Ugrás a tartalomra

Búzanóta, harmonikaszóra

Hol szőke sellő, lenge szellő játszik a Tiszán, / Ott él egy nép, legendák népe, ott az én hazám – harsant a tangóharmonikás hangja, ujjai vidám táncra indultak a billentyűkön. A zene úgy betöltötte a kocsma mindkét termét, hogy még az a vastag dohányfüst is kiszorult a bezárt ablakok résein, amiről azt hittük, rég rákövesedett az asztalokra, rátapadt bőrünk minden négyzetcentijére, és szürkére festette a piroskockás abroszokat.

– Már kilenc óra, de kit érdekel? – rikkantott egy érces hangú vendég modorosan. – Sört ide még, vagy négyet, és el ne felejtsd, Lajoskám, a fél keverteket hozzá!

És Lajoskám nem felejtett el semmit. Sem a négy sört, sem a keverteket. De azokat a rakodókat sem, akik még reggel kilenc órakor – Most már lehet inni? – dugták be a fejüket a piactér sarkán álló kisvendéglő ajtaján. És nem felejtette a kezük remegését sem. Csak a gyorsan lenyelt vegyes pálinka tudta kigyógyítani őket ebből a furcsa, rángatózós betegségből. De látta Lajoskám a délelőtt beosonó újságírókat is, akik riportról szerkesztőségbe tartva nevetve mesélték, hogyan táncolt az osztályharcban megfáradt kommunista veterán riportalany felesége, közben mutogattak: lehetett volna belőle akár balerina is, de aztán úgy hozta a sors, hogy a ruhagyárban takarította végig az összes munkacsarnokot, és az egész életét.

Nevetve mesélték, de milyen nevetés volt az? Keserű nyál csordult utána a sörhabot fújdogáló újságíró szájakból. Keserűbb még annál az Unicumnál is, amit a kisterem sarkában üldögélő MSZMP-s pártmunkás nyelt, színházas cimborájával tanácskozva arról, hogyan lehetne megváltani a világot a szegedi Búza kocsmából. Most, igen, most, amikor 1985-öt mutat a mosdó ajtaján a kőkeményre szikkadt hányást takaró falinaptár, bizonyos Gorbacsov nevű ember lett a szovjet kommunisták vezére, és talán új szelek fújnak. Bár az is lehet, csak szellentés szagát sodorja majd el egészen Szegedig Moszkvából a szél…

És emlékezett Lajoskám az ebédelés idejére is. Rántott májat, pacalt, velőpörköltet rendelt diák, taxis, szabadságolt katona, ő meg csak hordta, csak hordta, csak hordta az egymásra pakolt tányérokat.

– Jaj, a szaft azért ki ne csorduljon! Minden cseppje kincs – kiabált a közeli építők székházából érkezett mérnök. Közel hozzá egy egyetemi tanársegéd valami Kant nevű filozófusról mesélt a szomszéd asztalnál ülőknek, és csak akkor esett le italtól bódultan a székről, amikor sikerült kitunkolnia a marhapörkölt után maradt összes zsíros-paprikás levet a tányérjából.

Kant, Hegel, micsoda szépfiúk lehetnek, ábrándozott közben a lány, a konyha melletti vécéről visszatérve. Tizennyolc évesnek hazudta magát, de még a tizenhatot sem töltötte be, amikor két hete a kocsma melletti kapualjban egy billegős kukára döntötte a nagy tenyerű henteslegény, aki a hátára, a melltartója csatjára csorgatta a nyálát, amikor elérkezett az ő mennyországába.

Az ősi Kárpát őrzi álmát, hű Csaba vezér, / Ki csillagoknak égi útján vissza-visszatér – folyt tovább a dal a tangoharmonikásból, de Lajoskám még a doktor urat figyelte. Kacsázó járással tört utat magának a délutáni első háromcentes pálinkájáért és a pohár söréért az egyre sűrűbben kavargó tömegben, megcélozta a pultot, kitaposta az ösvényt, ahova még háromszor, talán még négyszer is visszatér, mert túl hosszú volt az ügyelet, és túl rövid az élet.

Közben a kisteremből kikoptak már a politizálók. Helyükbe költő érkezett, aki olyan szép, szomorú verseket tud írni, hogy még a szürkületkor fényre lobbanó, csúzlival tört burájú sarki lámpa szeméből is könny csorog. Jaj, mordult Lajoskám, mert tudta, a szép versek után csúnya lerészegedés következik, végül jön a márpedig én nem fizetek, mert én költő vagyok, minden sorom az örökkévalósággal ölelkezik. És ha úgy akarom, hát igenis berúgok, és ha úgy akarom, nem fizetek, majd csak holnap, majd csak tavasszal, majd, ha megkapom a József Attila-díjat.

– Vagy ha megütjük a főnyereményt, igaz, költőkém! – táncolt a nevetés a megtelt hamutartókból áradó bűzzel. Négyen hajoltak egy lottószelvény fölé, ami csak kis papírdarabnak látszott azon a csütörtökön, de péntek délelőtt, a számhúzás után már új lakás lesz, meg hétvégi ház, akár még nyaraló is a Sárgának becézett üdülőtelepen, éppen ott, ahol nekiront a Maros a Tiszának, és bográcsos halászlé illatában fürdenek a nyárfák. Én inkább mégis a Balatonnál vennék házat, lobbant a próbálkozás, de akkor Lajoska lába már remegett a fáradtságtól, a falnak dőlt hát, úgy hallgatta, hogy Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, / Gyönyörűbb, mint a nagyvilág. / Ha zeng a zeneszó, látom ragyogó, szép orcád.

A tangóharmonikás már majdnem eljutott a táltos paripákig, amikor bent rekedt a szó, elhallgatott a zene, mert fojtott hangon beszélni kezdett egy ballonkabátos férfi a muzsikushoz. Szeme szikrákat szórt, szája szegletében dühös vigyor szorult egy ránc mögé. A közelben ülők csak annyit hallottak:

– Ezért maga nagyon megütheti a bokáját. Nyilvános intézményben semmi helye a nacionalizmusnak, hát még az irredentizmusnak! Ha nem tudná – sziszegte, és mutatóujját úgy nyomta rá a tangóharmonikára, mint aki így jelzi: a bűnelkövetés eszközét, a betiltott nótát nyekergő masinát márpedig a nép nevében lefoglalja.

De a tangóharmonikás ekkorra megtalálta a táltos paripákat, amivel tovaszállhat.

 – Elmégy te, édös fiam a büdös francba! Nem intézmény ez, hanem kocsma – morogta mit sem törődve az orráig nyújtott rendőrigazolvánnyal, és énekelte tovább, miszerint: Hazahív fű, fa, lomb, s virág. / Úgy sír a hegedű, vár egy gyönyörű szép ország…

– Ha nem hagyja abba, én őrizetbe vetetem, és nem marad el a büntetés! – kiabálta a ballonkabátos, aki talán hadnagy volt, talán főhadnagy, de hogy a Búza kocsma környékén még nem járt, azt akkorra mindenki biztosra vette.

– Elvitetsz? Innen? Hova, te szerencsétlen? – tárta szét a kezét a tangóharmonikás. – Megbüntetsz? Engem? Ennél jobban? – tolta le egy ujjal a napszemüvegét, és két megvakult szemével bámult a rendőrre, akit nem látott. Mint ahogy nem látta Lajoskát meg a holnap talán fizető költőt sem, a riadtan egymás arcát fürkésző diákokat sem, és ahogy talán soha nem látott paripákat sem. Viszont érezte: vak emberként meg is süketülhet, ha nem töri szét a kocsmára zuhanó csöndet. Ezért hát énekelt tovább gyönyörű szép országról, ahol dalos ajkú mind a lány, / mert dal terem a fán. / És délibábos tündérkastély leng a vén Tiszán.

Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, / Gyönyörűbb, mint a nagyvilág. / Ha zeng a zeneszó, látom ragyogó, szép orcád. / Táltos paripánkon odaszállunk. / Hazahív fű, fa, lomb… – zendített rá Lajoskám is, és vele az egész kocsma. A kórus orrba vágta a rendőrt, aki hadnagy volt, talán főhadnagy, de akár még százados is lehetett, mindenesetre fékezetlen erővel rántotta be maga mögött az ajtót. Még akkor is remegett a kerete, amikor a doktor úr jó estét kívánva, magasra emelt kézzel tört ismét utat a pulthoz − csak egyetlen háromcentes pálinkért és csak egyetlen egy pohár sörért.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.