Halhatatlan költők társasága

Gáspár Ferenc Galeotto című regényének borítóját egy, a címszereplőt ábrázoló – és a Magyar Nemzeti Múzeumban található – érem ihlette. A könyvet a szerző érdekeltségébe tartozó Coldwell Art Bt. jelentette meg, amely Gáspár több művét, így a Galeotto „tükör- vagy ikerregényét”, a főcímével gyakran csak Janusként emlegetett Trubadúrvarázst is kiadta (ezt a Historycummal közösen). Épp ezért talán érdemes lett volna e művekhez hasonló fedelet tervezni, jelezve, hogy olyan szoros kapcsolat fűzi őket egymáshoz, mint a történeti Janust és Galeottót.

Bár kettejük közül utóbbi jóval kevésbé ismert, Janus Pannonius A narni Galeottóhoz című versét máig olvassák és elemzik a középiskolában, megemlítve, hogy az olasz „vándorhumanista” (1427–1497) Janusnak nemcsak ferrarai iskolatársa, hanem közeli barátja is volt. Magyarországon is jó néhányszor járt, első alkalommal Janus Pannonius invitálására, de azt is tudjuk róla, hogy a velencei inkvizíció bilincseitől nem más szabadította meg (1478-ban), mint a mi Mátyás királyunk (és Lorenzo de’ Medici). Regényében Gáspár épp itt veszi fel az események fonalát, a nyitójelenetben a „vörösmartyul” is tudó, egészen pontosan az Előszót idéző Galeotto a Signoria börtönében sínylődik, hogy aztán – testben vagy lélekben – keresztül-kasul átszelje Európát (Montségurtől Tergovistéig, Nápolytól Budáig; a „szakadár” katharoktól „Drakuláig”, Mátyás király feleségének nagyapjától Mátyás híres könyvtáráig). „Hideg van, borzasztó hideg” – kezdi tehát Galeotto monológját a börtönben, majd így folytatja: „Hogy fogom én ezt kibírni? Már nem vagyok annyira fiatal. Öt lépés erre, nyolc meg amarra. Kellett nekem az üdvösségről írni. Kibírom? Kibírom. Sok mindent kibírtam már. De börtönben még nem voltam. A hírhedt ólomkamrák. Nyáron melegek, télen hidegek. Most hideg van és tél. És hó és halál.” Az üdvösségről írt, eretneknek bélyegzett könyv a De incognitis vulgo, amelynek címét a 75. lapon Gáspár így fordítja magyarra: Az ismeretlen feltárása. Merész újítás, én maradnék A közönségesen ismeretlen dolgokról címváltozat mellett, ám vitathatatlan, hogy Galeottót az itt megfogalmazott kijelentései miatt fogták el 1477-ben montagnanai birtokán. Hogy milyen tanokat terjesztett az inkvizíció célkeresztjébe került humanista, azt a regényből megtudhatjuk, inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy Galeotto e munkáját magyarul, sajnos, még ma sem olvashatjuk. Annál inkább a De egregie, sapienter et iocose dictis ac factis regis Matthiae (Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv) című művét (a továbbiakban: Mátyás-könyv), amely Gáspár regényének számos jelenetét inspirálta (Galeotto mondásai közül Gáspár kedvence nyilvánvalóan a Beatrix királyné rút leánykíséretéről szóló). Janus versei mellett leginkább ebből merít tehát, termékeny képzelőerővel írja és hasznosítja újra. Ez olykor igazán lenyűgöző, ugyanakkor Gáspár úgy szervezi meg a szövegét, hogy közben maradéktalanul megbízik latin forrásainak magyar fordításában – legalábbis így tűnik. A regényben többször előforduló és az értelmezés szempontjából rendkívüli releváns idézet, a „Nemo religiosus et poeta est” magyarra ültetését („Mert hívő soha nem lehet poéta”) ma már sokan félrevezetőnek tartják. Persze e szöveg(ek)nek új, a Janus-filológia legfrissebb eredményeit is figyelembe vevő és a magyar hagyományoknak is megfelelő „lírai” fordítása egyelőre nincs. Azért is hangsúlyozom ezt, mert a szerző egyáltalán nem vádolható a szakirodalom iránti érzéketlenséggel (legyen az új vagy régebbi), regényén nagyon is érződik, hogy hosszú hónapok kutatómunkája rejlik mögötte. Ez önmagában is elismerésre méltó, pláne, hogy a szakmunkák megállapításait nem szajkózza, hanem többnyire ihletforrásként használja. Például akár az említett Mátyás-könyv magyar kiadásának utószavából is tudható, hogy e munka mintája Aragóniai Alfonzról, valamint Zsigmond császárról szóló, hasonló tárgyú mű lehetett. Ám ezt az információt Gáspár nem egyszerűen visszamondja, hanem azzal ágyazza be – szinte észrevehetetlenül – művébe, hogy a két regénybeli szereplőnek épp Alfonz király udvarában jut eszébe reneszánsz uralkodónk tréfáiról és elmés mondásairól könyvet írni.

E rész ékes bizonyítéka annak, hogy Gáspár lelkes olvasója Galeotto Marzio legjobb mai magyar ismerőjének, Békés Enikőnek. Szinte szó szerint veszi át ugyanis Békés egyik tanulmányából azt a mondatot, miszerint az említett Alfonz király azt mondta, hogy „az a jó házasság titka, ha a feleség vak, a férj pedig süket”, illetve „a köszvényesek azért beszélnek sokat, mert lábuk helyett a nyelvük jár sokat.” (Békésnél: „Aragóniai Alfonz szerint például a jó házasság titka, ha a feleség vak, a férj pedig süket, a köszvényesek pedig azért beszélnek olyan sokat, mert a lábuk helyett a szájukat jártatják.”) De szintén Békéstől (egészen pontosan híres monográfiájából) ered a 169. lapon található eszmefuttatás: „A tudatlanság a legnagyobb bűn. A tudás, a megismerés iránti vágy velünk születik, és ennek terjesztése nem csupán szent, hanem morális és társadalmi kötelesség.” (Békésnél: „A tudatlanság a legnagyobb bűn, s a tudás, a megismerés iránti vágy velünk születik, és ennek terjesztése tulajdonképpen a tudós morális és társadalmi kötelessége.”)

Gáspár ragaszkodása a történeti tényekhez, azonban időnként ellentmondásossá teszi a narrációt. A legeklatánsabb példa erre a 26. fejezet második része, ahol Galeotto beszéli el az eseményeket, felemlegetve egy párbeszédet. Ebben a dialógusban, ha Gáspár következetes akar lenni, nem történhetne utalás arra, hogy Mátyás király korábban született (mint azt eddig a történészek gondolták), hiszen ez ellentmond Galeotto vélekedésének, aki Mátyás-könyvében azt írja az uralkodóról, hogy „csak tizennégy éves volt, mikor királlyá választották.” A narrációnak ezen a pontján tehát épp nem építhetné be a szerző Diószegi Szabó Pál kutatásait, aki Gáspár jó barátjaként nemcsak versbetéteket írt a Janusba és a Galeottóba, hanem egy verset is lefordított számára Galeotto Marziótól (168. l.).

Az elbeszéléstechnikai anomáliák a bonyolult szerkezet ellenére rendkívül ritkák a regényben, s ezek sem igazán jelentékenyek. Az egyik ilyen valószínűleg annak a számlájára írható, hogy a folyóiratbeli (Irodalmi Jelen) és a kötetbeli megjelenés között nem mindig történtek meg a szükséges változtatások. A 26. fejezetben például Galeotto magának tulajdonít egy olyan verset, amelyről a 8. fejezet végén maga mondja, hogy nem ő írta, hanem a barátja, Janus. Ebben az esetben még olyan jegyzetet sem kapunk, mint a 172. lapon lévő, miszerint „Galeotto itt nyilvánvalóan rosszul emlékszik.”

Mindez azzal is összefügghet, hogy ez a nem túl szokványos, szinte már misztikus történelmi regénnyé dúsított életrajz, amely bizonyos pontokon még a szürreálistól sem idegenkedik, nem épp könnyen követhető olvasmány, ami persze egyáltalán nem baj. Narrációjában a körkörös időszemlélet tükröződik (szándékosan ezt a szót használom, mivel a „tükör” motívum gyakran fordul elő a szövegben): a szerző sűrűn és gyakran schnittszerűen váltogatja a különböző idősíkokban játszódó, visszatérő cselekményszálakat és képeket, amelyek a regény végére kiteszik Galeotto élettörténetét, ezenkívül gyakoriak a „tükrök” (amolyan mise en abyme-ok), a megismételt mondatok, sőt a szándékos anakronizmusok is. A jelenetek közötti átmenetet vagy egyszerű schnittel, vagy álomlátással, látomással, varázsitallal, emlékezéssel stb. oldja meg. A megoldások közül az a rokonszenvesebb, amikor pusztán motívumok kötik össze a jeleneteket. Ilyen például a 2. és a 3. fejezetben a gólya.

Az idő fogalma expressis verbis először a 9. fejezetben bukkan fel, s rendkívül érdekesen már itt összekapcsolódik az olvasással: „Bejöttünk a könyvtárba. Ránk zuhannak a kódexek mindjárt. Súlyos teher. Ezer és ezer könyv, amit nem olvastam. És nem is fogok olvasni soha. Időhiány. Van olyan, hogy idő?” Még teljesebben fejti ki ezt a szerző a 29. fejezetben (ahol konkrétan a nonlineáris olvasásról van szó): „Meg kell ragadni az ilyen alkalmakat, mikor valami érdekes történik, mert az életben nincs ismétlés, nem lehet visszalapozni, úgy, ahogy a könyvekben… (…) Én gyakran elkényelmesedem a való életben, mert olvasáshoz szoktatott agyam betáblázta magának az örök ismétlés és újrakezdés lehetőségét…” Ebből az idézetből is látszik, hogy Galeotto, bár már a 3. fejezetben látja a forgást (ilyen mozgást jelentő igék – pl. pörög, forog stb. – jelzik az időszemléletet), lineárisan gondolkodik az időről, ellentétben a másik főszereplővel, az Ipolyi Arnoldtól vett Kampó táltossal, aki a 46. fejezetben fejti ki nézeteit: „Rengeteg világ van, az idő nem kronologikus, és mégiscsak egy világ van, és minden megtörténhet. (…) a jövő bekerülhet a múltba, és igazából nem egy Galeotto Marzio van, hanem több száz a különböző időkben és a végtelen terekben.”

Hogy meggyőzi-e Kampó Galeottót az alternatív idősíkokról és világokról, az maradjon titok, azt viszont el kell árulnom, hogy Kampó időszemlélete – egyébként a több szereplő vallotta lélekvándorlás is, és ezen túlmenően az örök visszatérés tana – lehetővé teszi, hogy a költők örökké éljenek (vö. 261. l.), időben előre és hátra. Így kerülhet sor arra, hogy Galeotto Vörösmartyt idézi, vagy hogy Janus épp egy olyan népdal-sort citál (10. l.), amely számtalan modern szövegben, így például az Olcsó vigasz című Bikini-dalban is felbukkan. Mindez Gáspár vallomásos megnyilatkozása a költészet örökkévalóságáról. Ennek jegyében a regény végére meg is alakul egy triász, amelynek tagjai a már Janusból is ismerős fiktív Ádám (egy magyar trubadúr), Janus Pannonius (aki nem hal meg menekülése közben Medveváránál) és Szergej Alexandrovics Jeszenyin, akinek a „fekete embere” végig ott kísért a Janus és a Galeotto szövegében. Legalább ilyen hatást gyakorol a műre Hunyady Józsefnek A fekete lovag című történelmi regénye is, így egyáltalán nem mondható, hogy a szerző csak forrásszövegekből dolgozott. Sőt, legalább olyan erőteljesen köszön vissza munkája lapjairól a fikció iránti rajongása, mint kutatószenvedélye. Ennek kapcsán föltétlenül felhívnám a figyelmet azokra a fiktív levelekre, amelyeket Galeotto nevében ír Mátyás királynak.

Nem könnyíti meg az olvasást az, hogy nem lehetünk mindig biztosak abban, épp ki a narrátor. Úgy tűnik, míg egyes fejezetek, részek narrátora maga Galeotto, addig más részeké talán az a Gáspár Ferenc, aki – Galeottóhoz hasonlóan – néhol lábjegyzeteket is fűz a főszöveghez. Viszont mindezt bonyolítja a 37. lapon található megjegyzés, miszerint „Galeotto Marzio legismertebb munkájában, a Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyvében többnyire egyes szám harmadik személyben beszél saját magáról, a János hercegnek írt ajánlást kivéve.” Nemcsak mi, hanem a narrátor Galeotto sem érti ezt teljesen, aki a regény végén így fakad ki: „Hogyhogy én írom a regényt? Közben valamiféle íróról hablatyolsz. De Kampó válasz helyett csak pörög és pörög…”

Mindez azonban nem szabad, hogy eltántorítsa az olvasót Gáspár regényétől. Különösen azokat nem, akik örömmel olvasták a Janust. Már csak azért sem, mert a Galeotto időörvénye nem kis részeket tép ki a „tükörregényből”, új kontextusba helyezve és továbbforgatva, -írva azokat. Nehezebb olvasni? Nyilván. Gáspár maga is elismeri ezt. Azok a „prózapoétikai” eljárások ugyanis, amelyek sosem voltak idegenek a szerzőtől, ilyen töménységben talán itt fordulnak elő nála először. Lehet, hogy a Galeotto kevesek (vagy kevesebbek) olvasmánya lesz, de mintha ezt a művét Gáspár nem is ugyanazoknak – vagy nem csak ugyanazoknak – szánná, mint a korábbiakat. Ahogy a borítón olvashatjuk: „A könyv szerkesztője, Berka Attila szerint ez a regény a szerző, Gáspár Ferenc lírai ars poeticája.” Ilyen nagy szavakat nem használva gyorsan hozzátenném: legalább ennyire fontos a regényben az idő és a halál, a hit és az Isten vagy épp a szerelem (síkja). Ebből a kötetből sem hiányzik az a női név, ahogyan Gáspár feleségét is hívják. De hátrább lépve az író magánszférájától, azzal fejezem be mondandómat, hogy amikor a Janust olvastam, úgy tűnt, a szerző igen megkedvelte Galeottót. Most, hogy a Galeottót olvastam, úgy érzem, Mátyás királyt szerette meg nagyon. Vajon trilógia lesz ebből?

Gáspár Ferenc: Galeotto. Coldwell Art Bt., Budapest, 2019.