A magas, daliás alkatú, könnyű nyári zakót viselő úr Juditra gondol, a feleségére, vagyis arra a minap lezajlott, igen jellemző telefonos párbeszédre, Judit és egy régi osztálytársnője között.

„Otthon vagy?”, kérdezte Judit izgatottan hajdani padtársától.

„Én? Itthon.”

„Jujj, de jó, tényleg?! Nem mondod?? Akkor fussunk már össze, te Klári!”

„Miért, te itt vagy?”

„Hát hol lennék, szívem, itthon vagyok, persze! Akkor holnap kettőkor az Andrássyn a Művészben, jó lesz??”

Hosszas szünet után a túloldalról kissé hűvös és száraz válasz érkezett:

„Mondom, hogy itthon vagyok, drágám, New Yorkban!”

„Ja, hát nem azt mondtad, hogy otthon vagy!” Judit hangja ércesen fel-alá hullámzik, mintha erősen mutálna, ebből lehet tudni, hogy meg van sértődve, ajkát biggyesztve ingatja hátravetett fejét, kancsalítva néz a férjére, így jelzi, hogy azért mindig csak kiderül, ezzel a Klárival hogy elszaladt a ló, az alatt a röpke, kint töltött néhány évtized alatt. El van már teljesen ámerikanizálódva, és beképzelt is.

A magas, zakós úr elmosolyodik most ezen, hiába, a nőkben van valami egészen…

− Mit nézel, mi, te?! Mi vicces, haver?! – hasít keresztül az émelyítőn fülledt levegőn egy éneklősen kötekedő, egészen magas férfihang.

A mosolygó zakós úr eddig fejek felett repdeső tekintete lejjebb ereszkedik, nem különösebb akarattal, csak amolyan szórakozott kíváncsisággal, mellékesen, még csak nem is sejtve, hogy a goromba kérdés valójában neki, magának szól, keresi a hang forrását.

− Ne szóljál már nekem te is, na! – ha nem eresztené ki újra a hangját a férfi, nem gondolná a zakós úr, hogy ő beszélt az előbb is: egy alacsony, kopasz figura, aki most éppen a mellette lapító nőhöz intézi a felszólítást. A férfi izompólója kidagad a hasánál, nyakában vastag aranylánc, zsíros, kerek fején, előreugró homloka alatt irgalmatlanul kancsal szemek fürkészik a gyanús külvilágot.

− Most mondom, te ne szóljál, most minek szólsz be te is?

− Én nem…, csak az, hogy ezt most nem kéne – suttogja csitítón a sötétsárgára szoláriumozott bőrű, erőltetetten vékony, szálkás alkatú nője. Arcán a természetellenesen tapadó alapozóréteg tompán csillog a harmincöt fokban.

− Mit nézel, te? – int ingerülten a zakós úrnak a kopasz, miközben egyik szembogara keresztben éppen a nőjére esik, a másik valahova a gyógyforráshoz vezető néhány lépcső szélén virító bokorra.

A zakós úrnak még mindig nem esik le, hogy a kérdést a kopasz kifejezetten neki szánta, Juditon, a feleségén tűnődik, és úgy általában a nőkön, próbálja megfogalmazni magának, milyen is a Judit, a Klári meg a többiek, és megint akaratlanul elmosolyodik.

− Mi a tököm van már, te! Mi olyan vicces, magyarázd már el!! – ír egy széles kört rövid karjaival a kopasz a levegőben, majd egyenesen felé bök arany pecsétgyűrűs ujjával. – Mi vicces, mi?!

A zakós úr kezdi kapiskálni a helyzetet. Közönyt színlelve elfordítja a fejét.

− Vicces – motyogja maga elé ábrándosan, de változatlanul a nők járnak a fejében. Olyan kis… fondorlatosak, villan be neki, és egészen megörül ennek a kifejezésnek.

 

Kornyasztó a hőség, a hatszögű filagória hűsében az enyhén szénsavas gyógyvíz két halszájú fémcsövön csörgedez ráérősen, a sziromforma kővályú felett. Sokan várnak a sorukra, lassan telnek a flakonok. A kopasz lábánál két ötliteres műanyag ballon áll, fiatal biciklista pár ácsorog kulacsokkal, idős hölgy literes flakonnal, és sokan mások, szomjasak és gyógyulni vágyók.

A kopasz ingerülten forgolódik, ferde üvegtekintete kaszál, mint a félrehordó géppisztoly.

− Jaj, ne károgjál itt nekem! – énekli fejhangon a nőjének.

− Nem károgok én – válaszol egy közeli basszus, akinek a jól megtermett tulaja azt hitte, hogy a kopasz hozzá beszél.

− Nem neked szóltam, te!

− Fejezd be – csitítja a nője.

− Jaj, anyám, ezt ne!! – kap agybajt a kopasz.

A zakós úr tűnődve sóhajt: vagy nem is fondorlatosak, hanem talán inkább, amolyan… A kopasz arcát látja szemben.

− Téged meg ki az anyád kérdezett?

− Engem? – szólal meg a zakós, ittléte óta először, megütközve. Tudtával egy hang sem hagyta el a száját.

− Mi?! Jaj, ne már!! – jajong a kopasz, már megint más válaszolt, mint akihez beszélt.

− Minek jár a szád, na?!

Akik együtt vannak, összenéznek, az egyedül várakozók a földre szegezik a tekintetüket. Kamasz fiú méregeti óvatosan a kopaszt. Kopasz és szinte mindig részeg, hőzöngő nagybátyjára emlékezteti:

„Vérében kell kigyökereztetni… vagyis gyökeréből kell kivéreztetni… a… a… gyökerénél fogva kell… anyjuk úristenit ezeknek, hogy már a haza sem szent!” – üvölti nagybátyja, a Gyula bá’, valami pártot szapulva.

− Egy fasz – szisszen a kamasz fiú félhangosan, és ugyan nem érzi, de a kopasz tekintete éppen rajta sepreget.

− Mi?! Mi van, kis takony?! Hát leverlek, gyerek!! – kalimpál felé a kopasz fenyegetőn.

A fiú rémülten néz körbe, mintha csak rázkódó, tömött buszon kapaszkodót keresne.

Fiatal férfi reszeli a torkát.

− Hozzád meg ki szólt, baszod?! – a kopasz egyik szembogara most a sziromforma kővályúra, a másik az árnyékban, kovácsoltvas padon ücsörgő idős házaspárra esik.

Zavart összenézések a várakozók között, pislogás.

A két kis félliteresét rejtő szatyra fülét szorongató Irénke tapasztalatból tudja, jó, ha az ember láthatatlan marad nehéz időkben, és mivel minden idő nehéz, ezért örök érvényűnek tekinti ezt a bölcsességet. Hátulról, suttyomban, fiatal testek biztos takarásából leselkedik a különös jelenség irányába. Számára – így, stílusra − a kopasz kifejezetten egy bizonyos eset kapcsán meghasonlott párttitkárra emlékezteti, milyen Géza, milyen Géza, ja, igen, Sír Géza! Vagy ötven éve, a pártház előtt belelépett egy jókora adag friss kutyaszarba. Öklét rázva átkozódott a párttitkár az ég felé, de ezt érdemes lett volna inkább kihagynia, mert így pontosan a homlokát érte az égi válasz, hasmenéses galambfos formájában, amely szélsebesen, akadálytalanul siklott egész az álláig és még tovább. Az addig is kissé ingatag lelkületű elvtársat ez a reggeli incidens végzetesen letérítette amúgy is remegősen bizonytalan életútjáról. A röhögést biztonsági okokból elnyomó szemtanúk elnézőre tompított, sunyi somolygása pedig súlyos válaszreakciót váltott ki nála. Akik látták ebben a pillanatban, megsejtették a benne dúló, veszélyes méreteket öltő világkatasztrófát, és gyorsan kereket oldottak. A párttitkár elvtárs göröngyösre aggódott homlokáról ugyanis mindenki leolvashatta a galambfos alatt kirajzolódó, kegyelmet nem ismerő – bosszúéhséget.

Irénke tűnődve simogatja gyéren szőrös állát: vajon ez a kopasz hogyan fajulhatott idáig, sopánkodik. Mintha csak tüsszentés volna, elnyom egy kaján vigyort. Ezzel egyidőben némi nyál csorran ki a száján, mozgékony fogsorai közül.

− Mi van?! Hát anyukám, magácskának meg ki a faszom osztott lapot? – nem tudni, hogy hallhatott, láthatott bármit is Irénke felől a kopasz.

Irénke összerezzen, de nem a kopasztól ijedt meg, hanem Istentől, mert Isten csúnyán megbünteti a kárörvendőket, ezért önvédelemből, némi lelkifurdalásosan szontyolodott lelkiállapotot csihol magában.

Kifinomult lelkek a nők, annyi szent, mereng a zakós úr. Érzékeny lények, bólogat, a természet nagy túlélői. És végül is mindig kiderül, hogy a világot csak látszólag irányítják a férfiak, a háttérben, valójában…

− Ilyenkor te nem vagy észnél?! – kiált feldúltan a kopasz először a halántékán körözve, aztán a zakós felé mutogatva, miközben az értetlenségtől besötétült szembogarának méregsugara messze oldalra lő.

− Hát tedd már alá! – rikácsol aztán fél fordulattal odébb, mert a nője éppen az egyik ballont igazítja a szabaddá vált csap alá.

− Töketlen tahó! – jön valahonnan hátulról egy halk, de határozott megjegyzés.

− Mi, mi van?! – fordul hátra a kopasz. − Ki volt az?!

Félrehordó tekintete fénysebességgel tarolja le a csendesen ácsorgókat.

− Töetlen taó – szólal meg kedélyesen egy külföldi, akinek módfelett tetszik az idegen kifejezés dallama.

− Hát maradjál már!! Menjél te haza, baszd meg!! – rikolt a kopasz.

Vigyorog a frissen sor végére álló idegen, középkorú férfi, nagyszerű: töetlen taó, baszveg, mindenképp megjegyzi, csodás ritmusa, borzongató ereje van ennek a furcsa nyelvnek.

A kopasz most nemcsak a szemével, de a testével is körbekaszál:

− Hát ezt már tényleg nem hiszem el, öcsém! – ugyan senki nem érti, mire is vonatkozik ez, és úgy egyáltalán az egész felbuzdulás-sorozata, mert százméteres körzetben, láthatóan és hallhatóan, semmi nem történt.

A kopasz másfélszeresére duzzadt feje mélyvörösre vált, öklével a levegőbe csap.

Ebből bunyó lesz, gondolja a kamasz fiú izgatottan. Van, aki rendőrre, van, aki mentőre voksol, Irénke néni meg, csak úgy, szórakozottan, a Sír Géza nagydarab, fess és józan életű tűzoltó unokájára gondol, ó, de szép szál ember lett az, a Sír Lajoska! Majd a Sír Gézára emlékezik, aki oda került, ahová a kopasz is tart, és már látja is lelki szemei előtt a kopaszt vékonyka, agyonmosott pendelyben, fején alvósipkával a szanatóriumnak álcázott elmegyógyintézet folyosóján holalalihózva szaladgálni. Irénke görbe, visszeres lába meginog, ajka remegni kezd, nem kifejezetten az elkeseredéstől, ami miatt mardossa is a szégyen az istene előtt. Szokatlan gyorsasággal kapja szája elé a kezét, még éppen időben, mert a kitörni készülő vihogás már ki is mozdította helyéről rögzítetlen műfogsorát.

− Hát mi az isten van itt?! – szikrázik a kancsal szempár.

A kamaszfiú nagybátyját látja a fotelban ülve, aki okoskodva ecseteli, miért nem tekinthetők embernek a feketék. Így hívja a világ minden táján élő, nem fehér bőrű embereket. „Ezek állatok mind, Pityukám!”, hadonászik kóválygósan a tévére böködve a távirányítóval, véletlen belerúg az asztalba, amin a pohara áll, a pohár megremeg, a benne lévő bor felülete heves hullámzásba kezd, mire veszélyben érezve az idei termést, gyorsan fel is hörpöli a gyanús szagú nedűt. „A feketék nem emberek, mer azok állatok!”, bődül falrengetőt. „Csak a mocskot hagyják maguk után mindenhó ezek az alja népek, a migráncsok, azt megbecstelene…, megbecsetle… megbasszák a…, áh, Pityukám, maradjon mindenki othol, a kurva anyjába!”

Nők nélkül igazán semmi sincs, gondolja a zakós úr. Mire hazaér, Judit már otthon lesz, kipletykálva magát a fodrásznál, elégedetten tapogatja majd friss, tupírozott frizuráját a tükör előtt.

− Nem úgy, hát tartsd már alá rendesen, te!! – pöröl a kopasz a nőjével.

Azért akkoriban mégiscsak jobb világ volt, igazgatja a helyére feltűnés nélkül Irénke a fogsorát. Nem lehetett akkor még, mint most, csak úgy egyénileg, bárhol, bármikor, az utcán, a kútnál, mindenki előtt, kizárólag csak államilag hőzöngeni.

A külföldi igyekszik memorizálni az elhangzott szavakat: töetlen taó, baszveg, miazistenva, enjél te, boszod; előre örül, majd elmondja az otthoniaknak mindezeket, meg az antropológus barátjával is megosztja az élményt, hogy képzelje el, ebben az egzotikus országban, egy híres gyógykútnál egy alak rettentően kétségbe volt esve, valószínűleg mert megijedhetett valamitől, hadonászva, rémülten forgolódott, és szólongatta a többieket, hogy legyenek valamiben a segítségére, de azok meg sem mukkantak, sőt, elfordították a fejüket, nahát, talán azért, mert kopasz? Csak egy rendes ember akadt köztük, aki válaszolt a kopasznak: töetlen taó, de úgy tűnt, ezt meg a kopasz nem érti. Lehet, hogy nem is az ő nyelvükön szólt? Kissé udvariatlan, nyers népség ez, mi tagadás, de mindenképp megmondja tudós barátjának, hogy annyira furcsák a magyarok, itt igazán lenne mit kutatni.

A kamaszfiú türelmét vesztve belevágja üres flakonját a szemetesbe, elindul szomjasan a boltba egy kóláért: faszkalapok ezek mind.

− Te meg mi az úristent nézel?! – emelkedik fel a kopasz a csapnál, a megtelt ballont emeli ki éppen a kővályúból, látszólag valahova lefelé, oldalra néz, nem lehet tudni, kihez beszél.

A nők…, gyúlnak finom, méla, művészien lebegő és ködös ábrándok a zakós úr homloklebenye mögött, igen, a nők tulajdonképpen… angyalok.