Kazinczy mesélte, mit olvasott

A ősz hajú férfi az asztala előtt ül, s azonnal megragadja az alkalmat, hogy kinyíthassa a könyvet, mit az út mentén talált. Oly' élénk s tarka, gondolja egyenlőre csak a borítót vizsgálgatva. A kép rajta oly' annyira valósághű, mint kevés festmény, amit ezelőtt látott. Minden körvonal és árnyékolás; mesteri, véli.

Kinyitja, a második oldalán máris megáll, megszeretné lesni a kiadót, az évet, az utóbbit főként, mivel nem ismer olyan magyar írót, akinek a neve megegyezne azzal, ami a borítón feltüntetett. Pedig Kazinczy? Ő aztán jól ismer mindenkit, ki a tollat álmokkal veszi kezébe. Szóval ezzel a szereppel meglehetősen zavarja tudatlansága. Budapest, szúrja ki a szót a sok adat között. Nyomdahiba, ezen gondolattal futja tovább a sorokat.

Viszont az évszám, ez az ami újabb szünetre készteti. 2020? Létezik, hogy sikerült minden számot eltéveszteniük? De a borító, a szerző, majd most az évszám... Mi van, ha tényleg akkor keletkezett? Badarság, zárja le végül, s közben újabbat lapoz. Bele készül kezdeni a könyvbe, de annak első sora is megannyi ismeretlen szóval van számára tele. Budapesten, olvasa. Hogy lehetne valaki egyszerre Budán és Pesten? Olvas s lapoz, olvas s lapoz, kapkodja a sorokat, a kíváncsisága elhatalmasodik fölötte. Megannyi oldal után megbizonyosodik felőle: a jövőből van az, ami épp a kezébe. Gondtalanul olvasa, legalább valahonnan megtudja, háromszáz évet úgy sem élhet még. Megtudja: a fejlődést, a nyelv fejlődése az, ami a legjobban magával ragadja. Addig− addig olvas, míg már nem maradt mit s fáradt szemekkel csukja be a könyvet. Aztán órájára néz, ami ekkor már a hajnali órákat üti. Nem sokkal később az ágyából fekve pillant ismét rá, képtelen aludni, az álmai most épp eléggé megjelenek, anélkül is, hogy lehunyná a szemét. Vágyálom; ahogy ő hozzá is oda jönne valaki, hogy egy selfiet készíthessen. Megragadta ez a számára még sosem elképzelt dolog. Megörökíteni, amit látsz? Varázslatos. S eközben a rajongás, amely körülveszi; talán mindünk vágyik erre olykor.

Nagy, üres téren képzeli el magát. Egy szőke lányt lát maga előtt, talpig feketében, s bár a szokatlanság miatt hamar el akarja vetni a gondolatot, végül ugyanezen ok miatt marad ennél a képnél. Boldogan siet felé bakancsában, mobillal a kezében, melyet szorosan tart, ujjai elfehérednek szorításában, mégsincs különös oka erre, észre sem veszi, hogy ekképp cselekszik.

− Bocsásson meg, nem akarok tolakodó lenni.. − Így kezdené, biztosítja magában Kazinczy. Udvarias lenne, mégis lenne benne valami pörgés. Talán ezt a pörgést gátolja az udvariassága.

− Tegezz nyugodtan − kérné az úr, gondolván ezzel feloldaná azt, ami azt a fiatal lányt visszafogja. Az alapján gondolja, mi a könyvben állt; számára oly szokatlan még a magázás, de úgy tűnik később nagy hangsúlyt kap, s nem tud ennek nem örülni.

− Rendben − bólintana mosolyogva a névtelen lány, majd hálásan hozzátenné: −  Köszönöm.

− Semmit nem tesz. − Ezzel a mondattal viszonozná Kazinczy a bólintást.

− Kérhetnék egy képet? − emelné fel a kezében tartott készüléket. Nem lenne gondja azzal, mennyire a közepébe vág ezzel a beszélgetésnek.

− Hogy is ne! −  Boldog lenne, s ekképp lépne a lány mögé, ki gyorsan el is lőné a képet. Még ha nem is lenne tökéletes, sem tenné mégegyszer, nem akarja megosztani mással, magának szeretné megőrizni, s számára tökéletes a tökéletlen.

Kazinczy megkérdezné még a nevét, hisz olvasása közben is zavarta, hogy a könyvnek karaktere nem tette ugyanezt. De nem emlékszik már, hogy el is képzelte ezt, csak arra, hogy innentől lehunyt szemmel látott egy másik álmot. Legalábbis nekem így mesélte...

 

 

Robert Donald Naplója A Világnak

Ezt a naplót azért írom, hogy napvilágra kerüljön, mert ennek a napvilágnak meg kell ismernie azt a fiatal tehetséget, akihez nekem volt szerencsém.

 

1 évvel a halál után, Joseph Anderson

A könyvére nézek, mint minden nap, mióta megkaptam. El kell olvasnod, ezekkel a szavakkal adta a kezembe Robert unokája, Miranda. De csak a por olvassa, ami a lapok közé kúszik. Pedig olvasnám, megismerném, ha még nem ismerem eléggé, de képtelen vagyok emlékeket magamhoz venni, amikor még így is épp elég körülöttem lebeg, minden percben. S így kelek, egy újabb napba kezdek Robert nélkül. Ezek a napok pedig egy olyan világgá lettek, amiben magamra hagyott. S tessék, most is csak tőle idézek. Azon agyalok, hogy vajon ő is mindezt élte meg, mikor Joshua hagyta magára a világában. S ez a gondolat hallgattatja velem mindig a dalát, melyben erről írt, valójában ez az egyetlen dala, amit képes vagyok hallgatni.

De a világ, amiben itt hagyott nem így kezeli. Egy világ ismerte, de nem állt vele ismeretségbe, így a gyászuk egészen más. Számukra egy hatalmas tehetség, aki a mennyben énekel ezek után, de a családja számára, s számomra egy remek ember, akinek meg sem kell állnia a purgatóriumnál, egyenesen a mennybe mehet. Így hát egy év elteltével dicsőséggel lecsengett a halála, majd a hírre új fordulatot vett, amikor kiadásra került a könyve. Lillian látta, ahogy Robert mindig ír valamit a megbecsült golyóstollával egy keményfedelű füzetbe, de nem érdeklődött, gondolta majd elmondja neki Robert, ha úgy érzi tudnia kell róla. Megfordult Lillian fejében, hogy egy napló ez, s beigazolódott, amikor Robert halála után rábukkant. Legalábbis Robert naplónak nevezte, egy naplónak a külvilág számára, mégsem a mindennapjairól írt benne. Legalábbis nekem ezt mondták; a szüleim a barátaim, Lillian és Mira. Tőlük tudom azt a keveset, ami a világban téma most Robertről, de tőlük is a lehető legkevesebbet. Az elmúlt évemben messze maradtam minden cikktől, műsortól, ami róla szólt. S nem hallgattam dalait, mint az elmúlt 12 évben tettem. Az elmúlt 12 évben én voltam az első, aki hallhatta őket…

S a zongorától is távol maradtam, ezzel ott hagyva az egyetemet. Hiszen azt mondta:

− Mindjárt jövök, aztán legközelebb együtt játszunk el valamit.

De nem jött mindjárt, nem jött soha többé. Én pedig megígértem: vele játszok legközelebb, így senki mással, s egyedül sem tettem.

 

Robert Donald Naplója A Világnak (részlet):

Joshua. Ő érdeme ez az irat és ő érdeme megannyi dalom. Bár azt hittem, hogy ha lesz egy fiam, én adok neki életet, de ő adott nekem. A világ amelyben mi élünk pedig ismeri őt, tisztábban van a tehetségével. A tehetségével, melyet nem tőlem örökölt, mindig is önálló volt. A saját zenéjét élte, azt éltette, csakúgy mint az éltette őt. Viszont, amiért a legjobban felnéztem rá, hogy úgy döntött félreteszi mindezt, azt ami éltette, hogy ő maga adjon életet. Egy kislánynak, Mirandának, ó drága unokám! Legalábbis én így láttam, én aki nem mert annak idején korán belevágni a családalapításba, először élni akartam. De Joshua, ő mindez mellett is élt, ő azt mondta, hogy a kislánya ad neki életet és nem ő adott neki. Azt mondta, hogy több és szebb életet kap tőle, mint amiről valaha álmodni mert. Én pedig rájöttem, hogy igaza van, hittem neki, hisz a bizonyíték ott volt velem szembe. Maga volt az alátámasztása mindannak, amit mondott. Az élete végeztével pedig úgy éreztem az enyém is megszűnt. A napok pedig egy olyan világgá lettek, amiben magamra hagyott. Ezeket a sorokat énekeltem, pedig legbelül tudtam: maga a világom hagyott el, ami ő volt. Erre rájönve írtam meg a következő dalom és többé nem énekeltem az előző sorokat. Egész négy évig éltem a gyászt, botrányokat halmozva, szomorú zenéket írva és megterhelve a családomat, akik közt a barátaim is mindig helyet kapnak. Nincs az a hála, amivel megtudnám köszönni nekik és a rajongóimnak, hogy mellettem voltak, miközben én már-már ellenük.

A negyedik éven, egy nap egy étteremben vacsoráztam Lilliannel és a barátainkkal, amikor a mindeddig néma zongora hirtelen felcsendült. Ismeretlen dallam volt, hozzá nem értett, de érzéki, az illetőnek volt hozzá érzéke. Amikor odanéztem pedig egy kisfiút láttam. Megindultam, az étkezde másik pontjából pedig a szülei, hogy elvigyék onnan a fiúkat. Így álltunk négyen a pódiumon. Ismeretségem miatt a szülőkből meglepődést, míg a közönségből, ha hívhatom őket annak, tapsot váltottam ki. Egyedül a kisfiú volt az, aki számára csak egy ember voltam, méghozzá aki hozzá jött, így kíváncsi szemekkel nézett rám, de ez másfajta kíváncsiság volt, mint a többi jelenlévő egyedeké. Úgy tekintet rám, hogy nem látta a hírnevem és ekkor én is így tekintettem magamra. Emiatt pedig megértést láttam benne, sajnálat nélkülit, amit régen tapasztaltam. Leguggoltam alacsony termetéhez, ami ültében még inkább azzá vált, mégis magasabbról látta a világot, mint mi felnőttek ott, évek óta bármikor tehettük. Csillogó szemei még inkább felragyogtak dicséretem követően. Megkérdeztem tőle: mit szólna, ha gyarapítanánk a tudását; ő pedig boldogan beleegyezett. Megadtam tehát a számom a szülőknek. 2005 egyik őszi estéje volt ez, a következő napján pedig jelentkeztem is. Tanítani kezdtem, mindezt a sajtó háta mögött, de neki a hangok a zongorán csak betűk voltak. Szóval a második órára igyekeztem egy hatévesnek izgalmassá tenni, igyekeztem úgy látni, ahogy ő lát. Váratlanul viszont maga mutatta meg nekem. A második órán, az első hang megmutatása előtt, miután csak sajátosan ütlegelte a billentyűket.

− Miért vagy szomorú? − Vékony kis hangja csengett az ekkor épp néma szobában, én pedig meglepve néztem rá. Épp csak odaléptem hozzá, egy bögre kakaót tartva felé, amit ő készségesen vett el kérdése ellenére is. Egyszerű kérdés volt, talán ezért nem rakjuk fel mi felnőttek, úgy gondoljuk pontosan tudjuk rá a választ, pedig meg kéne kérdeznünk a másiktól.

És bár lett volna válaszom, nem tudtam mennyire oszthatom meg egy kisgyerekkel.

− A fiad? − kérdezte miután a kakaójába ivott. Elmosolyodtam azon, hogy tudja; a kis fejébe biztos számtalanszor beleverték, hogy ne beszéljen róla. Leültem mellé, a zongora elé.

− Joshua − helyeseltem.

Sajnos, Isten bocsásson, de nem emlékszem, erre mit felelt. Kerek tíz év telt el, az emlékeim nem tiszták, de foszlányok, ez az, amit őrzök és igyekszem megosztani a világgal, habár mindeddig csak dalokat írtam.

Arra emlékszem, hogy végül mondtam, hogy Joshua volt nekem a világom, mire ő azt felelte:

− Itt van. −  Körbenézett kék szemeivel, mire én is ugyanúgy tettem. Ezt követően, négy év után értettem meg: Joshua a világom, én pedig még mindig a világomban élek; Joshua mindvégig velem volt, ahogy most is, hisz mint mondtam: ő érdeme ez az irat.

 

Joseph Anderson

− Tizenkilenc vagy, haver − mondja Victor szinte már kérlelően. Én pedig értem, megértem. De eszembe jut, hogy ő mennyire megértené, s a fájdalmam túl nő az együttérzésen.

− Életed végéig nem fogsz zongorázni? − Úgy tűnik mégsem a gyászról beszél. Nem értem meg. Dühös leszek. De ő? Ő megértené.

− Megígértem −  mondom megfeszült arcizmokkal. Már annyiszor mondtam, csak ismételgetem. Mondani készül valamit, de végül csak felsóhajt.

− Olvasd el − kéri a könyvre utalva.

−Tervezem − bólintok komoran, aztán csendben sétálunk tovább. Október révén tegnap esett, így most a nedves járdára tapadt leveleken járunk.

− Miért vagy szomorú? −  töri meg a csendet. Ránézek, de ő csak maga elé. Nem egyértelmű? Összezavar a kérdése, így nem tudom, mit felelhetnék, a válaszom hiánya miatt pedig végre rám néz. Fürkészni kezd, de jó ideig még nem szólalunk meg.

− Tőled idézek −  mondja, a végére pedig elvigyorodik.

− Tőlem? −  lepődök meg.

− Ezt kérdezted Robertől a második zongora órádon. −  Meglepve nézem még mindig, közben keresve az emlékeket.

− És mit mondott? − vonom fel a szemöldököm.

− Olvasd el − vigyorog. Lemondóan rázom meg a fejem, mégis egész nap ez jár a fejemben. Mit mondhatott? Ami fontosabb: miért nem emlékszek?

Azt hittem már nem szerezhetek új emlékeket vele, de ott egy könyv, amiben találhatok. Nem akartam az emlékeim magamhoz venni, de újakért bármit megadnék. Mert az olyan, mintha még itt lenne. Bárcsak itt lenne.

Ezekkel az érvekkel állok a könyves bolt kirakata előtt, hogy megvegyem most, s ne várjak vele, míg haza érek, mégis végül tovább sétálok, mert az otthoni az első nyomtatott példány, különleges. Tehát miért nem Lilliané?

A kezembe veszem. Robert Donald Naplója A Világnak. A − szarkasztikusan − kreatív cím most is megmosolyogtat, mint már ezelőtt néhányszor. Biztos vagyok benne, hogy cím nélkül hagyta, s valaki más adta neki a jelenleg láthatót. Kíváncsi vagyok, hogy eléggé ismerem-e ahhoz, hogy ne tévedjek. Lefekszem az ágyamra, majd a fejem fölé tartva kinyitom.

„Joshua.” Az első szava a könyvnek: Joshua. S ez jólesően hat. Mi más lenne az első szava? Attól, hogy ezzel kezdi, máris érzem Robertet. S eszembe jut az a megannyi emlék, amit ő mesélt nekem róla, a mesélése pedig az én emlékemé vált. Majd tovább olvasok. A fájdalmáról olvasni meglehetősen fájdalmas. De nem sok sorba önti ki, hamar a végéhez ugrik, miközben nála négy évig tartott.

„Amikor odanéztem pedig egy kisfiút láttam.” Elmosolyodom, a szemembe pedig könnyek igyekeznek törni, de nem hagyom nekik, félve, hogy azzal nem látom a következő sorokat. A mai napig meg sem fordult a fejemben, hogy beleírhatott. Pedig ott voltam vele, minden áldott nap. A mosolyom vigyorrá lesz a szüleim reakcióján, erre a napra tökéletesen emlékszek. Csak azért kerültünk abba az étterembe, mert kuponunk volt. Pillanatokkal később újból elvigyorodok arra gondolván, mennyire nehéz eset lehettem Robert számára. „Neki a hangok a zongorán csak betűk voltak.”

Elérkezek a kérdéshez, amelyet Victor tett fel nekem, s amire annyira vártam Robert válaszát. De nem válaszolt, féltett. Később viszont azt vallotta: Joshua volt a világa, én pedig tökéletesen tudtam miről beszél, hiszen nekem ő volt, talán ezért is hihetetlen, hogy a következő sor tőlem származik, rám mégsem hat, mígnem olvasom Robert gondolatmenetét és ráébreszt: itt van velem. Mert mindaz amiben élek, mindabban része volt, s hozzáadott. S még inkább itt lenne, ha nem zárkóznék el mindentől, ami rá emlékeztet. Így hát tovább olvasom..

 

Robert Donald Naplója A Világnak (részlet):

Kénytelen voltam a zongorám billentyűit sokszínűre festeni, mire egyből jobban értékelte a betűket is, amiket ezúttal hangként értett. A fiú csak hamar belejött, mégis mindketten ragaszkodtunk az óráinkhoz, még ha már magától is értette a kottát, s örömmel játszotta a készülő dalaimat, amit a zongorán hagytam. Majd aztán véleményt mondott róla. Így alakult, hogy egy idő után magam mutattam meg neki, hogy véleményt kérjek. Mint ahogy pár órával ezelőtt is, mielőtt ezt írom. Blue Sky a dal címe, mire ez az irat napvilágot lát, biztos hallhatjátok.

Szóval a fiú egyre tehetségesebb lett, már gyerekként játszott a koncertjeimen, noha szigorúan olyan fények között, ahol nem kivehető az arca. A szülők nem akarták kitenni a médiának és én is igyekeztem óvni ettől. Meglehetősen sikeresen, mert bár fiamként és egyben legjobb barátomként tekintek rá, mai napig nem ismeritek, hiszen idősebb fejjel pedig ő volt az, aki nem szerette volna. Ha megismerik az a tehetsége miatt legyen és én megértem, de nem hagyhatom úgy itt ezt a világot, hogy sosem mutattam be nektek azt a tálentumot, akit nekem volt lehetőségem megismerni. De nem mondok nevet, mindössze egy löketet készülök adni ezzel, rajta áll majd, hogy él-e vele. Bízzunk benne.

 

Joseph Anderson

Blue Sky, akkor már vagy' 3 éve írhatta ezt az általa nevezett iratot, gondolom miközben végig sétálok az bejárathoz vezető járdán, a rengeteg virág közt, melyre Lillian elég időt szakít.

− Drágám! −  Rögvest megölel, miután ajtót nyit. Szorosan ölel és én is így teszek, félve, hogy őt is olyan hirtelen elvesztem, mint Robertet. Nem teszi szóvá, hogy régen jártam itt, hisz tudja az okát, s ő maga is költözni készül a mennyéhez, Kathyhez, aki szintén egyedül lakik, miután Miranda önálló életbe kezdett.

− Hogy vagy, Kedvesem? −  kérdezi, miközben mindketten beljebb lépünk. A hírnév egyáltalán nem változtatott rajta; mindig kedves volt Robert rajongóival, s bár csodaszép volt fiatalon, büszkén viseli most ősz haját és ráncait, s ez az, amiért most is igazán gyönyörű.

− Megvagyok −  mondom a vállam felett, majd megállok, hogy levegyem a cipőmet, s közben ránézek. −  Te?

− Jól −  biztosít, én pedig elmosolyodom. Megérdemli. Elvesztette már a fiát és most a szerelmét, de most jól van, s tisztelem ezért.

Beljebb lépek és megpillantom a nappaliban azt az ősrégi zongorát és már értem, miért olyan tarkák a billentyűi. Meghatódott mosollyal ülök le a hangszer elé, s nézek végig a színeken. Nem érek hozzá, félve attól, hogy megszólaltatnám. Lillian messziről nézi ezt végig, majd végül úgy dönt, hogy leül mellém, mire rámosolygok, amikor már magam mellett találom.

− Tudod −  teszi a vállamra a kezét, arra amelyik felőle van − , nem haragudna, ha játszanál rajta. −  Csöndben nézem, ő pedig folytatja: −  Csalódott lenne, ha miatta nem tennéd. −  A zongorára nézek.

− Főleg, mert miattam festette le −  bólintok szórakozott mosollyal, mire felkuncog.

− Olvastad? −  kérdezi meglepve. Kérdésére elkomolyodom, s így fordulok felé, mielőtt bólintanék.

− Még nem jutottam a végére. −  Meghatódva, büszkén mosolyodik el, ami megkönnyebbülést ad a lelkemnek.

− De nem játszok rajta nélküle −  szögezem le, mégis a hangom halkabb a vártnál. A szemébe nézve mondom, s miután kimondtam, ő szorosan magához húz. Én pedig csakugyan köré fonom a karjaim.

Majd mindezt a vezetékes telefon erőteljes csörgése szünteti meg köztünk. Lillian sajnálkozva néz rám, mielőtt a készülékhez sétálna és a füléhez emelné.

− George? −  Összehúzodik az arca a bizonytalanságtól, mégis látni rajta némi dühöt.

Robert menedzsere a könyvkiadás után rögtön a munkával jött, Lillian pedig ezt épp elég tisztességtelennek tartva csapta végül rá a telefont. Mert amit Lillian nem akar, azt ő nem is hallgat meg és ez volt jelenesetben George, akivel valójában mindaddig az esetig kiváló kapcsolatot ápoltak, de azóta megy a harca Lilliannek George hívásaival. Majd most hogy Mira megmutatta Lilliannek hogyan is tilthatja le a számot a mobilján, a külföldön tébláboló George úgy tűnik a vezetékes telefont tűzi ki célpontul.

Lillian felháborodva pillant rám, mire felnevetek s jelzek neki, hogy majd én beszélek vele, mielőtt úgy döntene, hogy lerakja. Így hát odasétálok, ő pedig miután a kezembe adja a készüléket, kisétál a helyiségből pedig biztos vagyok benne, hogy rendkívül kíváncsi.

− Hello, George! −  szólok bele vigyorogva a készülékbe, mégis rögtön foglyul ejti a mellkasom egy szorongató érzés. Utoljára a temetés napján beszéltünk egymással.

− Joseph? Oh, hála az Isten. Ne tedd le rám! −  kéri és parancsolja, de örülök, hogy hallani a hangján: örül nekem.

− Nem fogom −  biztosítom és bár bólintok is, ő ezt nem láthatja.

− Robertnek van egy felvett dala −  kezd bele, én pedig biztos vagyok benne, hogy az arcom csakugyan összehúzodik, mint az előbb Lilliannek. −  Hiányzik pár helyen a szöveg. −  Ezután hagy egy pillanatnyi szünetet, mintha nem lenne biztos benne, hogy elkéne− e mondani, mire erre a pillanatnyi időre tökéletesen elfog a pánik. Hiányzik; hiányzik, hisz meghalt, hisz.. −  Nos, a te szövegrészed hiányzik, neked szánta.

Meglepve nézek magam mögé, tudva, hogy Lillian azóta újra bent van, de nem kapom meg a szemkontaktust, amire vágyok, hiszen nekem háttal áll, miközben leveszi a polcnyi rengeteg könyv közül a legféltetebbet: Robertét. Majd kisétál vele.

 

Robert Donald Naplója A Világnak (részlet):

Ezer és egy évet le tudnék írni nektek, annyi emlékem van vele, de azok az enyéimnek kell maradjon s az övéinek. Remélem ő is olyan jól emlékszik, mint én teszem. Nem egy összeszedett írásom, épp a minap olvastam vissza, de Lillian mindig az, ki benne tart az életemben, én könnyen kizuhannék, miközben nem tudom a dolgaim közti egyensúlyt tartani. Ha az egyik oldal nehezebbé válik, ő a másik oldalról megfogja a kezem, s vele már elég erőm van, hogy középre találjak. Viszont erről az iratról nem tud. Nem tudsz, Angyalom, ne haragudj. Nem titok ez, mégis valami személyesebb, amit magamnál tartok, de szólok hozzád benne, nézd! Van még mit mondanom neked? Te tudsz mindenki közül a legtöbbet. Szeretlek s várok rád, majd ott fent. Remélem fent, igyekszem minél jobbá válni, hisz tudom te a mennybe mész, s ha engem a elválasztanak tőled, s a pokolba küldenek, ismét meghalok. De ne siess hozzám. Elég erős vagy, hogy még maradj, és én is kibírom, mert majd mindennap látlak. Nyugodj meg, az olyan angyalokat, mint te vagy, megvárják.

 

Joseph Anderson

Szorongatom a könyvét, a stúdió ajtaja előtt állva. Félek, s ez korlátoz, de szabad neki? Nem vagy itt, hogy válaszolj.

− Kiolvastad már? −  lép mellém Mira. Hosszú, sötétbarna hullámos haja és fekete szoknyája lábával együtt emelkedik, majd esik. A könyvre néz, szóval követtem a pillantását, majd megkeresem az övét, hogy abba nézek bele. Összeszorítom a fogaim, miközben megrázom a fejem.

− Hány oldal hiányzik még? Tudatlanul nyitom ki a könyvet, hogy választ adhassak; megigazítja a táskája pántját, majd türelmesen vár.

− Tizenhét −  nézek fel rá, miközben visszacsukom.

− Olvasd ki, én megmondom, hogy egy kicsit késsel. −  Már csak utána tudok nézni, hiszen rögtön itt hagy mondata után, talán már közben is elindul. Egyik kezemből a másikba teszem a könyvet, majd helyben leülök az alig pár fokos lépcsőre és újból az előbbi oldalon találom magam. Iszom a sorokat, mégiscsak párig jutok. A lábaimra fektettem a kitárt könyvet, míg bőrdzsekim zsebéből az összegabalyodott fülhallgatómat húzom ki. A telefonomba illesztem, majd megnyitva a Spotifyt beírom: Robert Donald; s hallgatni kezdem mindazt, amit életem nagy részében: őt.

 

Robert Donald Naplója A Világnak (részlet):

Emlékszem az egyik nap, tizenéves korában mindössze viccből különböző hangokon kezdte el énekelni az egyik dalomat. Az elején jól szórakoztam rajta, majd sokkal inkább a meglepettség lett úrrá rajtam, olyan mesterien változtatta a hangszíneket. Magasabbnál magasabbakat hallatott, s közben nevetgélt, míg én büszkén ültem vele szembe az öreg gitáromat tartva, de egy percig sem játszva rajta, félve, hogy azzal kevésbé hallhatom. Ekkor vált nagy álmommá, hogy vele énekeljek egy számára írt dalt, de megannyi próbálkozásom kudarca fulladt. Ennek már három éve, s azóta is csak a lapokat pocséklom, melyek összegyűrten repülnek a szelektívbe.

Azután az alkalom után egyre többet hallottam a hangját, s azóta már el is hagyta azt a gyermeki csengést, mi vele járt. Érdesebb lett, de megmaradt az a különös nyugtató hatása. Különleges, s mintha rendbehozna mindent, amivel abban a percben gondod− bajod van. Bár az utóbbi talán elfogultság, s ez nem a hangjára igaz, hanem ő maga ez számomra.

Szóval a dalaim kudarcai által született meg ez a könyv, mert kell egy út, ahol bemutatom nektek őt. Bemutatom a világnak. Az én világomnak szüksége volt rá, s hiszem, hogy a miénknek is, ami mindenkivel közös. Mert különleges, ahogy énekel, s amit. Különleges a zongora játéka, s különleges, amit játszik rajta. Mégis sosem leszek olyan szerény, mint ahogy ő.

Ne általam ismerjétek meg! Az által, ahogy beengeditek a világotokba.

2019. utóirat: sikeresen megírtam a dalt, szerdán fel is veszem a részem, egy félkész dalt képtelen lenne otthagyni. Bárhogyis, senki más nem teheti egésszé! Remélhetem, mire ez a könyv napvilágot lát a dal már sokkal korábban megteszi ugyanezt. Bár mindenesetben akarom, hogy ez is olvashatóvá váljon.

Köszönöm, Angyalom.

 

Joseph Anderson

Könnyek, visszatartjuk, elengedjük. Elengedem, mert így tudok befogadni valami egészen mást: Robertet. Mert elment, de maradt. Ott van a mennyben, küzdenie se kellett volna érte, hogy odakerüljön, viszont az életem része volt, s ez nem tud kihunyni. Míg egyikünk életben van, nem szűnik meg a mi, mert még van kinek emlékezni arra, ami csak az övé és csak az enyém.

Megtörölve a szemem állok fel, maradok még pillanatokig, hogy készenálljak. Zongorázni fogok, akár kell, akár nem. Vele fogok zongorázni, s vele fogok énekelni is. Ezzel a lendülettel lépek be a stúdióba, a folyosón helyet kap Robert képe, hisz egy az olcsó kis stúdió egy olyan nagy sztár fényével van tele, mint ő.

A könyvet lehelyezem, Lillianre nézve, tudva, hogy rábizhatom és nem lesz baja. Majd köszönetképp mosolygok Mirára, hisz az ő érdeme, hogy beteljesül: legközelebb együtt játszunk el valamit.