosztod, több hónapig kajálhatsz. Na, jó: egyig. Egy hónapig. Aztán majd meglátod. De a tárgyak között a legmeglepőbb egy kis szobor volt: elefántfejű, embertestű figura, félig négykézláb, egyik markát mintha kézfogásra nyújtaná. Az egész nem volt nagyobb egy verébnél. Sokáig csak bámultad. Derengett neked valami, hogy egy indiai istent ábrázol, hajdani feleséged mesélt neked annak idején erről. De hogy mi lehet a neve, és mire jó egyáltalán, arra nem emlékeztél.

Biztosan az asszonytól kaptam, vélted, és a szobrocskát először a sátrad elé állítottad. Aztán arra gondoltál, hogy másoknak is megtetszhet, elvehetik tőled erőszakkal, meg mégiscsak isten, nem állhat itt az esőben, szélben. Bevitted hát a sátradba.

Még a Budakeszi-erdőben történt, hogy egy éjjel nagy vihar támadt. A szél csak úgy fújta, recsegtette a fákat, ősrégi száraz ágak puffantak a puha avaron, és az erdei állatok máskor oly finom neszezése, amint lélekszakadva próbáltak biztonságos helyre menekülni, most markológépek dübörgésére hasonlított.

Valamikor éjfél után elállt a vihar. Nem tudtad, hány óra van, mert a zseblámpádból (egy öregasszonytól kaptad, aki az erdőszélen lakott, gyakran meglátogattad őt, segítettél kisebb munkákat elvégezni, fát vágtál, kertészkedtél, s cserébe némi élelmet kaptál meg néha hasznosabb tárgyakat, így került hozzád a zseblámpa is) kifogyott az elem, és így nem tudtad megvilágítni az öreg vekkert, amit egyszer az egyik kukában találtál. Mindenestre elaludtál. Álmodban gyors folyású, kristálytiszta folyó partján ültél, a föld fekete volt és pálmafák nőttek belőle. Jólesett az ücsörgés, úgy érezted, nehezen bírnál felállni. Ránéztél a karodra, s láttad, hogy a bőr lóg és ráncos rajta. Megérintetted a bicepszed, puha volt, akár az érett gyümölcs. Ekkor karok ragadtak meg, s tudtad, hogy itt a vég. Nem ijedtél meg, valahogy rendben lévőnek tűnt mindez. A karok egy kunyhó felé igyekeztek veled. Miközben cipeltek, megérezted a súlyt a fejeden. Első alkalommal. Megérintetted. A koronád volt az.

Fiatal szűzlánnyal zártak össze a kunyhóba. A lány szeme vadállati félelmet mutatott, de őreitek, mielőtt elmentek volna, ismeretlen növényi főzetet itattak vele, amitől megnyugodott. Ledőltél a szalmára, behunytad a szemed. Tudtad, te vagy az öreg király. Utódod már vár, odakint ül, a bezárt ajtó előtt. Várja a lelked. A lány pedig áldozat az istennek, aki benned él. Ez szép, gondoltad. De jó lenne élni még kicsinység. Ekkor eszedbe jut a sátrad és a Budakeszi-erdő, meg hogy kifogyott a zseblámpádból az elem. Ezért éljek még, kérdezed álmodban magadtól, hogy elemet szerezzek a zseblámpámba? Öreg királyként ez roppant nevetségesnek tűnik. Ekkor pattannak fel a lány szemei. Hirtelen ormánya lett, és már nem lány volt, hanem az elefántfejű Isten. Fénykoszorú veszi körül, és ormányával egy csapásra szétveri az ajtót. Ganésa!, ugrik be a név. Boldog vagy, és nézed a kintről beömlő világosságot.

Egyszerre azonban üvöltést hallasz, és éles fájdalmat érzel a lábikrádban. Összehúzod magad, mert tudod, ez nem álom, ezek itt bőrfejűek. Hátadon, derekadon, lábadon csattannak az ütlegek, próbálsz minél kisebb lenni, eltűnni, akár egy bogár, egy lárva.

A támadók ketten vannak, s egy idő után megunják a dolgot. Felborítják a sátrad, ahonnét kirángattak a sárba, hogy könnyebben verjenek. Össze-vissza hánynak mindent, aztán morogva-átkozódva odébb állnak.

Még egy éjszakát töltesz ott, reménykedsz, hogy nem jönnek vissza. Másnapra már könnyebben lábra állsz, a sebek nem sajognak úgy, mint közvetlenül a támadás után. Összerámolod a holmid, a sátrat ott hagyod. Majd lesz másik, gondolod, és sántikálva elindulsz a buszmegálló felé.

Így kerülsz az Oroszlán-szikla feletti magaslatra, ahol békében élhetsz, nem háborgatnak a bőrfejűek. Mert csak azok lehettek, ezt a zsigereidben érzed. A kis szobrot magaddal viszed, hátha máskor is álmodsz majd a gyönyörű lányról, akit magáévá kell tennie az öreg királynak. De az álom nem jön vissza többé. Néha viszont, hideg őszi estéken, mikor a szél befúj a sátorba, és nem tudsz rögtön elaludni, megmozdul odalent az oroszlán. Nyújtózkodik egyet, megrázza kősörényét, talán még bődül is egyet. Olyankor megfényesedik az istenszobor, s válaszként meglengeti apró ormányát. Még lejjebb, a Hűvösvölgyben árnyak szállnak fel, s te arra gondolsz, hogy talán mégsem lesz annyira hideg itt a tél, mint tavaly, a Budakeszi-erdőben.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.