Ugrás a tartalomra

Mandola története – 10. fejezet

Feltűnés (1992)

Mandola 1995 tavaszán tűnt el. P. 1992. őszén ismerte meg. A másodévet kezdte a főiskolán, egyik délután Hajni nevű csoporttársával moziba mentek. Előző évben alig pár szót váltottak, ám ahogy elkezdődött az új szemeszter, P. szeme megakadt a lányon. Mintha kicserélték volna. Későbbi élete során sokszor találkozott ezzel a jelenséggel. A nők, kivált húsz éves koruk előtt, képesek egy nyár alatt megszépülni (a megcsúnyuláshoz ennél kevesebb idő is elegendő, bármikor). Hirtelen ötlettől vezérelve elhívta Hajnit moziba, aki habozás nélkül igent mondott. A Túl az Operencián című, fölöttébb hosszú és nem ritkán giccsbe hajló hollywoodi filmet nézték a Belvárosi (nemrégiben még Szabadság) filmszínházban Nicole Kidmannel és Tom Cruise-szal, utána beültek a Takaréktár utcai Vörös Rókába, meginni egy fröccsöt. Miközben Hajni kiment pisilni, P. az asztalon heverő újságot lapozgatta. Az Őszi madárkalendáriumban aznap a lappantyúról írtak: A rigónál valamivel nagyobb termetű, ám hosszú szárnya és farka, valamint bagolyszerű tollazata jóval nagyobbnak mutatja. Tollazata avar színű. Csőre kicsi, de száját igen nagyra tudja tátani. Éjszakai madár. Alkonyattól a hajnali szürkületig vadászik. Tápláléka elsősorban levegőben repülő bogarakból, lepkékből áll. Előszeretettel vadászik legelő háziállatok között. Innen ered népies neve: kecskefejő. A faj döntő többsége szeptemberben elvonul. A telet Kelet-Afrikában tölti. Védett! Míg a lány távol volt, P. beleolvasott még egy Horn Gyulával készített interjúba, amelyben a pártelnök arról beszélt, az MSZP és a Fidesz népszerűsége az utóbbi hónapokban növekedett, majd rátért múltjának egyesek szerint sötét foltjaira, hogy aztán ügyesen ki is térjen a konkrétumok elől. Az újság címlapjáról kiderült, hogy finn és magyar vállalkozók találkoztak valahol, valamiért, s mielőtt Hajni visszatért, P. azt is megtudta, hogy a krisnások a városban tartják soron következő békefesztiváljukat. 

− Összefutottam Mandyvel – Hajni mellett egy szokatlanul dús és rendkívül hosszú hajú lány állt. Úgy festett, mint egy indián nő.

– Ismeritek egymást?

Nem ismerték.

− Tényleg Mandynek hívnak? – érdeklődött P.

− Nem. Eredetileg Mandolának.

− Értem.

− Az se jobb, nem? – mosolygott Mandola.

− Azért egy hajszálnyival igen – dörmögte P. – Kérsz egy fröccsöt, esetleg mást?

Mandola VBK-t kért, P. legott el is loholt a pulthoz, hogy hozzon neki. Hajnitól elfelejtette megérdeklődni, iszik-e még valamit. Ezzel el is dőlt minden, Hajninak fél óra múlva el kellett mennie, éppen akkor, amikor a rádió Mariah Carey Can’t let go című számát kezdte játszani. P. és Mandola kettesben maradtak a Vörös Róka kecskelábú deszkaasztalánál. Eleinte a rádióból ömlő iszonyatos zenékről beszélgettek. A Rossz vagyok című Manhattan-dal után a Győzni fogunk-at is végig kellett hallgatniuk az Eddától, benne olyan sorokkal, mint „A múltunk szomorú és messze még a cél, / A zászlónk meggyötört, de nekünk mégis így a szép, / nekünk így a szép!”

− Sokat akart a szarka… – nevetett Mandola.

Hogy később milyen témákra tértek, P. utóbb nem tudta fölidézni. Éjfél elmúlt, amikor elváltak egymástól, P. hazakísérte Mandolát az egykori munkásszállóból átalakított kollégiumba, aztán hazabaktatott. Szívesen beszélt volna valakivel arról, ami vele történt azon az estén. Mandola mesés hajáról és enyhe kancsalságáról, például. Egy pillanatra még azt is sajnálta, hogy az anyja a fővárosba költözött. Örömmel osztotta volna meg az élményt valamelyik hajléktalannal a tucatnyi közül, akikkel jó kapcsolatban állt, meg-meghívta őket egy-egy italra, tányér babgulyásra az alsóvárosi Tóth vendéglőben, de ezúttal, persze, egyikkel sem futott össze. Megfordult a fejében, hogy fölkeresi valamelyik főiskolai cimborája albérletét, végül azonban letett erről is, ahogyan a Mignonba sem tért be, ahol rendszerint véget ért az éjszaka, s ahol hajnaltájt a szesztől megfáradt férfiak az asztalon nyugtatott jobb karjukra borulva szenderegtek, s ha valaki gyanútlanul bepillantott volna a helyiségbe, azt is gondolhatta volna, megannyi órás dolgozik ott, szorgosan javítva a ketyegőket. Hazament, ébren feküdt az ágyában, hanyatt, ruhástól, sokáig. Próbálta megfejteni az életet. Hogy egy ilyen magafajta, csöppet sem vonzó fickó ugyan mennyire számíthat az élet naposabbik oldalából? Krúdyt olvasott, őt hívta segítségül.

„− Mit álmodott, Krúdy úr? − kérdé reggelenként az óbudai harangozó, amikor rágyújt az első versre.

Hát én csak rendben volnék az álmaimmal, mert nem fojtogatnak, nem zokogtatnak már évek óta…”

Hát, velem olykor megteszik, gondolta P. Szerencsére aznap éjjel nem aludt, így nem is látott álmokat, nem villanyozta föl és nem is lombozta le egy elfeledett, eltemetett, alig kibogozható éjszakai történet. Így is meglehetős szorongva téblábolt a városban aznap.

A sétálóutcán találkozott Mandolával.

Nem beszélték meg előre, a véletlen vagy a sors műve volt. Az egész Belvárosban performansz-fesztivál folyt. A sétálóutca egyik, térré öblösödő szakaszán három lófarkas fickó állványokról csüngő vasakat ütögetett, amiből meglepően viselhető zenei produkció keletkezett. Kicsit arrébb két gólyalábas és egy trombitás vásári komédiás zaklatta a nézőseregletet, odébb egy lány nagy átéléssel énekelt, egy fiú gitáron, egy másik tam-tam dobon kísérte, az egyik kapualjban félmeztelen, ezüstszínűre mázolt, szorosan összekötözött figura vonaglott, akár egy óriási féreg. P. és Mandola a vasdarabokkal muzsikáló trió elé telepedett le. Sokáig hallgatták őket, P. lába egészen elgémberedett, alig bírt föltápászkodni, mikor úgy döntöttek, odébb állnak. Lesétáltak a folyópartra, nézték, hogyan úszik el dél felé egy kései dinnyehéj, meg a pillepalackok, melltartók, félcipők, szatyrok, műanyag babák és egyebek. P. lopva a lányra sandított. Nehezen tudta volna megmagyarázni magának azt, amit érzett. Bár sokat beszélgettek előző éjszaka, számos témát érintettek, még mindig alig ismerték egymást. P. mégis úgy érezte, Mandolával érdemes. Szerette volna megfogalmazni, amit és amiképpen érez. Már hajnalban ezen gyötrődött otthon, de képtelen volt szavakba önteni mindazt, ami hol szorongatta, hol kellemesen bizsergette. Ha mégis elgondolt magában mondatokat, amelyekbe úgy-ahogy belegyömöszölhetőnek tűntek az érzései, azok vagy hamisak, vagy szentimentálisak, esetleg hamisan szentimentálisak, netán szentimentálisan hamisak lettek. Egy idő után föl is adta a kísérletezést. A folyóparton késztetést érzett, hogy újrakezdje, megkeresse a legkevésbé pontatlan és félrevezető megfogalmazást.

Mandola azonban megelőzte.

− Találkozhatnánk gyakrabban – fordult P. felé.

− Akár minden nap – vágta rá P. meggondolatlanul.

Mandola elnevette magát.

− Akár.

 


Előző fejezet:  https://irodalmijelen.hu/2020-maj-30-0811/mandola-tortenete-9-fejezet

Következő fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-jun-13-1219/mandola-tortenete-11-fejezet

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.