Disznó szerencse

Hajnalodott. A dunyha alatt még jó volt lustálkodni; onnan rálátni az ablakból az égre, ahogy a lomha, szürke-fehér, sűrű köd gunnyadt a völgyben, mikor váratlanul felriadt a szél. Hirtelen dühében szétkarmolászta a fák ágaival a szürkeséget; de nagyhamar elcsendesült. Addig bámultam a csendet, míg elbóbiskoltam, s közben láttam magam, ahogy viszem a tölgyesbe kötélen Vandát, aki rögtön nagy darab szarvasgombát talál, aminek a szagára minden disznó rögvest szerelmeskedni akar, Vanda is. Persze, hogy rögtön kivettem a fogai közül, mert az a gomba olyan drága, hogy azt csak kevés étteremben tudják megvenni. Aztán Bogár Imrének megköszöntem, hogy kölcsönadta Vandát. A főszakács éppen akkor számolta a markomba az aranyat, amikor nagymama felkeltett, hogy ő most megy az istállóba megfejni Mancit, de a konyhaasztalra odatett reggelire egy zsíros kenyeret. Én még jól meg is paprikáztam, és haraptam hozzá kovászos uborkát. Közben lestem, mikor jön Rózsi néni, és az unokája, Ica. Megígérték, hogy engem is elvisznek gyógyfüvet gyűjteni a Jóisten hatalmas kertjébe, és majd megtanítják, hogy a gyógynövényeket, gombát, gumót és az orvosló gyökereket mire lehet használni. Persze sokat kell majd járni az erdőt, mezőt és a balatoni berket.

Mire nagymama bevégezte a fejést, kisütött a nap. Megjött Rózsi néni, de Annával, a kisebbik unokájával. Rózsi néni régi barátnője nagymamának. A hajdani két copfos, eminens lánykát a halk szavú mater Lucia együtt pallérozta a zárdában. Rózsi néni a falu bábája lett, a nagymama meg túl korán árvaságra jutott, így rámaradtak az állatok az istállóban, a rengeteg aprójószág és a nagy kert. 

− Ica nem jöhetett, mert készíti a stafírungját, hamarosan lesz az esküvője − mondta Rózsi néni. − Imre is gyűjti a növényeket, s ráadásul nagy haszonnal – tette hozzá. Aztán egy nagy zacskó cickafark- és palástfűkeveréket adott a nagymamának. − Használ majd neked, Terikém.

A barátnők már régen találkoztak, most végre beszélgethetnek. Rózsi néni elmesélte, hogy Bogár Jani csak most mondta el, vagy tíz éve, amikor a fiát Belkó püspök úr bérmálta, szép összeget adományozott a katolikus árvaháznak, mert tehette...

Míg ők beszélgettek, én a régi cipőmet kerestem. Közben Annának be nem állt a szája − ... hogy Ica nem lesz bába, mint Rózsi mama, hanem ő csak feleség, és sok-sok gyerekkel, meg már szüretkor lesz az esküvő Bogár Imrével, mert nem kell neki háborúba kenni, mert Gábor, a bátyja tizennégyben elesett, meg már ő, Anna is ismeri egy kicsit a gyógynövényeket… −, de én már csak fél füllel hallottam, ahogy Anna csak csacsog, csacsog, mint a fecsegő patak.

Régebben nem kedveltem Annát, mert, amikor átjött hozzánk, állandóan emelgetett. Ráadásul a legnagyobb szórakozása az volt, hogy váratlanul elkapta a kezeimet, és sebesen körbeforgatott, mint egy pörgettyűt. Aztán csak kacagott, ahogy tántorgok, mint Orsós Jani bácsi a búcsúban. 

Hála Isten’, erről régen leszokott. Az utóbbi időben pedig úgy éreztem, hogy nagyon jó nézegetni őt, ahogy a két kis halom büszkén hegyeskedik, majd kiszúrja a leheletvékony ingecskét. Múltkor odanyúltam, hogy megfogjam a két kis barackot − nem engedte. Azt mondta, hogy ha lesz egy komoly udvarlója, annak majd megengedi, hogy markolássza. 

Időközben végre megtaláltam a cipőmet. Végre elindultunk. Már a mezőt jártuk, de csak unalmas fű, vadvirág, csenevész bokrok és sok szúrós szamárkóró száradt a melegben. Rózsi néni egyre mosolygott, hogy amit én csak gaznak mondok, az majdnem mind gyógynövény. Például a szamárkóró, amit Máriatövisnek is mondanak, és igazi őrangyal: gyógyítja a májat, vesét és a bőrgyulladásokat is. Elcsodálkoztam, mennyire nem tudok semmit tényleg. Közben elértünk a csapásig, ahol egy pléh-Krisztus őrizte a domboldalban gunnyasztó borospincéket. Éppen Bogár Jani bácsi jött szembe velünk. A közeli présházába indult, hogy a pincében tárolt szárított fűszer- és gyógynövényeket előkészítse szállításra.

− Aggyisten, Jani, na, várja már az esküvőt a fiad?

− Adj Isten, Rózsi néni! Szüretig már csak kibírja az a gyerek. Majd lesz elég idejük örülni egymásnak – mosolygott, de bepárosodott a szeme. Eszébe jutott, hogy éppen három éve kapta meg a levelet, amiben értesítették, Gábor, a másik fia a háború első napjának hajnalán hősi halált halt; s a Száva mellett, felszentelt földben nyugszik.

− Aztán elküldöd Imrét tanulni a Polatschek fűszerkereskedőhöz? − szakította meg Rózsi néni a férfi felhős gondolatait.

− Nem. Inkább Hoffmanhoz. Beveszi társnak. Hiszen jól ismeri a fűszernövényeket, gumókat, gombákat és a föld alatt lakó szarvasgomba lelőhelyeit. 

Mi, Annával előre indultunk, mert a Jóisten tudja, meddig beszélgetnek még. De alig tettünk pár lépést az erdő felé, amikor olyan rettenetes, fájdalmas ordítás hallatszott, hogy hirtelen még a madarak is elhallgattak; csak egy vén, süket varjú károgása zavarta meg a csendet. Ijedten megálltunk. Szerencsére addigra utolért bennünket Jani bácsi és Rózsi néni. Megláttuk, hogy az erdő szélén valaki összegörnyedve jajgat egy bükkfa alatt. Imre volt az, és a mutatóujja helyén csak egy csonk vöröslött.

− Rohanj Jani, hozzál pálinkát! – intézkedett Rózsi néni, s azonnal lefektette Imrét. Egy zsineggel gyorsan összeszorította a vérző, tátongó sebet, azután kipakolt a gyógynövényes kis batyujából.

Jani bácsi visszalihegett a pálinkával. Rózsi néni először a falfehér, verejtékező Imre ujjcsonkjára öntött a szilvaillatú nedűből, majd a szájához nyomta az üveget, mire ő mohón kortyolni kezdte. Lassan egészséges színe lett újra, s már dúdolgatott is. A kezén lévő csonkra ügyet sem vetett, pedig Rózsi néni még mindig azzal bajlódott, fekete nadálytőből készült kenőcsöt rakott rá, hogy a seb mielőbb gyógyuljon. 

−   Ne nótázz már, kisfiam! Mi történt veled? – rázta meg Imre vállát az apja.

− Nem figyeltem, apám, a Vanda meg majdnem felzabálta a gombát. Hogy a pofájából kivegyem a szarvasgombát, belenyúltam a szájába, az a mocskos állat erre leharapta hüvelykujjamat, aztán bevette magát a sűrűbe.

− Ez tragédia!

− Ez is. A másik meg, hogy be kell rukkolnom. Holnap a Baross kaszárnyában kell lennem Kaposváron.

− Én azt a piszok disznót bedobom a dögkútba. Te meg, fiam, talán nem is leszel alkalmas katonának most már...

− Gyerekek, most menjetek haza, ma nincs gyűjtés – fordult felénk Jani bácsi.

Pár napra rá nagymama este még varrt a konyhában, amikor bejött Rózsi néni kisírt szemekkel. Engem aludni küldtek, de nyitva maradt a konyhaajtó, s hallottam, mit beszélnek. Rózsi néni azt mesélte, hogy Imrét a hadbíróság halálra ítéli öncsonkítás miatt. Jáki atya nem tudott segíteni, mert a bíró azt mondta neki, amikor közbenjárt, hogy a pap csak foglalkozzon a lelki ügyekkel. 

Ezután több nap is eltelt úgy, hogy nem hallottunk semmit Rózsi néniéktől. Biztos, remegve várják azt a rettenetes napot… Mikor a nagymama a boltba szalajt, én inkább a hosszabb úton járok, nehogy találkozzak velük. Félek, nem tudom, mit mondhatok, hogy együtt érzek, meg ilyesmi...

Ezalatt Jani bácsi elment a makacs Jáki atyával a püspökségre, elmondani a főpapnak, hogy Imrével baleset történt, a gyerek vétlen. Belkó őeminenciája fogadta is. 

– Nehéz lesz nekem elmagyarázni az ügyésznek, hogy pont akkor történt ez a baleset, amikor másnapra be kell vonulni… − mondta a püspök, miután meghallgatta a történetet. − Meglátom, mit tehetek, fiaim. Imádkozzunk érte!  

Pár nap múlva, mikor élesztőt vittem haza a boltból, éppen megékezett Rózsi néni. Boldogan, könnyes szemekkel ölelte át nagymamát.

– Hazajött Imre − mondta. – Elfogadták, hogy baleste volt. Így meg nem alkalmas katonának, mert nem tudja meghúzni a ravaszt.

Másnap Imre gyónni ment. Hogy tényleg véletlen baleset történt-e, azt pontosan máig sem tudja senki – hiszen van gyónási titok. Legfeljebb Vanda lehet tisztában a dologgal, de az csak röfögni tud. Mise után a hívők, szokás szerint, iszogattak a kocsmában − persze csak a férfiak.

– Megtaláltam a disznód, Imre, még a nyakán rajta volt a kötél, hazavittem apádhoz – mondta az erdész, és megköszönte a fröccsöt. 

Teltek, múltak a napok. Elmúlt a lakodalom, a szüret és a decemberi disznóölés.

Azokban a disznóvisító napokban a Vanda csak kedélyesen hempergett az ólban; és még sok- sok év eltelt, mire átröfögte magát a disznók mennyországába. 

(A nyitókép Takács Zoltán rajza)