Jelige: Ánizs – A port elmosó esőfelhő

Eső illata lengte be a fülledt nyári levegőt, amint a kihalt buszmegállóban ücsörögtem várva a buszra, ami csak nem akart megérkezni. Szürke felhők úsztak az égen eltakarva a perzselő nyári napot. Felnézve tűnődtem a meglepő hasonlóságon köztem és a tovasikló felhők között. Mint a felhők, az emberek is épp oly mulandóak semmiben sem különbözve holmi megfoghatatlan párától. Megszületünk, élünk majd meghalunk és lehettünk bárkik vagy tehettünk bármit egy bizonyos idő után még a leghíresebbeket is belepi a feledés szürke pora. A szívem is belesajdult ebbe a gondolatba, amint egy árva légáramlat kavarta föl az esőt szomjazó földön a port. Talán még magamnak sem ismertem volna be, de valahol legbelül az irigység kis csírája volt látható azok iránt, akik beletörődtek saját sorsukba és abba a ténybe, hogy egyszer fel fogja őket emészteni a feledés kíméletlen homokvihara. Viszont én nem tudtam és nem is akartam belenyugodni e szörnyen igaz ténybe, amint gondolataimba mélyedve vártam a rozoga buszra. Tenni akartam valamit, amellyel láthatatlan hidat építve a jövőbe érhetek el azokhoz, akik a következő generációk lesznek az élet hosszú sorában.

Unottan pillantottam le a kötelező szépirodalmi kötetekre a táskámba, amiket alig néhány hete vettem ki a könyvtárból. A csodálat jutott eszembe, amit azon írók iránt éreztem, akik olyan műveket tudtak alkotni, amik évszázadokon keresztül tanították azokat, akik elég figyelmet szenteltek rájuk. Mint egy nagy kövér hernyó gurult be a megállóba az öreg busz. Még mindig a gondolataimba mélyedve figyeltem, ahogy a sofőr megszámolta a pénzt, amit a kezébe nyomtam, majd apró bólintás mellett oda adta a jegyet és a visszajárót. A fémpénzt az ujjam között forgatva sétáltam hátra a busz végébe egy szabad üléshez. Valójában a történelem és az irodalom nem más, mint egy érme két oldala, futott át az agyamon a gondolat, amint a fény megcsillant a kezemben tartott pénz szélén. A történelemben sok neves ember tetteiről tanulhatunk, míg az irodalomban megismerhetjük a gondolataikat. Ahhoz a rengeteg íróhoz és költőhöz juthatunk közelebb, akik leírták azt, amit érdemesnek tartottak arra, hogy egy képet nyújtson utódaiknak a jelenlegi generációjukról. Ugyanis mindig megvoltak és meg is lesznek azok a különbségek, amik különlegessé tesznek egy adott kort. Egyfajta távcsövet kovácsoltak azok számára, akik majd visszatekintenek az életükre. Olyan műveket alkottak, amik mindig is össze fogják tartani a nemzetünket még akkor is, ha már semmi közös nem lesz bennünk csak a múltunk.

Fáradtan döntöttem neki a fejem az ablaknak, amin elkenődtek az első esőcseppek. Ezeket figyelve tértek vissza gondolataim a nyughatatlanságom okához, vagyis az elfeledéshez. Még akkor sem hagyott békében ez a nyomasztó gondolat, amikor már a lakáskulcsok után kotorásztam a táskámban. Az íróasztalomnál ülve figyeltem az esőt, amint elmosta a port. Hirtelen felindultságból rántottam ki a fiókom, hogy egy köteg papírt kapjak elő, mert egy gondolatfoszlány képében egyszer csak úgy éreztem, hogy megtaláltam a megoldást. Talán csak létre kell hoznunk a saját zivatarfelhőnket, ami majd lemossa nyomainkról az idővel rárakódott port, hogy még sok generáción keresztül láthatóak legyenek. Egy önkéntelen mosoly futott át az arcomon, amikor a papírra leírtam az első szót.