Ugrás a tartalomra

 

Lángoltak kis rőzse dalok

Arany Zsuzsanna

Kedves Ady!

 

Nem akarok magánlevelet írni, mert amit mondani akarok, az közügy, ha úgy tetszik, irodalmi ügy. Mert nemcsak kettőnkről van szó, hanem irodalmunk múltjáról, jelenéről és jövőjéről is. Azokról a gyermekbetegségekről, melyekből sosem tudunk kigyógyulni.

Azt mondod, irodalmi író vagyok. Szememre veted tanultságom, hogy verseimet kicsiszolom, mi több, nem ösztönből írom. Nekem nem fájnak a MÁK olyan harsányan, mint neked. Én nem harcolok holmi Nagyurakkal, helyette inkább „halkan belelépek”. Nem vagyok forradalmár, csak irodalmár. De kérdem: valóban kevesebb ez?

Számodra a szavaknak akkor van súlya, ha nagybetűvel kezdődnek. Ha kellőképpen véresek, könnyesek, gennyesek, szennyesek és epések. Nekem elég, ha zöld tintával írom őket.

Elvárod, hogy dicsérjem zsenidet, hogy ne kérdőjelezzelek meg. Csak akkor érzed jól magad, ha istenítenek. Nem veszed észre a hazugságot, hogy zsoldosok csókolgatják palástod. És ha valaki végre kimondja az igazságot (bár tudom, itt megkérditek: „miféle igazságot?”), nem tűrvén tovább a kritikátlanságot, a sok vörös, fehér és rózsaszín szirupba mártott szóvirágot, egyből bomlasztással vádoljátok.

Sok mindenben nem hiszek. Nem hiszem, hogy ha hatalomra jut a tömeg, az életünk szükségképpen jobb lesz. Egyenlők csak abban vagyunk, hogy a hatalomért mindannyian harcolunk. Ha pedig megszerezzük, s uralomra jutunk, Nerókká válunk, s mindent, mi előtte szent volt, pusztítunk.

Akik veled vannak, és énellenem, azt mondják, te vagy a mély, s én a sekély. Hiába válaszolom, hogy „mily sekély a mélység és mily mély a sekélység”, nem értenek. Ripacs vagyok, bohóc, rossz komédiás, ki folyton nevet. De tudd meg, sírok, miközben nevetek. Mert rajtam az átok, hogy látok.

Felebarátod,

Kosztolányi

 


 

Gáspár Ferenc

Meg akarlak tartani

 

Nem tudta, miért írja ezeket a verseket a falra, a tapétára a panellakásban, de nagyon szeretett volna már szerelmes lenni. A szó maga kicsit elkoptatottnak tűnt, sőt, talán cikinek, de ő úgy érezte, meg kell várnia az igazit. Verseket írt hát a falra, költemények jártak a fejében, amíg a villamosra várt, mely végigdöcögött vele a piszkos Váci úton, sok szürke és öreg autó között.

Egyszer, emlékszik, valamiért felállt az üllőhelyéről, nem tudja miért, talán csak unta magát, és átment a villamos túloldalára. A következő pillanatban egy teherautó robbant be a szerelvénybe, pont oda, ahol ő ült az előbb. Nem ijedt meg, végig sem gondolta, mi történt volna, ha a helyén marad. De valahogy erősített egy furcsa, gyermekkori érzést: hogy nem véletlenül van ezen a világon. Ebben a szürke világban. Még több verset firkált hát a tapétára. Ezek nem az ő versei voltak, hanem egy rég elhunyt költőé. Ilyen sorok voltak benne, hogy „Alkonyatban szálltunk. Együtt a tavon”, s a kissé talán romantikus, de mindenképpen roppant feszes mondatok megfogták a lelkét. Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, mi ez az érzés, de néha repülni szeretett volna tőlük, néha pedig sírva fakadni.  

A költő amúgy a rendszer kegyeltje volt, ha nem is ezekkel a sorokkal, hanem elvétve, szinte véletlenül írt másokkal, más versekkel. Azokban vörös csillag szerepelt, meg elnyomott, szegény emberek.

Együtt érzett a szegény emberekkel ő is, de azok a versek mégsem tudták lázba hozni. Talán mert oly sokat hallotta azokat iskolai ünnepségeken, üzemben, munkahelyen. Inkább a szerelmes verseket szerette. És várta az igazit.

Nem mindig tudta, hogyan került az intézetbe, csak tiszta pillanataiban látta át az események furcsa láncolatát. Az egész hihetetlenül gyorsan és váratlanul történt. Jó, persze, nem dolgozott azon a nyáron. A szülei nyugtalankodtak. Ő nem sokat törődött ezzel, bár halványan odabent érezte, ez az állapot nem tartható fent sokáig. Nem csaphatja be magát azzal, hogy tavasszal felvételizik az egyetemre, amire nem készül fel rendesen, de a nyár fele már eltelt a vizsgára tanulással – tudta jól, ez nem volt igazi tanulás, csak olyan lébecolásféle, amolyan naná, hogy húszévesen egészen biztosan felvesznek, kit vennének fel, ha nem engem –, és mire pillant egyet-kettőt már megint ősz van.

Legfeljebb visszamegyek a könyvesboltba, gondolta. Ott dolgozott korábban, ám ebben az évben váltott. Még nem volt vége a télnek, de már langyos februári szelek fújtak, amikor Béla szólt neki, hogy jöjjön el hozzájuk melózni.

A pénz is több, s rövidebb a munkaidő. S az első feladat: a költő utolsó lakásának múzeummá alakítása.

Ez izgalmasan hangzott. Igent mondott, s ezután a Veres Pálné utcai lakás ablakán át nézte a hirtelen érkezett hó-fergeteget. Elképzelte a költőt, amint ugyanúgy pillant kifelé, ugyanonnan, ahonnan ő, karon fogja a feleségét, és, és…

Ne álmodozz, dörrent rá egy sztentori hang, felriasztva a kellemes merengésből. Rosszul esett a dörgedelem. Úgy érezte, ő sokkal többre hivatott, vátesz, akár a költő, bár még egy verset sem írt, de majd egy szép napon… Egy napon majd mindenki megtudja, a rádörrenő főnök is, és akkor majd csodálkozni fognak, és szégyellni magukat, hogy így bántak vele, a talentummal, akiben ma még csak csírázik a tehetség, de ha egy nap kibomlik, akkor…

Mi van akkor? Természetes, hogy arcon ütötte volna a kérdés, ha eljut idáig a gondolkodásban, de még a tehetségéről szóló mondatok sem fogalmazódtak meg benne. Csak homályos érzések voltak ezek, kíváncsiság meg felsőbbrendűség-tudat. Sajnos ez utóbbit a költő versei is erősítették, s ő akkor még nem döbbent rá, hogy sokan fognak még verset írni a költő után, de vátesz csak ő volt egyedül: a költő.

S amikor befejezték a lakás múzeummá alakítását, otthagyta ezt a munkahelyét is. Még dolgoztak előbb egy kicsit egy másik kiállításon, fent a várban, de az idő egyre melegebbre fordult, s ő úgy gondolta, ideje felvételiznie, hogy legyen ürügy végre strandra járni, nem dolgozni.

Az anyja elégelte meg a dolgot. Ő találta meg a hirdetést, s ő zavarta be a kutatóintézetbe. Éppen ideje volt. Ki tudja, mi lett volna belőle… Hiszen hiába rajongott a költőért, ha ő nem írt semmit… Igaz, egy novellafélét mintha összeirkált volna… De ez édeskevés, ezt tudta jól. És már a rendőrség is kereste, hiszen abban a rendszerben a munkátlanság bűnnek számított. Veszélyes vagy a társadalomra, mondták neki, s ha ő ezzel nem is értett egyet, de a rendőrségtől tartott. És ezért végül megragadt új munkahelyén. Álmában azért sokszor óriáspatkányok kísértették – az intézetben állatkísérleteket végeztek –, ám a szívét és érzékeit, egyre inkább gúzsba kötötte egy barna hajú nő. A nő ugyanott dolgozott, ahol ő, sőt tulajdonképpen a főnöke volt. Benne pedig újból fellángoltak a tapétára írt versek, az eredetitől jócskán eltérő interpretációban. Egy szomorú halálversből például csak azt érezte ki, hogy „lelkemben lángoltak kis rőzse dalok”, egy szakításról szólóból pedig azt, hogy „nagyon kívánlak.”

A nagybetűs Nő férjnél volt, s megközelíthetetlennek látszott. Őt amúgy is zavarta ez a dolog – magában úgy fogalmazott, hogy tisztelte ezért a másikat, tabunak gondolta, de ha akkor őszintén a tükörbe néz, akkor bevallja, hogy reménykedik. Mert a megközelíthetetlenség csak álruha volt, felület, bástya, melyen egyre több rés látszott. Például a költőt a nő is szerette. Meg másokat. Egy orosz írót például. Nekilátott hát, s egymás után falta az író regényeit.

S egy szép napon persze megtörtént, amire régen vágyott. Szerelmes lett, és viszontszerették. Ugyanakkor ez a szerelem reménytelennek tűnt. Titokban találkoztak, apró kiskocsmákba jártak, elhagyott külvárosi mozikba. Akkor is tél volt és hideg, mint a Veres Pálné utcai lakás felújítása idején. De ő tudta, hogy egy szép napon ez a nő lesz a felesége. Az író regényei és a költő versei szőtték a szerelmük. S mikorra kitavaszodott, ő is megírta az első versét. Nem volt annyira jó vers, mint a költőé, de az övé volt, tele szenvedéllyel és szerelemmel. És odakint hiába araszoltak szürke autók a szürke utcákon, hiába festette jelszavait a kilátástalanság a falakra, idebent a költő sorai már összekeveredtek az övéivel. Álmaiban kandalló előtt ültek a szerelmével, verseket hallgattak és szerették egymást.

Ám egy szép napon lekerült a tapéta a falról, a nő pedig elutazott egy távoli országba. Csak a versek maradtak utána. „Egy asszonyról, aki szeret S akire én örökre vágyom.”

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.