Ugrás a tartalomra

 

Kolostor

Mátyás tér 26.

A Szivárvány utcán éppen egy autószerelő műhely előtt sétáltam el, mikor észrevettem, hogy az út menti bokor alól egy árny suhan mögém. Mire hátranéztem, már fogta is a lábam. Egy rottweiler volt az.

Tudtam, hogy egyetlen hirtelen mozdulatot sem szabad tennem, ha nem akarom, hogy esetleg engem is úgy megcibáljon, mint a kiképzőiskolában a polifoam védőruhába öltözött idomárt, ám a dög annyira szorította a vádlimat, hogy rövidesen elveszítettem a türelmemet, és megfordulva két kézzel átfogtam a fejét. Miközben markoltam a nagy, lötyögő fejhúst, pontosan tudtam, hogy ez az állat akár most, itt nyomban kiteríthet. Meglepetésemre viszont az ellenkezője történt, a kutya lassan eleresztett, majd, mintha bocsánatot kérne, szégyenteljes tekintettel nyalogatva a szája szélét, visszasietett az autószerelő műhely udvarába.

Ahogy tudtam, igyekeztem mielőbb kijutni az utcából. A nyavalyás rendesen megszaggatta a nadrágom. Nem beszélve a lábamról, nézegettem egy közeli padon ülve a harapás nyomait. Persze, abban a tekintetben, hogy mégiscsak egy rottweilerrel volt dolgom, még egész olcsón megúsztam. Most olvasom például a kutyafajtak.hu oldalon: „Aki szembekerül vele, az ritkán ússza meg csak egy-két kisebb sérüléssel. Ha egy kistestű kutya támad, annak a legtöbb esetben csak egy szakadt ruha és egy apróbb seb lesz az eredménye, egy felnőtt rottweiler viszont másodpercek alatt kórházba juttathat.”

Tetanuszra, mondjuk, így is be kellett jelentkeznem. Ami még nem is lett volna baj, viszont az orvos az állat papírjait is szerette volna látni. Azt mondta, különben beolt veszettség ellen, ami hosszadalmas és igen kellemetlen tortúra, úgyhogy a helyemben ő inkább megkeresné a gazdát. Még aznap vissza is mentem a műhelybe. Mondanom sem kell, hogy amíg a házhoz nem értem, az idegeim pattanásig feszültek, úgy lopakodtam, mint egy indián. Ám ezúttal a kutya be volt zárva, nyugodtan csöngethettem.

Az autószerelő először mindenáron meg akart győzni, hogy tévedek, mondván, a szomszéd utcában lakik egy ugyanilyen kutya, biztos azzal keverem, meg bezzeg, ha tudnám, hogy az övék milyen jámbor! Amikor aztán elmondtam, hogy a merénylet után az udvarukba visszaigyekvő kutya a jobb mellső lábára sánta, belátta, hogy nincs értelme tovább akadékoskodni. Ezt követően az is kiderült, hogy ez a rossz kutya egyszer a Tata kezét is háromba törte, csak hát akkor nem volt szívük elaltatni, inkább fölhúzták neki a kennelt.

Pár hét múlva aztán megint arra jártam. A kutya ketrecestül eltűnt a műhely udvaráról. Egy rottweilerrel kevesebb, gondoltam.

Ez volt az első kalandom Szeged−Alsóvárosban.

Mindez, persze, elég régen történt, amikor még hírből sem ismertem az alsóvárosi ferences kolostor Mátyás téri kollégiumát. A levert vakolatú klastromba csak évekkel ezután, 2010 telén költöztem be egy jó barátom ajánlására. Emlékszem, az első héten a szobámban olyan hideg volt, hogy csak kabátban tudtam elaludni. Csodálkoztam is, mondom, az rendben van, hogy a testvérek puritánok, de hát ez azért mégiscsak túlzás. A körülbelül húsz négyzetméternyi tetőtéri helyiségben, amelyből egyébként az épület padlása is nyílt, nem működött a fűtés. Ezért olykor, hogy legalább gépelni tudjak, az elgémberedett ujjaim a meleg víz alá tartottam. Ekkor vettem észre először, hogy a szegedi ivóvíznek milyen metános szaga van. Még jó, hogy nem Szentesre költöztem, gondoltam. Azt mondják, ott olyan büdös a víz, hogy mikor a piszoár automata öblítője bekapcsol, az ember önkéntelenül lenéz, hogy talán szart hugyozott.

A végén, persze, kiderült, hogy valami egészen banális hiba miatt nem működött a radiátor. Mindenesetre emlékezetes időszak volt, mire rájöttem, mi a probléma. De ezekben a hetekben történt az is, hogy az orvosi ügyeletet ki kellett hívnom. Na, nem tüdőgyulladás miatt, más volt a gond. Az igen kiadósra sikerült szilveszter ellenére ugyanis a január elsejét már a Mars téri piacon kezdtem. Tokaszalonna lángossal és savanyú káposztával. Azt mondják, nem is csoda, hogy az epém belefáradt. Persze, nem ott rögtön, ez nem olyan, mint a tüsszentés, mikor borsot szagolsz. Pár napra rá, a gyufagyárban. Már reggel hatkor elég szokatlanul éreztem magam, ám a szőke, kertésznadrágos művezetőnő nem hitte el, hogy rosszul vagyok. Vissza kellett hát ülnöm a kis dobozok mögé csomagolni, válogatni, ragasztani, hogy teljesítsem az aznapra kiszabott normát. A műszak végén már alig bírtam hazatekerni. Mondom, végem, tessék kivenni a vakbelem. Otthon még összepakoltam, aztán telefon, és kitámolyogtam az utcára. Csakhogy hiába vártam drámai pózban, a templom ötszáz éves pillérének támaszkodva az autót, csak nem jött. Ekkor derült ki, hogy az új lakóhelyem még csak rajta sincs a térképen. A 26-os számnak ugyanis nem volt pontos GPS-koordinátája. Eluntam a várakozást, körbejártam az épületet, végül meg is találtam a mentőt, a szegénykonyha felől próbálkozott, a kolostor hátsó bejáratánál. Azt az oldalt ismerik, mert a csövesek miatt ott rendszeresen akad probléma. Mondta az orvos, miután a görcsoldót beadta. Panasz esetén: No-Spa 3x1. És egy időre kevesebb zsíros étel.

 

Szegények

Keddenként gyakran önkénteskedtem a szegénykonyhán, már nem a főzés-tálalásnál, hanem kint, a kapuban. Szigorú rendben és csak érvényes tüdőszűrővel lehetett belépni a menzára, a papírokat pedig valakinek le kellett ellenőriznie. Sokan akadtak tudniillik, akik csak úgy, alkalmanként jöttek el étkezni, s nekik általában nem voltak irataik, és bár van olyan, hogy türelmi idő, valahol azért a határt is meg kellett húzni.

Ilyenkor aztán némelyek duzzogva oldalogtak el, míg mások alkudozásba kezdtek. Egyszer például egy néni, hogy megessen rajta a szívem, két kézzel csavargatta a hasfalán kitüremkedő, kézilabdányi sérvet:

– Nézze, milyen beteg vagyok, hát kijött a belem!

A komor hangulatú estéken néhány szabályt ezen felül is be kellett tartani. A konyhafőnök előtt az Istent semmiképp sem lehetett hibáztatni semmiért, és nem lehetett bejönni részegen. Az előbbi kitétel még úgy-ahogy tarthatónak bizonyult, ám − kiváltképp hó elején − sokan eleve a kocsmákból érkeztek, aztán meg volt szakítás, veszekedés, és az is gyakran megesett, hogy valaki összehányta magát evés közben. De ilyentájt bolydultak fel a szegény emberek igazán féregszerű parazitái is, akik távoli fák alatt, autók ablakán kinyúlkálva osztogatták a portékáikat, és gyűjtötték be a tartozásokat.

Az eddig felfestett kép, persze, nem fedi pontosan a valóságot, nemcsak a szakadék szélén imbolygó, fejnehéz reménytelenek jártak ide. Hanem olyanok is, akiknek éppen a szegénykonyha és szabályai segítettek fennmaradni a felszínen. Kétkezi munkások, nyugdíjasok, vagyonukból kisemmizett átlagemberek. Pórul járt hajléktalanok, akik vagy a szállásról, vagy az utcákról jöttek el. Móra Ferencnek hívták az egyik, regényhősnek való alakot, aki egy hosszúkás, női szemüvegben járt, mint amilyet a filmekben a boszorkányok és a nagynénik hordanak. Az utcán találta azt is, mint ahogy minden mást, amit magánál tartott. A szállóról azt mondta, inkább a fagy vigye el, de nem állja ki a bentlakók beavatási szertartásait.

Ahogy az ember városba kerül, persze rögtön belecsöppen az utca életébe, nem is részletezném soká, hiszen hányan megfestették már az elesettek morbid karneváljait. Csak egy hosszú hajú, csapzott alakot említenék még, aki anno csíkos cekkerrel járta az egyetem környékét. Valahányszor megszólított, nem pénzről vagy dohányról kérdezett, hanem arról, hogy szoktuk-e olvasni az Újszövetséget. Ha úgy adódott, elő is vette a sajátját a csomagjából. Úgy is neveztük egymás között, hogy a Jézus csöves. Évek múlva aztán újra láttam, ide járt aludni a templomtorony alá, a térre. Mindig ott feküdt, a lehető legközelebb az oltárhoz, a fal mellett egészen. Már szinte meg is szoktuk ezt a furcsaságát, mikor egy nyári reggel holtan tették be a mentőbe.

Van egy elképzelés, mely szerint éppen a Mátyás tér alatt húzódik a Szent György-vonal, és ez valakiknek gyógyulást hoz, míg másoknak átkot. Nehéz téma, és sokan sokfélét beszélnek, az viszont tény, hogy a régi búcsújáró helyen, a mágneses erővonalaktól függetlenül is szinte már vibráló az átjárás szent és profán közt. És ezt most nem csak úgy mondom, hanem, mert amíg az egyik ember Bibliával a hóna alatt terült ki a fűben, úgy nem sokkal ez után egy másikat azon kaptak, hogy egy gondosan kifaragott hungarocell táblával kezdett légyottot a kolostor mögötti játszótéren.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.