Délután van, meleg, rezes fényű. Ülök az ágyon, és limonádét kortyolgatok. Fáj a mellkasom. A hajam félcentis sörtéi között izzadság csöpög; egy csepp a szoknyámra hull. A szobában halkan zúg a ventilátor, zaja összekeveredik a hullámok neszével odakint.

Már harmadik napja látom a horizonton a kísértethajót.

Azután kezdődött, hogy a szüleim ebbe a kicsi nyaralóba hoztak. Nem akartam – drágálltam, a kórházi számlák mellé még pont a tengeri nyaralás hiányzott –, de az anyám erősködött. Jót fog tenni nekem a levegő, mondta. Maradt még pont elég a banki kölcsönből, mondta. Jól fogom itt érezni magam, mondta. Nagyon igyekszem nem lenni hálátlan, de a háromból kettőben biztosan tévedett.

De végül is mindegy, hogy a kórházban próbálom elütni a maradék időmet a nagy büdös semmivel, vagy a tenger mellett. Az óra mindenhol ugyanúgy ketyeg.

Amikor idejöttünk, anyám felmarkolta a csomagjaimat, és szétpakolta az egészet az emeleti szobában: egyetlen nagy helyiség, faborítással, nagy ablakokkal, kevés bútorral. Nem mondtam meg neki, hogy a kórházban töltött majdnem egy év után ideges leszek a nagy, szellős szobáktól. Ahányszor tiltakozom anyám legújabb ötlete ellen, amivel a kedvemen próbál javítani, úgy néz rám, mint egy megrúgott kutya. Nem vitázik szinte soha, de ez így még rosszabb. Tudom, hogy nem érdemli meg a kirohanásaimat. Nem ő tehet róla, hogy a legszívesebben kiugrottam volna a kórház ablakán már az első hónapban, sem arról, hogy apám elsápadt, amikor meglátta a legelső számlánkat; arról meg végképp nem, hogy a végén semmi sem használt. Szóval újabban letettem arról, hogy tiltakozzak az ötletei ellen – legalább őt tegye boldoggá valami.

Negyedik napja, hogy itt vagyunk. Anyámék lementek a tengerpartra sétálni; apám felvetette, hogy csatlakozzak hozzájuk, de úgy néztem rá, hogy inkább elhallgatott. Anyám egyből közbelépett, hogy biztosan fáradt vagyok a tengeri levegőtől, maradjak csak itt, pihenjek, gyógyuljak (nagyon vicces, anya), nemsokára visszajönnek. Bólintottam, és feljöttem a szobába. Vártam, hogy elmenjenek. Amikor felértem az emeletre, a hajó már ott volt.

Távoli pont az öböl vizén. Első este nem láttam, de a második napon már igen. Nem figyeltem rá túlságosan – a tengeren vagyunk, az lenne az érdekes, ha nem látnék hajókat. Csak annyit tudtam kivenni, hogy kétárbócos, karcsú, bevont vitorlákkal. Olyan helyzetet vett fel a nappal szemben, hogy csak a fekete sziluettjét láttam a kék ég előtt. Ezt igazából furcsának kellett volna találnom, de mostanában már semmin sem ütközöm meg.

Talán azon kéne meglepődnöm, hogy kevesebb mint egy év után ennyire halottnak érzem magam. Ha meg kéne mondanom valakinek, hogy mikor kezdődött, gondban lennék. Ha az egész életed szétcsúszik, mint egy lavina, rá tudsz-e jönni, mikor kezdődött? Akkor, amikor először elkezdtem köhögni? Akkor, amikor orvoshoz mentem – hosszú unszolás után, mert tavasz volt, mi ilyenkor egy kis köhögés? Vagy amikor beutaltak?

Nem. Lehet, hogy mégiscsak tudom. Akkor kezdődött, amikor megkaptuk az első biopszia eredményét – rák. Hát persze, a kurva életbe. Soha nem fogom elfelejteni, hogy sírt az anyám, amikor az orvos kimondta a szót. Az a hang, amit kiadott... Az apámba kapaszkodott, pedig már rég nincsenek együtt, apa csak látogatni jött be hozzám – mégis ráfonódott, szorította, hogy össze ne essen, ahogy az apám mereven elnézett a feje fölött, és csak sírt, azzal a minden szégyenen túli, sikoltó zokogással. Én meg sem mozdultam, még az arckifejezésem sem változott. Hogy a francba lehet egy ilyen látványra reagálni? Azt hiszem, még rosszabb volt, mint amit az orvos mondott.

Akkor még ötven százalék volt a gyógyulásom esélye. Idővel ez egyre csökkent, de akkor már egyikünk sem sírt. Nekem nem volt kedvem – úgysem lesz jobb tőle semmi –, anyám pedig szerintem szégyellte a kitörését, vagy csak nem akarta, hogy így lássam. Olyan állandó, erőltetett vidámsággal kezel hónapok óta, hogy Stepfordban érzem magam.

Egyébként én már rég nem számolom az esélyeimet, de azt hiszem, most valahol huszonöt százaléknál tartok. Vagy még kevesebbnél.

Kinézek az ablakon. A hajó eltűnt.

Különös. Rég nem mondtam már ezt a szót semmire (annyira felborult számomra a „hétköznapi”, hogy fogalmam sincs, mihez viszonyíthatnám a furcsaságot), de ez tényleg meglep. Amióta a hajó felbukkant a láthatáron, tiszta fekete sziluettként, azóta minden reggel megjelent ugyanazon a ponton, és ott is maradt, amíg el nem aludtam. Most meg fogja magát, és eltűnik.

Mikor jöttem rá, hogy kísértethajó? Azt hiszem, tegnap – a harmadik napunkon itt, és a másodikon a hajó felbukkanása óta. Anyám feljött hozzám: tálcán hozta a reggelit, mint egy cseléd. Kedvem lett volna kiütni a kezéből – járni, azt még tudok, bassza meg. De aztán megláttam a mély karikákat a szeme alatt (majdnem olyan mélyek, mint az enyéim, most aztán látszik, hogy egy család vagyunk, haha) és a ráncokat a szája körül, amik egy éve még nem voltak ott, és mosolyt erőltettem az arcomra. Szerintem úgy néztem ki, mint akinek erővel húzzák szét a száját, de anyám nem vett észre semmit. Rám mosolygott (könyörgök, ne), jó étvágyat kívánt, és kifelé indult. Ahogy elhaladt az ablakom előtt, a háta mögött megláttam a hajót. És hirtelen elfogott a kíváncsiság.

– Vajon milyen hajó lehet az ott? – kérdeztem anyámat.

– Tessék, kicsim?

– Az a hajó, ott kint, az öböl szélén. Már tegnap óta ott van.

Anyám megállt az ablaknál, félrehúzta a finom fehér függönyt, és kinézett. Sötét ruhában volt, fekete hajával egy pillanatra úgy nézett ki, mintha ő is csak sziluett lenne. Egészen addig, amíg meg nem szólalt.

– Nem látok ott semmit.

Felálltam, az ablakhoz mentem én is. És a nyelvembe haraptam, olyan erősen, hogy majdnem könnyezni kezdtem.

A látóhatáron ott volt a hajó. Nem tudom, miért dühített ez annyira fel, de egy pillanatra megint éreztem a késztetést, amit akkor, amikor megláttam anyám kezében a reggelizőtálcát. A legszívesebben megfogtam és megráztam volna.

Óvatos mozdulattal, hogy ne lássa, a combomba vájtam a körmeimet. Mélyen.

– Ott van – mutattam a másik kezemmel. – Ott, közel ahhoz a sziklához.

Anyám kinézett az öbölbe. Az arcát néztem, és a szemüvegén tükröződve megláttam az öböl miniatűr képét, benne a hajó fekete foltjával.

– Nincs ott semmi – mondta, és a hangja kezdett elvékonyodni. – Kicsim, minden rendben?

Nem, nem volt rendben. Megint kezdett elönteni az az irracionális, fájó düh, amit annyiszor éreztem mostanában. Úgy éreztem, most nem lesz elég, ha megütöm vagy megkarmolom magam – attól féltem, az anyámmal fogom tenni, aki sokkal kevésbé szolgált rá, mint én. Azt hiszi, képzelődöm, villant át az agyamon, és nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Mély levegőt vettem.

Igazából nem tudom, miért éreztem azt, hogy nekem van igazam, hogy tényleg van ott egy hajó, amit anyám valamilyen okból nem lát. Azt hiszem, akkor lettem biztos benne, amikor megláttam a szemüvegében tükröződni. Az még kitelik tőlem, hogy  az öböl vizére képzeljek egy hajót, de ezt – a tükröződést a szemüvegén – valóságosnak éreztem. Tudtam, hogy nem feszíthetem túl a húrt.

– Nem, már én sem látom – mondtam, olyan könnyedén, ahogy csak tőlem telt. – Azt hiszem, csak délibáb volt. Vagy már elment, mire odanéztél.

Anyám bizonytalanul tekintett rám, én meg nagy nehezen kipréseltem magamból még egy mosolyt.

– Minden oké, anya. Most nekilátok reggelizni, jó? – Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne csattanjon az utolsó három szó. De sikerült. Anyám visszamosolygott, és kiment a szobából.

Az ágyhoz mentem, leültem, és az ölembe vettem a tálcát, pedig nem volt semmi étvágyam. Kinéztem az öbölre.

A hajó odakint volt. Először, amióta láttam, felvont vitorlákkal.

Mintha gúnyolódott volna rajtam.

 

BAAAAAAUUUUUUUUUUGHHHHH!

Összerándulok, felsikoltok, a padlóra ejtem a limonádés poharat. Reccs. Darabokra törik, szerencsémre már üres. A kurva életbe!

A szívem összevissza ugrándozik, mint egy meglőtt őz. A hajókürt, ami kettévágta az álmodozásomat, olyan hangos, hogy először azt hiszem, megsüketültem tőle. Aztán lassan elmúlik a fülcsengésem. Ülök az ágyon, kapkodom a levegőt – egy pillanatra még az sem érdekel, milyen röhejesen festhetek így, a nyeszlett mellkasommal zihálva, mint egy hosszútávfutó – és az ablakra bámulok. Onnan, ahol ülök, nem látom az öblöt, de valami megváltozott odakint. Eltelik egy perc, mire rájövök, mi történt: a szoba sötétebb lett pár árnyalattal. Mintha lenne valami az ablak előtt.

Emeleti szobában vagyok. Bármi is van odakint, hatalmas lehet.

Lassan, szinte megdelejezve, felemelkedem az ágyról. Papucsom alatt ropognak az üvegcserepek. Bármikor átszakíthatja valamelyik a szövetet, és belefúródhat a talpamba, de nem érdekel. Üvegen csikorogva az ablakhoz megyek, félrehúzom a függönyt, és szemeimet, amik addig a padlóra szegeződtek, felemelkedni kényszerítem.

Jól tudom, mit fogok látni, mégis elakad a lélegzetem.

A hajó.

Itt van, az ablakom előtt.

Most már egészen biztos vagyok abban, hogy kísértethajó – de éppúgy, mint a tükörképe anyám szemüvegén, valahogy valóságosnak érződik.

A hajó lehetetlen helyzetben horgonyoz a házunk mellett – igen, horgonyt vetett, látom a vízbe eresztett láncot. Párhuzamosan a nyaraló falával, amit ezen az oldalon a víz fölé építettek. Ablakom nagyjából a fedélzettel egy szinten van. Nem lenne szabad itt lennie... képtelenség, hogy itt legyen. Az öböl vize túl sekély, a partok túl közel ahhoz, hogy egy ekkora hajó bejöjjön, és úgy forduljon, hogy lehorgonyozhasson az ablakom mellett. Mégis itt van. Ezt bizonyítja a hajókürt, az üvegcserepek a talpam alatt, a szívem zavart kalapálása (elszokott az ekkora megerőltetésektől), a halk vitorlacsattogás a szélben. Víztől síkos, nyálkás rongyok lengenek a színfekete fából készült árbócokon. A hajó egész testét apró vízcseppek, hínár, sókristályok borítják, mintha egyenesen a víz fenekéről jött volna. Mintha ki tudja, mennyi időt töltött volna ott.

Nem tudom, mit csináljak. Anyámék a parton vannak – lehetetlenség, hogy ne látták volna a hajót, amint megáll a nyaraló mellett, mégsem látom őket sehol a közelben. A házba sem jöhettek vissza – hallottam volna –, és visszagondolva a tegnapi jelenetre, nem hiszem, hogy egyáltalán tudnak arról, éppen mi történik itt.

De azt én sem tudom.

Mi a kurva élet történik?

Ahogy a hajó sótól és víztől csillogó testét bámulom, a fedélzet sarkában megmozdul valami. Már másodszorra akad el a szívverésem – kihagy egy ütemet, aztán őrült vágtába kapcsol, és én elfulladó lélegzettel kapaszkodom az ablakpárkányba. Úgy megszorítom, hogy a körmeim csikorognak a fán.

Amit először élőlénynek néztem, arról második pillantásra kiderül, hogy egy ajtó: korhadt, zsanérjai rozsdától és sótól merevek. Mégis kinyílik, lassan, szinte méltóságteljesen, sarkig. Odabent, a korhadt sötétségben mozog valami, és én megint sikoltani akarok, de csak valami reszkető nyögés lesz belőle. A mozgás folytatódik, és meglátok egy mélyre húzott tengerészsapkás fejet, egy koszossárga kabátot, a hozzá tartozó nadrágot és végül az egész alakot, ahogy kilép az ajtón.

Valamiért az jut eszembe, hogy ez biztos a kapitány. Elnevetem magam – csak egyetlen, rövid hang, mintha köhögnék. A szívem még mindig zakatol: a mellkasom úgy ég, rángatózik, mintha kötőtűt szúrtak volna bele. Az ujjaim kezdenek lecsúszni a párkányról.

A kapitány felnéz rám, én pedig megtalálom a hangom.

Sikítok.

Az orrától lefelé nincs arca: a húsa – szürke, felpuffadt, édes istenem – levált, kilátszik a csupasz csont és a megsárgult fogsor, a fehér íny.

Uramisten!

Megroggyan a térdem. A kapitány felém néz hályogfehér szemekkel, ahogy elfogy a levegőm, és a mellkasom szinte összeomlik. Reszketek.

Megszólal.

– Üdvözletem.

Abbahagyom a sikítást, ahogy eljut hozzám, amit mondott. Olyan lehetetlenül bizarr az egész helyzet, hogy egyszerűen elpattan bennem valami: kész, vége, megbolondultam valamelyik gyógyszeremtől, vagy az agyam sült ki végre a kemótól, anyámnak igaza volt a tegnap. Az egy dolog, hogy valamit odahallucinálok a horizontra, de most itt van egy kapitány a rothadó hajójával, hiányzik a fél arca, és úgy köszönt, mintha a bálteremben lennénk. Megint elfog a nevethetnék, szinte két kézzel gyűröm vissza.

A kapitány áll, és ami az arcából megmaradt, kissé türelmetlennek látszik – mintha a válaszomra várna.

Végül is miért ne? Attól, hogy megbuggyantam, még nem kell udvariatlannak lenni.

– Üdv – viszonzom. A kapitány bólint, és a sapkájához emeli a kezét.

– Karl Weiss kapitány vagyok – halkan koccannak a fogai, miközben meglepően tisztán kiejti a szavakat. – Kit tisztelhetek a kisasszonyban?

Megmondom neki a nevem.

– Bájos – feleli kissé hanyagul. Nem tehetek róla, de ezen kissé megsértődöm. – Megkérdezhetem, hogy miben szenved a kisasszony?

– Miből gondolja – kérdezem epésen –, hogy bármiben is szenvedek, Weiss kapitány úr?

Végignéz azon, ami látszik belőlem az ablakban (a félcentis visszanőtt hajamon, karikás szemeimen, a gyűrött bőrömön, a hálóingemen), és lassan megcsóválja a fejét – mosolygás helyett, gondolom.

– Elnézést, ha udvariatlan voltam – mondja még mindig azzal a századeleji jó modorral. – De ha nem lenne a kisasszonynak valami halálos betegsége, nem látná a hajónkat.

Ó. Szóval halálos, mi? Hát ez aztán sok mindent megmagyaráz.

Nem érzek belül semmit, csak valami nagy-nagy nyugalmat. Végül is nem mondott semmi olyasmit, amit ne tudtam volna már régóta. Beszélhetnek a szüleim akármennyit felépülésről meg átmeneti betegségről meg majdelmúlikról, én legbelül mindig tudtam – talán már onnantól kezdve, hogy láttam az anyámat vonítva sírni az orvos rendelőjében, miközben én kővé vált arccal ültem mellette.

Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy most nem vágott mellbe.

– Kérem, Weiss kapitány, tegezzen – mondom az első dolgot, ami eszembe jut, csak hogy megtörjem a hallgatást. Annyira el voltam foglalva a saját miniatűr lelki válságommal, hogy megint engedtem közénk ereszkedni a csendet. Hova tettem a modoromat, kérdezem magamtól keserűen.

A kapitány meglepetten pislog egyet, aztán bólint – úgy tűnik, próbálja mosolyba húzni azt, ami a szájából maradt, de nem valami szívderítő látvány. Inkább a sapkáját nézem, a valaha fehér, most lucskos szövetet.

– Rendben van – és a nevemet mondja –, akkor én meg Karl vagyok.

– Nagyon örvendek, Karl – felelem, és kissé kihajolok az ablakon. A félelmem lassacskán elmúlik, kezdem megszokni a hajónak meg ennek az udvarias vízi hullának a látványát. – Egyébként eltaláltad, szenvedek valamiben, de erről most hadd ne beszéljünk egy kicsit. Megkérdezhetem, miféle hajó ez?

Karl csodálkozva néz rám.

– Nem hallottál tengeri legendákat az elveszett hajókról?

– Nem igazán foglalkoztam ilyesmivel mostanában – mutatok rá.

– Nahát – mondja Karl. – Pedig a tengeren vagy.

– A ház van a tengeren. Én meg beteg. Szóval nem, nem különösebben érdekeltek a legendák.

Karl sértődötten hümmög egyet, és én megbánom a válaszomat.

– Szóval ez is egy elveszett hajó, ugye? – kérdezem békítőleg.

– Igen. Pár éve viharba kerültünk a legénységemmel ezeknél a partoknál, és végül a vihar bizonyult erősebbnek. Ők is a hajón maradtak, és velem együtt átkerültek ebbe az... állapotba.

– Pár éve, az pontosan mit takar?

A kapitány elgondolkodik.

– Valamivel több mint száz. Nem igazán emlékszem már.

Ettől azért megszédülök kissé.

– És azóta... mit csináltok, kísértitek a román tengert? – Valahogy nevetségesnek tűnik az elképzelés. Nem tudom, miért, de ide, a Fekete-tenger partjára, az unatkozó nyaralók, bömbölő zene és hullámokon úszó eldobált szemét közé nem illenek a romantikus kísértetlegendák.

– Nem egészen – mondja Karl. – Te tényleg nem ismered a történeteket. Azzal foglalkozunk, hogy a tengeren meghalt lelkeket a túlvilágra szállítjuk.

Ó, logikus: erre valók a hajók, végül is. Szállításra.

Bólogatok.

– És mi a hajó neve?

– A régire nem emlékszem – mondja Karl. – Csak arra, amit most visel, a lelkek szállítójaként: Pszichopomp.

Nem tudom megállni, hogy ne húzzam el a számat.

– Szellemes.

A csontarcú kapitányból kitör a nevetés, olyan hirtelen, hogy összerezzenek.

– Szellemes... hahaha... tényleg az! – vihogja, és túljátszott mozdulattal megtörli a szemét. Elgondolkodom ezen, aztán én is elnevetem magam. – Ez nagyon tetszik!

Vigyorgok, és pukedlit mímelek, amin a kapitány még jobban nevet. Újabb csend ereszkedik közénk, de már nem annyira kínos.

– Mondd... – kezdem bizonytalanul. Karl bátorítóan bólint. – Milyen... hát, ez az egész? Nem bánod, hogy ezzel kell foglalkoznod, miután...

– Meghaltam – segít ki a kapitány. – Nem, nem bánom. Nem ezt választottam volna magamnak, az biztos, de megvannak az előnyei. Valamit valamiért. Olyan csodálatos dolgokat láttam ezen a hajón száz év alatt, amiket soha nem tudtam volna elképzelni.

Nem erre a válaszra számítottam.

– Mesélj – kérem.

Karl arca nem mozdul, mégis, mintha elmosolyodna. És mesél.

Mesél örvényekről, ködbe borult, néma vizekről, elfeledett szigetekről, ahol zöldesre korhadt hajóroncsokat himbál az áramlat. Mesél elsüllyedt, korall borította házakról. Mesél szivárványokról a köd felett. Mesél arról, mi van a sós víz fenekén, ahová már alig ér el a fény, hínárerdők között vezénylik át óvatosan a hajót, és furcsa formájú halak úsznak el előttük. Mesél hajótöröttekről és tengerészekről, akik félszegen nyúlnak a segítő kezek után, és szállnak át a hajóra. Mesél a kapuról, ahova a lelkeket szállítják, és a szürke óceánról, ami a túloldalon terül el a végtelenbe nyúlva, mint maga a feledés; mesél a vágyról, hogy egyszer majd az ő hajója is átúszhasson a kapun lassan, méltóságteljesen, és végre révbe érjen valahol.

Zúgó fejjel, az ablakpárkányt szorítva hallgatom – elképzelhetetlen mindaz, amiről beszél. Végül elapad a mese, Karl elhallgat, és finoman megköszörüli a torkát. Nem akarom, hogy abbahagyja.

– És a legénységed... Ők is itt vannak most veled? – kérdezem, új beszédtéma után kutatva. Meglep, hogy komolyan érdekel a válasz: már hosszú ideje nem beszélgettem senkivel, akinek érdekelt volna a mondanivalója.

– Lent vannak, a hajótestben. A legtöbbjük már rég teljesítette a szolgálatát, de vannak még, akik velem maradtak. Végül is az utasainkra is kell vigyáznia valakinek.

– Úgy, szóval ezért jöttetek ide? Mert én is utas vagyok?

– Nos, nem egészen. Te nem tartozol ide, a tengerhez. Még nem. Mi sem nagyon tudjuk eldönteni, mit kezdjünk veled... De én és a tisztjeim arra gondoltunk, felajánlunk neked egy lehetőséget.

– Miféle lehetőséget? – még tart a jókedvem, de már kezd a hangomba lopakodni az óvatosság.

– Arról lenne szó, hogy... Hát, van egy üresedés nálunk. Észrevettük, hogy te látod a hajót, és gondoltuk, felajánljuk neked az állást. Lehetnél a matrózunk, ha szeretnéd.

Úgy... Szóval állásajánlatot kaptam egy rothadó kísértethajóra – amit lehet, hogy hallucinálok. A gondolatnak mulatságosnak kéne lennie, mint a vízi hulla Karl udvarias köszönésének, még sincs nevethetnékem.

– És ez... miből állna?

– Velünk laksz, velünk hajózol a víz fölött és alatt, és segítesz a halott lelkeket kalauzolni, amíg le nem jár a szolgálatod – száz év, körülbelül. Az enyém tovább tart, de a legénységnek ennyi.

– Száz év – suttogom, és megszédülök. Hiszen én még csak tizenkilenc vagyok.

– Ne aggódj – mondja sietve Karl, mintha látná, hogy rossz oldalról közelítette meg a kérdést. – Egyáltalán nem tűnik olyan hosszú időnek, ha közénk kerülsz. Itt nincs aggodalom, veszekedés, nincsenek földi szükségletek vagy betegségek, és nem tartozol senkinek felelősséggel a tiszteken és saját magadon kívül. Itt nincs semmi, csak a nyugalmas hajózás a csillagok és a víz alatt.

Még mindig hallgatok.

– Nem akarsz velünk utazni? Nemcsak a Fekete-tengeren hajózunk, tudod. Olyan tájakat mutathatnánk neked, amikről nem is álmodtál volna.

Az internet korában ezt kétlem, jön a nyelvemre a válasz, de lenyelem. Végül is arról sem álmodtam volna soha, hogy valaha Karllal beszélgetek, miközben a hajója nyugodtan terül el az ablakom alatt a neki túlságosan kicsi öbölben. Ha rémálom is ez az egész, annak meglepően kellemes.

– Nézd, én úgy gondolom, közénk való vagy. Egyvalamiben hasonlítasz a legénységem többi tagjára: van bennetek valami közös a hajóval.

– Mire gondolsz? – kérdem.

Karl olyan halkan mondja a választ, hogy szinte nem is hallom, csak érzem – és hátrahőkölök, mintha pofon ütött volna.

Roncs.

Könnyek tolulnak a szemembe.

– Ne haragudj – mondja Karl. – De legyünk őszinték: nem mondtam semmi olyat, amit nem tudtál, ugye?

Azt hiszem, ez az, ami végül átbillent azon a bizonyos vonalon. Mert tényleg: Karl őszinte, és ugyanazt mondja, amire én gondoltam. Nincs a hangjában sajnálat, az a lábujjhegyen járó erőltetett könnyedség, amivel a legtöbben kezelik a magamfajtát. Számára az, hogy beteg vagyok – hogy nemsokára meghalok – csak egy egyszerű tulajdonság, olyasmi, mint a szemem színe vagy a ferde alsó fogsorom. Hány olyan emberről tudok, aki így kezelne?

Azt hiszem, meg sem fordul a fejemben, hogy ne bízzak benne – ezek után nem. Kinyújtom a karom, és óvatosan megsimítom a hajó korlátját. A nyálkás vízcseppek alatt meglepően meleg és selymes a tapintása...

Hívogató.

– Aye! – kiáltja ekkor valaki az ajtóban, ahonnan Karl jött, mire mindketten odakapjuk a fejünket. – Jön-é az új matróz, kapitány?

Az ajtónyílásban fejek tolonganak: felpüffedt, eltorzult arcok, mint Karlé. De mosolyognak. Integetnek, kurjongatnak felém, mutogatják, hogy jöjjek csak. Bennük sincs semmi félelmetes – olyan lelkesek, hogy letörlöm a könnyeimet, és én is elmosolyodok. Karlhoz fordulok, aki rám néz. A hályog alatt tiszta a tekintete.

– Nos? – kérdezi. – Mit mondjak, jön az új matróz?

Visszahúzom a kezem a fáról, és elgondolkodom. Körülöttem mindenki elhallgat, feszült csend húzódik közénk.

Száz év, mondta Karl. Száz év vízi hullaként egy pusztuló, nyálkás, korhadt kísértethajón, a tengert járva, kísérve a halottakat.

De mi vár, ha nemet mondok? Vége-hossza nincs kórházi látogatások, fájdalmas kezelések, a fáradtság az anyám szemében, az üresség az apáméban, a kifizetetlen számlák, az érzés, hogy csak teher vagyok, pénzt, lelkierőt, életet felőrlő teher, és ki tudja, meddig...

Itt pedig meleg fa a tenyerem alatt, és a hiányzó húsú, mosolygó matrózok, akik integetnek, hogy jöjjek velük.

Száz év békés hajózás a csillagok alatt, és nem lesz többé fájdalom.

– Igen – mondom Karlnak. – Jön az új matróz... kapitány úr.

Megragadom az ablakkeretet, magam is meglepő erővel felhúzódzkodok, átlendülök rajta a matrózok biztató kurjantásaitól kísérve. A szemem nem szakad el Karlétól, ahogy próbálok fogást találni, hogy átmásszak a fedélzetre. Abból, ahogy a szeme sarkában nevetőráncokba gyűrődik a bőr, megértem, hogy mosolyog, és visszamosolygok: tele a szívem.

És akkor nyílik az ajtó a hátam mögött.

Egy végtelen hosszú pillanatra megfagy minden. Megdermedek. Aztán...

– Úristen! – sikoltja az anyám.

Vajon mit lát, fut át az agyamon. Talán a hajót, talán csak engem – az én valóságomat, az övét, vagy valami mást. Tudom, hogy vissza kéne lépnem a szobába, meg kéne vigasztalnom, elmagyarázni, hogy ez úgyis bekövetkezett volna... de akkor elönt valami keserű dac.

Az irányítást már akkor elvették tőlem, amikor először fájdult meg a mellkasom. Onnan kezdve, hogy az anyám zokogva összeomlott az orvos rendelőjében, semmiről sem tudtam már dönteni, ami velem történik. És úgyis annyi fájdalmat okoztam már nekik – egyetlen alkalom, egyetlen döntés mit árthat még? Már választottam.

Felkiáltok, és átlendülök a hajóra – a szívverésem megáll, ahogy a selymes fakorlát kicsúszik az ujjaim közül, de Karl már ott van, és a többiek is jönnek, furcsán száraz kezekkel fognak, tartanak, és átsegítenek a fedélzetre. Visszafordulok anyám felé, és abból, ahogy sápadtan mered ránk, tudom, hogy most valamiért – talán mert én is rajta vagyok – látja a hajót.

– Ég veled – suttogom, és magamban könyörgök, hogy hallja, mert kiáltani már nem tudok. – Szeretlek. Ne haragudjatok.

Anyám nem szól semmit, csak néz, miközben könnyek csordulnak végig az arcán. A Pszichopomp nagyot rándul alattam, ahogy a matrózok felszedik a horgonyt, és mi elindulunk. Karl keze még mindig a vállamon.

Elkezdődött a száz év.