Ugrás a tartalomra

Jelige: Hintaszék – Délután volt, a víz hideg

„Szombaton délután három órakor a Tisza Stefánia előtti szakaszánál a part mentén horgászok egy női holttestre lettek figyelmesek. A horgászok a közelből csónakot kerítettek és a holttestet kihúzták a partra. A helyszínre kiszállt rendőri bizottság megállapította, hogy a holttest egy napja kerülhetett a vízbe.”

 

Mikor Gyula reggel megvette a Délmagyarországot, csak azt akarta megnézni, akad-e valamilyen munka a környéken. A „botrányos hírek” – ahogy az anyja nevezte őket – épp az apróhirdetések előtti oldalon voltak. A rakodást már régen ott akarta hagyni. Lett volna valami vidéken, Domaszéken, de oda nem akart menni. Akarta maga körül a város nyüzsgését. A mellette elrobogó járművek csapta zajt, a kávéházak úri közönségét. És bár ő ritkán téved olyan elegáns helyekre, mint a Virág Cukrászda, szerette nézni a piciny tányérokon ülő, műalkotásszerű süteményeket, amint a kecses ezüstvillákon a rózsás ajkakhoz érnek. Nem tartotta magát bámészkodó fajtának, nem nézte túl sokáig azt, aminek nem lehet a részese, de elhatározta, mindent megszerez, amit a nagyváros csak adhat neki.

Ezért sem hozta magával Marikát. Kíváncsi volt rá, mit kaphat a nagyvárosi nőktől, akik nem a tarlón szedték magukra a barnaságot, nem ragaszkodnak körömszakadtukig a tisztességhez. Bár még kísértette a lány hajának lágysága, arcának üdesége, szégyenlős nevetése. Amikor esténként alkalmi szállásán hanyattfeküdt, gyakran eszébe jutott az a nyár este, amikor egyedül találta otthon Marikát. Néhány nappal később már vonatra ült, hogy máshol próbáljon szerencsét. Egyszerűnek gondolta a falusi lányokat, akik a legcsekélyebb mértékben sem lehetnek izgalmasak. Nem élvezhetik a lágy kelmék tapintását a bőrükön, érdes, kékítőhöz szokott tenyerüktől pedig nem olyan édes az érintés. Egy kicsit az anyjára emlékeztették. És bár szerette őt és az apját, úgy látta, hogy egyszerűségükben illenek egymáshoz. Semmi pezsgés, csak a hangtalan egymásmellettiség. Gyakran eljátszott a gondolattal, mi lett volna, ha egy kicsit is kozmopolita közegbe születik, és nem a falu neveli fel.

Szegeden nem ismert senkit, de ez így volt jól. Marika majd kiheveri, gondolta. Vannak még otthon, akikből válogathat, most már tapasztaltabb is, mint pár hete volt. Mi lett volna, ha elhozza? Pap, templom, fehér ruha, gyermekáldás, kicsi albérlet, kicsi fizetés, sok éhes száj. Mire ment volna ezzel? Hol maradnak a nők? Hol maradnak a kocsmák? Hol marad a szabadság? Most bármi lehet. Egyik nap rakodás, holnap talán pincér vagy akár sofőr. Majd ő megmutatja, elegáns libériában tér vissza. Nézik majd, amikor leszáll a vonatról és besétál a főutcára. Gyula megcsinálta a szerencséjét – ezt gondolják majd róla a faluban. Legalábbis ő így képzelte. 

„A holttesten külsérülési nyomokat nem találtak. Az öngyilkos leány személyazonosságát azonban nem tudták megállapítani és csak a késő délutáni órákban jelentette özv. Bach Jenőné, hogy szegvári illetőségű mindenes leánya, Béres Mária péntek óta eltűnt szolgálatából és azóta életjelt nem adott magáról.” Ezt már a rakparton ülve olvasta. Vett egy darab kenyeret, ám a falat most megállt a szájában. Valami bizsergést érzett a gerincében, ami egész a feje búbjáig ért el. Érezte, hogy arca elvörösödik, keze remegni kezd. Nem lehet, hogy megtette, gondolta. De nem lehetett ő az oka, biztosan a kilátástalan helyzet, a szegénység. Nem gondolhatta, hogy többé nem lesz boldog, nem lehetett ennyire bolond.

Napok óta esett az eső, az ég is sötét volt. Elég volt néhány lépés, hogy valaki bőrig ázzon. A Tisza szinte kinőtte a medrét. Hát ezt az időpontot választotta. A víz ilyenkor szinte olyan hideg, mint ősszel. Vajon érezte, amikor a teste becsapódott a víztükörbe? Vajon próbált úszni vagy azonnal szörnyethalt? Imádkoznak majd érte vasárnap? Azt mondják, aki az életét eldobja, nem jut a mennyeknek országába. Én vétkem. A bőre már biztosan fakó, talán rá sem lehet ismerni.

A cikk utolsó sorait futva olvasta át. „Hátrahagyott holmijában megtalálták a búcsúlevelét, amelyben bejelenti, hogy öngyilkos lesz. Tettét szerelmi bánatában követte el, mert az a legény, akit szeretett, nem akarta feleségül venni. A rendőrség ezután megállapította, hogy a holttest Béres Máriával azonos, akinek holttestét ezután a törvényszék bonctani intézetébe szállították.”[1]

Ha ezt tette, hát ezt tette. Gyulának zúgott a füle. Nem hallotta a sirályokat, a rakpart nyüzsgését, és azt sem, ahogy a gondolatok zakatolnak a fejében. Elképzelte, ahogy Marika rendben otthagyja a cselédszobáját. Azt a néhány szép holmiját, amije volt, gondosan összepakolja, hogy utána más még tudja használni. Él egy nővére és néhány unokahúga valahol Budapest környékén, talán nekik szánta. Látta maga előtt, hogy a lány felül a kerékpárjára, halálos nyugalomban elindul a Tiszához, ahol annyit sétáltak együtt. Nyugalom. Igen, ez volt az, amit Gyula nem tudott elviselni a falusi lányokban. A kacérságot szerette, ami számára nagyvárosi vadságnak tűnt. A szótlanság és a szerénység a szemében egyenlő volt a mélységes unalommal és egyformasággal. Úgy érezte, hogy mindenbe belenyugszanak. A nők otthon egyformák. Marika most nem akart ugyanolyan lenni. Gyula szinte tapintható közelségből látta, ahogy tétovázás nélkül véghezviszi. Azt nem írták, hol adta át magát a víznek, talán nem is derítették ki, mégis el tudta képzelni. Marika letámasztotta a biciklit, ha valaki látta is, bizonyára azt hitte, hogy kiül egy kicsit a partra.

Gyula úgy véli, jól ismerte a lányt. A ködfátyolos képek még mindig szinte filmként játszódtak le a szeme előtt: Marika arca nyugodt mint mindig, nem szomorú, csak beletörődött. Megértette, hogy ez az osztályrésze. Nem akart gondolkodni, nem akart látni és hallani.

A rakparton ülve valami feszítette belülről férfit. Akkor érzett ilyet, amikor gyermekkorában megölt egy békát. Érezte, hogy ezt ő okozta, miatta hunyt ki valami szeméből az élet. Ez most rosszabb volt. Dühös volt. Miért kellett ez? Talán félreismerte a lányt? A hallgatás mögött valami más volt? Bosszú? Tudta, hogy ezután megbélyegezve kell élnie. Mindenki tudja majd, mi áll a levélben, Bachné nem hagyja, hogy legyen egy ember is, aki nem hall róla. Így már nincs hazatérés, nincs libéria és nincs felvonulás a főutcán.

 

[1] Délmagyarország napilap 1927. június 19. 8. oldal (http://dmarchiv.bibl.u-szeged.hu/5326/1/dm_1927_139.pdf)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.