Jelige: Poeonia – Elixír; Végállomás

Elixír

Megszoktam már az olcsó, édes parfüm illatát. Este 9 óra van. Ideje felkelnem. Hát nem érdekes? A szomszédaim most érkeznek haza a munkából, számukra lassan véget ér a nap. Rengetegszer végignézem, ahogyan a szeretteik körében vacsoráznak, a nappaliban együtt nézik a meccset, baromságokon nevetnek, elmesélik, hogyan telt a napjuk. Egyszerű és gyönyörű. Talán nem is tudják, mennyire csodálatos az életük. Hirtelen az órámra pillantok...sietnem kell. A munkaruha hasonló, mint mindig. Magas sarok, vörös rúzs, feszes latex ruha, hosszú szőke paróka. Hogy mi is a foglalkozásom? Szoktam lenni nővér, tanárnő, diáklány, amit csak követelnek ők. Bárki, aki nem én vagyok, bárki, csak nem önmagam. Jelenleg pénzt gyűjtök, hogy talán majd egyszer továbbtanulhassak, egy jobb élet reményében. Szeretnék lenni én is ,,valaki’’, mert így senki vagyok. Mondják szintén ők. Garden Hotel, 11. lakosztály, legfelső emelet. Bekopogok. Egy középkorú, kopaszodó férfi ül az ágyon, ujján karikagyűrű, kezében szivar, az arca kifejezéstelen. Hallom, ahogy odakint elered az eső. Hatalmas vízcseppek mossák tisztára az éjszaka leple alatt a várost. A zuhogó eső az egyetlen dolog, ami megragadja az elmém, közel másfél óra múlva úgy távozom, ahogyan megérkeztem: idegenként, érzelemmentesen. Késő van már, gyalog kell hazamennem. A kopaszodó férfi is jól tudta ezt, de egyetlen pillanatig sem tért meg a fejében ez ellen tenni valamit, sem tekintettel az elmúlt órára, sem úriemberségből. Hiszen az úriember csak akkor lép elő, ha a vele szemben álló nő szintén úrihölgy, nem igaz? Különben meg hűlt helye sincs. Sokszor elgondolkodom azon, hogy mennyire más a valóság, mint a filmekben, regényekben, novellákban és versekben. Bennük mindennek értelmet tud adni az ember, vannak pozitív és negatív szereplők, személyes kedvencem pedig a boldog végkifejlet. Inkább lennék részese egy ilyen álmokból valósággá alkotott csodának, mint megélni a valóságban eltűnő álmokat. Hinni szeretnék abban, hogy a valóságban is megtörténhet az, ami Vivian-nel a Micsoda nő-ben, de az én valóságomban azt, aki elítélendő, szó nélkül el is ítélik. Kegyetlen világban élünk. A legszomorúbb benne az, hogy ha egy pillanatig is a sötét oldalra tévedsz, hihetetlen mélységekbe magával tud rántani. És oly ritkán nyújtanak az emberek egymásnak kezet, ami felemel... Fáradtan, de hazaértem. Végre itthon vagyok. Hamar lehúzom a magassarkúm, kibújok a kényelmetlen ruhámból, teljesen átázott a parókám. Az utam egyenesen a fürdőszobámba vezet. Ez a napban a kedvenc részem, az én kis esti rituálém. Lemosom a sminket, ami felismerhetetlenné tesz, közben forró, habos vizet engedek a kádba. Előkészítek vagy húszfajta arcápolási terméket, krémeket, bőrradírt, csodaszereket. Úgy érzem, ezekre a testemnek és a lelkemnek egyaránt szüksége van. Legalább két órát töltök el így. A zenelejátszón hangosan megy a jazz, gyertyát gyújtok, és csak bámulok a holdfényes semmiségbe. Kiszállok a kádból, magamra veszem kedvenc pamut fehér köpenyem, és lábujjhegyen kitáncolok a fürdőszobából. Kipihentnek érzem magam, mintha a lelkem ismét szabad lenne. Ott lapul azt asztalomon egy régi Ady Endre-kötet. Leheveredek az ágyba, és a kezembe veszem. Átlapozom finoman a már jól ismert lapokat. Olyan érdekes, hogy sokan kérték azt tőlem, hogy legyek szexi, legyek kislányos, legyek butácska. De soha senki nem kért arra, hogy az okos nő szerepében megmutatkozhassak. Vagy legalábbis esélyt adna rá. Pedig kislányként én is másként terveztem el az életet. Szerettem az irodalmat, a matematikát, a földrajzot, az angolra pedig különösen fogékony voltam. Világot akartam látni, sok-sok helyen járni, otthagyni a lábam nyomát minden országban. Álmodoztam arról, hogy egy nap majd delfinekkel úszkálhatok a tengerben, hogy minden napom maga lesz a kaland, eljuthatok világhírű koncertekre, a nehezebb napokat pedig habzó pezsgővel felejteném szerelmesen ölelő, biztonságos karok között.

Átaludtam az egész napot. Fáj a fejem, ráz a hideg, rettenetesen átfáztam a tegnapi zivatarban. Nem hiszek a szememnek, már délután fél hat van. Ennem kellene valamit, és egy forró tea is életmentő lenne. Még a papucsomat sem találom. A fenébe is, pont ez hiányzott még! A hőmérő azt jelzi, 23 fok van a lakásban, mégis irgalmatlan hidegnek érzékelem. Bekapcsolom a rádiót, hátha valami könnyed zene jobb kedvre derít, majd kivánszorgok a konyhába. Főzök egy mézes, gyümölcsös teát, s mivel megkívántam a tésztát valamiféle olasz szósszal, hamar összedobok valamit. A rádióban megszólal Rick Astley-tól a Never Gonna Give You Up. Nem is rossz, valami örök kedvenc! Hamar túlestem a főzésen, talán még egy kis oreganó hiányzik. Arra leszek figyelmes, hogy valami ritmusosabb zene dübörög át a hálószobából. Kell néhány perc amíg ráeszmélek, hogy ez a telefonom lesz. Néha olyan bamba tudok lenni! Ismeretlen szám keres. Felveszem. Egy rekedtes, férfias, durva hang hallózik. Ridegen közli velem, hogy ma este vár a megadott címen, és hajlandó háromszoros, akár négyszeres árat fizetni a szolgálatomért. Belementem. A megbeszélt időpontig még csak két óra van. Sietve készülnöm kell. Az elmúlt egy évben több pszichológiai tapasztalara tettem szert, mint azt akármilyen szakkönyvből  tanulhattam volna. Ironikus, nem igaz? Szeretem megfigyelni az emberek hangját, és ahhoz elképzelni egy alakot. Meglepő módon, most semmi tippem nincs. Idős? Fiatal? Milyen lehet a haja, az arca, a stílusa? Fogalmam sincs. A tükör elé állok. Levetem a kényelmes köntöst, és ismét átalakulok. Fekete harisnya, fekete, térd fölé érő ruha, magassarkú csizma, vörös bunda kabát, vörös rúzs, vastagon kiemelt, feketére festett szemek, na meg a fenékig érő rikítóan szőke paróka. Mielőtt elindulnék, magamra fújom azt a émelyítően édes, olcsó parfümöt. Nem kell messze mennem, gyalog csupán 10-15 perc. A cím egy helybeli hotel bárpultos teraszára szól. A terasz üres. Csak egy férfi ül háttal a pultnak, szemmel láthatóan engem vár. Hatalmas, sötét szemeivel engem fürkész. Öltözéke elegáns, öltönyt visel, szettben: nyakkendővel, mellénnyel, ing, zakó, öltönynadrág. Bal kezében hosszú cigarettát tart, jobb kezével magához int. Ahogy közelebb haladok, föláll, lesegíti rólam a bundakabátot, és hellyel kínál közvetlenül maga mellett. A néhány szóból, amit váltottunk meglehetősen laza, közvetlen természetnek mondanám, ám büszke, picit talán egoista. A hangja lágyan zendül, mélyen. Negyedóra után kiderül, hogy különösen preferálja és jól bírja az alkoholt. A konyakot és a bort sorra váltogatja. Azt mondta szüksége van még néhány pohárra, talán úgy szebb a világ. Mindenesetre különös figura. Ameddig ott ültünk, nem igazán szólt hozzám. Pillantásaival a lelkembe és az elmémbe próbált látni, úgy éreztem. Sokáig bámult így rám kikerekedő sötét szemeivel. Hirtelen magához rántotta a kezem, kézen fogott, másik kezébe magához vette a kabátomat, és egyetlen hang nélkül felvezetett a hotel lépcsőin. Az első emeleti folyosón rögtön balra tértünk. Elengedte a kezem, öltönyzsebében a kulcs után kutatott, majd kinyitotta az ajtót. Fogalmam sem volt, milyen elvadúlt tájon gázolok. Behívott. Felakasztotta a kabátomat a bejárati ajtó mellett lévő fogasra, én addig helyet foglaltam egy széken.

– Mi is a neved?- szólt hozzám, amíg töltött két pohárba valamiféle barna italt.

– Anna.- feleltem.

– És mi az igazi neved, lányom?

– Eszter.- lesütöttem a fejem, és elmosolyodtam.

– Hány éves vagy, Eszter?- úgy mondta ki a nevem, mitha a világon minden cinikusságot és gúnyt ez az egy név képviselne.

– Huszonhét...

– Vetkőzz le!

Felkaptam a fejemet, roggyant a lábam. Ennyire nyersen ezt még nem hallottam.

Felálltam, és lehúztam a cipzárat a hosszú csizmámon. Ő csak állt velem szemben az ablak előtt, és figyelte a történéseket. Lassan levetettem minden ruhadarabomat. Meztelenül álltam, és meg voltam rémülve. Kínos volt a csend, nem tudtam mit tehetnék, képtelen voltam bármit is mondani. Csak lefele tekintettem, és néztem a saját testemet. Teltek a percek. Öt perc után sem történt semmi, elfogyott az itala, most a másik poharat vette a kezébe, és az ablakon nézett kifele. Bolond ez a férfi? Mi történik? Csak néztem magamat és értetlenül álltam a helyzet kellős közepén. Átjárt a végső borzongás. Felmérgelődtem! Miféle beteges játék ez? Talán megszégyenítés? Elegem lett. Előjött belőlem minden indulat, idegesen magamra kaptam a ruhám, a cuccaim a kezembe szorítottam, és hevesen kifutottam a szoba ajtaján. Félelem járta át a testem minden egyes porcikáját, a bizonytalanság, és magam sem tudom megmagyarázni miért, de elkezdtek potyogni a könnyeim. Elöntött a sírás, ameddig a liftre vártam. Hátrapillantottam. A férfi ott állt mögöttem. Nem volt rideg az arca, megértést láttam rajta, kedves tekintetet. Mellém jött, elvette gyenge kezemből a dolgaimat, és elnézést kért. Arra kért, legyek szíves visszafáradni, és mindent megmagyaráz, mindent meg fogok érteni. A blúzom ujjába töröltem az összefolyt szemfestékem, és visszamentünk a szobába. Rám adott egy meleg pokrócot, ezúttal nekem töltött egy italt, kedvesen leült velem szembe a földre és várt néhány percet, ameddig képes leszek megnyugodni. Szükség volt rá. Beszélgetni kezdtünk. Bár nem tudtam meg, ki ő, de nem is igazán érdekelt a neve. Nekem is mindig más. Inkább a személyisége kötötte le a figyelmem, a szavai. Újból elnézést kért, elmondta, hogy nem szeretett volna megbántani, viszont volt egy célja. Hetek óta figyel, tudja ki vagyok, tudta mivel foglalkozom. Ennél a pontnál a beszélgetésben ismét lesütöttem a fejem. Ő fölemelte. Ekkor következett a döbbenet, azon része az estének, ami a lelkem mélyéig hatolt. Vagy három órát beszélgettünk abban a kis szobában. Látni akart engem. Igazán látni. Hogy milyen vagyok én. Nehéz dolog, amikor az embert szembesítik önmagával. Kérdéseket tesznek fel neki. Majd rájöttem, hogy mindaddig jól álcáztam magam, ameddig minden a terv szerint haladt. Ameddig a színjátékon volt a hangsúly és nem rajtam. Mert magamat meztelennek látni, kizökkentve a megszokott sílusból valami új volt. Nem számított a paróka, a smink…önmagamat láttam, ha végignéztem a csöndben önmagamon. Én pedig nem voltam képes elviselni ezt. Drasztikusan hangzik? Nem az! Csupán két felnőtt ember egy pohár ital mellett, görbe tükröt mutat. Nem haragudtam rá. Sokkal inkább hálát éreztem. Abban a pillanatban úgy tünt, csak ketten voltunk tiszták, hófehérek. Már nem is gondoltam a félelemre. Barátra leltem benne. Hajnalban hívott nekem egy taxit, én pedig hazamentem. Elöntött fényével a hajnali nap. Otthon ismét önmagam lehettem. Nem tudom elmagyarázni miért, de boldog voltam. Kisírt szemekkel, fáradtan, de éreztem, hogy innentől minden más lesz. A szívem hevesen dobogott, a hasamban pillangók repkedtek. A szemétbe hajítottam a parókát, gyorsan kiválogattam a szekrényemből minden „olyan” ruhámat, és levittem a szeméttárolóba. Szerelmes lettem. Csak ezúttal önmagamba és az életembe.

Az újonnan érkezett barát sorsszerűen lépett be az életembe. Mintha nekünk kettőnknek mindenképp találkoznunk kellett volna. Azt hiszem, erre mondják, hogy elrendeltetett. Két hét telt el a szállodai eset óta. És hogy mi is történt velem ez idő alatt? Először is rögtön másnap elmentem vásárolni. Egy nő, ha megváltozatja a külsőjét, az valamilyen radikális változást jelent! Kihasználtam minden egyes percet, amit ebben a lelki nyugalomban végre eltölthettem, és céljaim szerint még rengeteget el is fogok. Látták már azt a részt a Micsoda Nő-ben, amikor a főhősnő eszeveszetten shoppingol és habzsolja az életet? Mindig is meg akartam tapasztalni egy ilyen igazán csajos, igazán énidős, gondtalan és nevetgélős, magamra szánt napot. Elmentem fodrászhoz. Igen, én! A vállig érő, világosbarna lett a nyerő. Egyszerűen imádom. Ez a radikális változás nemcsak a külsőmre, de a belsőmre, a kisugárzásomra is kihatott. Annyi idő után végre képes voltam végigsétalni az utcán büszke tekintettel, felemelt fejjel, magabiztos léptekkel. Megfigyeltem az arcokat. Az emberek kedvesen mosolyogtak rám, elismerő pillantásokat észleltem minden sarkon, ahol befordultam. Elkezdtem tanulni. Csak úgy szívtam magamba a verseket, regényeket, idegen nyelveket, és szokatlanul erőteljesen érdekelt a tudomány. Nagyjából így telt az elmúlt két hetem. Ma 23-a van. A naptárban hatalmas piros X jelzi ezt a napot, meghívást kaptam új barátomtól egy irodalmi konferenciára, majd azt este folyamán ezt egy kerti parti követi a résztvevőkkel. Izgalmas eseménynek ígérkezik, bár konkrétabb elképzelésem nincs, mert még nem jártam ilyesmin. Amint elkészültem, fogtam magamnak egy taxit, és elindultam. Meglepő, de nem kések! Odafele az úton a férfira gondolok. Oly keveset tudok róla. Mégis mintha minden percben velem lenne. Nem szerelem az, amit érzek, inkább úgy fejezném ki, egy olyan társra leltem benne, amilyen emberre szükség volt az életemben. A konferenciaterem előtt várt már rám, és amint meglátott, az ég felé emelte kezeit, integett, a nevemet kiáltotta. A teremben már mindenki elfoglalta a helyét, mi besurrantunk a leghátsó sorba. Pompázatos látvány volt a cifra rengeteg. Eléggé izgalmasnak ígérkezett a könyv bemutatása, bár az őszintét megvallva, csak a felére tudtam odafigyelni. Nehézkes a dolog, ha közben a partnered minden mondatot górcső alá vesz akár egy professzor, és hol hatalmasakat nevet a hallottakon, hol töretlenül figyel. De nem haragudtam rá, én is nevettem. Picit hosszabb volt, mint amire számítottam. Egy utcányira tőlünk volt a kerti parti helyszíne, jólesett az a kis séta a három órányi egy helyben ülés után. Ameddig megtettük azt a néhány métert, ő szivarra gyújtott, én pedig csak úgy áradoztam, mennyire is rajongok az élet után. Azt mondta, olyan vagyok, akár egy kislány, de tetszik, mert bohém és energikus. Bizatott. Az ajtó bejárata előtt polaroid fényképeket készített a házigazda kisfia. Ez volt a belépő a partira. Hihetetlen édes gondolat. Nagymessziről zúgott a lárma. Megvártuk ameddig az előttünk álló idős házaspár elkészíti a fotót, majd mi is beálltunk ketten fényképezkedni. Ő a hátam mögé állt. Egyik kezét a derekamra, másikat a vállamra tette. A kisfiú öttől visszafele számolt. Öt, négy.. ő közelebb hajolt hozzám. A fülembe súgott valamit, de nem értettem tisztán a szavakat. Különleges érzés fogott el, szűz lelkünk egybeolvadt. A fényképezőgép fénye a szemembe vakított. Alig vártam, hogy láthassam a képet. A kisfiú a kezembe nyújtotta. Elborzasztott az iménti csókos valóság. A fotóra bámulok. A képen egyedül állok, senki nincs a hátam mögött. Értetlenül nézek körül. Őt már nem látom sehol. Mintha köddé vált volna, pedig egy perccel ezelőtt még itt volt. Újra szemügyre veszem a képet. Csak én vagyok rajta, egymagam. Irreális… Csak most látom, hogy ott szorongatok valamit a másik kezemben. Egy könyv az, ugyanaz, mint ami a képen, és ez áll rajta: Ady Endre: Válogatott versek.

Végállomás

Egyre csak zakatol. A túlsó kabinban hallom, ahogy az öreg néni a férjével veszekszik. Nem tudom megérteni, hogy ennyi év házasság után hogyan lehetséges az, hogy még mindig nem értik tökéletesen egymást. Közvetlenűl mellettem egy negyvenes férfi olvas. Minden egyes mondat után megáll, majd kipillant az ablakon. Mintha magába szívna minden egyes rejtelmet, amelyet fellelt regényében. A vonat még mindig hangosan zakatol, néha megtöri az egyenletes ritmust az odakint zuhogó eső. Elhaladunk a fák mellett, mögöttünk maradnak a kis falusi házak, lemarad mögöttünk az erdő. Talán az egész élet is ilyen. Felszállunk, ki-ki a maga útjára, majd megyünk a cél fele megállíthatatlanúl. Utunk során rengeteg minden lemarad mögöttünk. A megállóknál utastársaink kiszállnak, és nélkülük kell folytatnuk az utazást. Mégis az egész olyan, akár egy nagy kaland. A rejtelmessége, kiszámíthatatlansága fűszerezi és teszi gyönyörűvé.

Kolozs. Az én jegyem eddig szólt, itt kell kiszállnom. Nagymamám már integetve vár a túlsó peronon, egyszerre mosolyog és folynak a könnyei az örömtől, hogy végre itt a nyár, amit mindketten egész évben vártunk, mi pedig ismét együtt tölthetjük az élettel teli mindennapokat. Számomra ő jelenti a családot. Sajnos, azon a napon, amikor először pillantottam meg a világot, édesanyám véglegesen hunyta le a szemét. Belehalt a szülésbe. Édesapám évek múltán sem tudta feldolgozni a tragédiát. Képtelen volt rám nézni,és még képtelenebb szeretni. Mindig is hatalmas különbség volt köztem és a nővérem között. Mintha egyedüli gyermek lett volna a családban. Én valahogy mégsem, egyetlen alkalommal sem éreztem magam egyedül vagy magányosnak. Éppen ellenkezőleg. Csak mosolyogni tudtam mindenen, hiszen valamiért képes voltam meglátni mindenben a szépet. Édesapám lelkész a kis városban, ahol élünk. Magas, szigorú tekintetű férfi. Tökéletesen kialakította bennem, hogy a szöges ellentétét válasszam majd egyszer, ha egy férfiban a társamat szeretném majd meglelni. Egyetlen dologra azonban jobban megtanított, mint bárki valaha képes lenne rá. Hogy mennyire is fontos a tanulás, hogy elsajátíts valamit, ami csak a tied. A gondolatok hatalmát és értékét és a fejlődés szenvedélyét. Kár, hogy erre az alkalmat már annál ritkábban adta meg. Nagymamám, amint már említettem, a mindent jelentette nekem. Egy olyan asszony volt, akiből sugárzott az élet, sugárzott az elegancia és a műveltség. Az élet megannyi alkalommal próbára tette, ő pedig minden próbán sikeresen átment. Ahogy behunyom a szemem, megelevenül előttem a ráncos arc. Valamikor ez az arc teljes fényében ragyogott, ám mára a szegénység és a kilátástalanság megfakították fényét.

Ismét felejthetetlennek ígérkezett a nyár. Ám egy dátumra különösképp emlékszem.             1947. augusztus 28. A nap, amely megváltoztatta az életem. Ekkor 7 éves voltam. Ott ültem nagymamám kis kertjében, elbámészkodtam a messze húzódó dombokon. A dombok fölött a felhők különböző formákban ívelődtek. Jobbra pillantottam. A mamus hangos sikolyára lettem figyelmes, majd kiejtette a kezéből az almás kosarat. Egy idős úr állt velem szemben, mocskos arccal, mocskos kezekkel, piszkos, szakadt ruhában. A ruháit vér áztatta át. A koszos arcon át kitekintett a könnyekben áztatott szürke szempár. Nagymama  odahívott magához, és sietve a házba tessékelte az idős urat. A házban leültette a székre, ételt rakott elébe. Nyomasztó néma csend volt. A bácsi mohón evett, majd rámnézett. Kedvesen közeledett hozzám. Amint jóllakott, lekuporodott ő is a kis fotelbe. Elmesélte, hogy ő háborús hős. A kabátja belső zsebében rejtegetett egy könyvet. A kezembe adta. Az ölébe vett, és olvasott belőle. Ahogy olvasta a sorokat, a szürke szempár egyre inkább megelevenült. Történeteiben ott lapultak az élet tanulságai. A királylányos mesék, hős lovagok, elvarázsolt lények birodalmában a legfontosabb erény a szeretet, a legnagyobb fegyver pedig az ész ereje volt. Estig csak ott ültünk a fotelban, és haladtunk oldalról oldalra. A szívemhez nőtt az idős úr. Idegen embertől azelőtt még egyszer sem kaptam ennyi szeretetet, ennyi odafigyelést. Azt mondta, lát bennem valami különlegeset. Elmondtam, hogy ez azért lehet, mert otthon is gyakran tanulok. Sok mindent tanultam az édesapámtól annak ellenére is, hogy nem kerültünk közelebb egymáshoz a lélek dolgaiban. Az idős úr elmosolyodott. Megfogta apró kezeim, és azt mondta:

-Gondolkodtál már valaha azon, hogy mi is szeretnél lenni, ha nagy leszel, kis hercegnő? Tudod, amikor annyi idős voltam, mint te, felfedező akartam lenni, kutató. Ma már az egyetlen vágyam, hogy hátrahagyjak valamit ebben az életben. Mondjuk egy olyan szép és okos kislánynak, mint amilyen te vagy. Mit is mondtál, mi a tanulság ezekben a mesékben? Hogy a legnagyobb fegyver az ész. Igazad van, büszke vagyok rád,ez a helyes válasz! Ha egyszer nagy, felnőtt hölgy leszel, talán majd nem emlékszel rám, vagy a szavaimra, de azt akarom, hogy arra emlékezz, mi a célod, hogy ne hagyd elveszni mindazt, ami a kis lelkedben, ami az elmédben van. Haladj mindig előre!

Valóban ez volt az egyetlen dolog, ami véglegesen megmaradt az elmémben. Másnap reggel, amikor fölkeltem, nem találtam az idős kedves bácsit. Nagymamám azt mondta, folytatnia kellett az útját tovább. Mégsem tudtam egy pillanatig sem elfelejteni a tanító szavakat. Azt a melegséget a lelkemben, amit a biztatása óta éreztem. Bár kicsi voltam, elhatároztam, valamilyen célt magam előtt. Életem nagy feladatának véltem, hogy olyasvalaki szeretnék majd lenni egyszer, aki nem mond le az álmairól, de ami még fontosabb, valaki olyan, aki támogatja mások álmait. Nem akartam többé soha olyan szürke szempárt látni, amely ragyog, mikor az elme felragyog benne, majd aztán újra elfeketíti a mocsok, a homály, a lemondás. Akkor, 7 évesen éreztem magam életemben először igazán fontosnak. Mégsem meséltem érzéseimről soha senkinek. Eltelt a nyár, én pedig hazatértem. Látszólag otthon semmi nem változott. Apa, a nagynéném, a húgom, Ildikó és én továbbra is részt vettünk minden egyes gyülekezeti eseményen, de nagyjából csak ezeken az alkalmakon találkoztunk. Igy teltek a napok, a hónapok, és igen, így teltek az évek. 18 éves koromra már valami teljesen mást jelentett a tanulás. Imádtam a könyveket, imádtam fejlődni. Napról napra több lenni. Hogy milyen is voltam akkor? Életvidám! Annyi reményt és boldogságot találtam minden egyes napomban, ezek voltak az én nagy felfedezéseim, az idős úr szavaival élve. Amiután sikeresen leérettségiztem, elgondolkodtam a továbbtanuláson. Szerettem volna világot látni, de mivel a kommunista rendszer ezt az álmomat korlátozta, haladtam az egyenes utamon tovább, mellékutak és letérők nélkűl: tanító szeretnék lenni. A legfőbb tananyagom pedig a pozitív gondolkodás, a hit és a tény lenne, hogy minden álom addig elérhetetlen, ameddig nem nyújtjuk ki a kezünket, és próbálunk közelebb nyújtózni hozzá. Miért vonzódnak egyesek a sötéthez, míg mások a fényt választják? Talán azért, mert a fényben a saját arcunk is jobban megmutatkozik. Ezért a fényben élni mindig több bátorságot jelent. Amikor egy kisgyerek elindul az útján, ő még pici. Nem tudja, milyen lesz a sorsa, mennyire fogja megtaláni önmagát a véges és végtelen dolgok kavalkádjába. Én sem tudtam, most sem tudom. De egyetlen dologban teljesen biztos vagyok, hogy meg kell mutatnom, minden emberben van valami különleges, valami egyedi. Beiratkoztam egy tanítóképző főiskolába. Távol volt tőlünk, távol mindentől, amit ismertem. Több száz kilométer választott el az otthonomtól. Amikor beléptem az épület hatalmas ajtóin, végigsétáltam a messzeségbe nyúló folyosóin, elárasztott az egyedüliség. Bementem a könyvtárba. Részben azért, mert ez volt az egyetlen hely, melyről pontosan tudtam, hol található, részben azért, mert tudtam, barátságos társra találok benne. Levettem egy könyvet a polcról, Louisa May Alcott: A nyíló rózsa, ez volt a címe. Belemerültem az olvasásba. Bár még nem tudtam eldönteni, hogy mennyire tetszik a főszereplő,  Rose Campbell személyisége, úgy véltem, megérdemel egy esélyt a kis lázadó. Megkezdődött az első órám. Viccesnek találtam a fiatal tanárt, aki erre az órára érkezett. Amolyan semmilyennek. Amikor az ember elképzeli maga előtt a főiskolai éveit, a szeme előtt már megőszült, kritikus, és olykor fakó elméjű tanárok képétől kezd el rettegni. Ám az én elmém soha nem volt olyan mondern, hogy felkészüljön erre a látványra. Ez a férfi 30 év körüli lehetett, magas, vékony testalkattal, cseppet sem összeszedettnek mondható öltözetben. Büszkén beszélt, de erőltetetten. Nehezen kiejthető szakkifejezésekkel próbálta érzékeltetni felkészültségét. Csak bízni tudtam benne, hogy ő lesz az egyetlen fantasztikus teremtmény ebben a varázslatos iskolában. Ahogy teltek a napok, egyre inkább hozzászoktam mindenhez. Mint mindenki másnak, számomra is lettek szimpatikus, és kevésbé szimpatikus egyének. Otthonosan éreztem magam itt. Tetszett, ahogyan megnyílt előttem a világ. Imádtam nap mint nap új barátokat szerezni, de leginkább azt szerettem, hogy mennyire nyitott volt a közösség. Mennyi karakter tartózkodott itt. Hétköznap leginkább tanultunk, ám a hétvégéket úgy éltük meg, mint a Gatsby. Neves színházakba jártunk, táncestekre, kaszinókba, az éj leple alatt kezdetét vette az önfeledt szórakozás. Nemhiába mondják, hogy ezek a legszebb évek. Annyi mindent mesélhetnék, de most inkább tömör szeretnék lenni. Váratlan fordulat következik. A megannyi konfliktus és ellenségeskedés igaz szerelemmé alakult. Vele. A semmilyen tanárral. Hihetetlen volt, de pontosan ettől valódi. Még a neve is ironikusan hatott rám. Béla, a tanár. De a sors nagyobb játékos, mint azt bárki is gondolná, és eljött az az idő, amikor erre a névre dobbant nagyobbat a szivem. Csodálatos dolgokat étünk meg együtt. Majd elérkezett életem legboldogabb napja. Örökre összekötöttük az életünket.  A házasságom ellenére nem hagytam abba a főiskolát, éppen ellenkezőleg, már ketten haladtunk előre. Együtt fejlődtünk tovább. A tanulás továbbra is fontos szerepet töltött be az életünkben. Leírhatatlan volt akkor az életem. Amikor dolgozatokat írtam, ő ott ült fenn a fán, amelyet pontosan láttam a podomból. Nagy kartonokra írta a képleteket és próbált segíteni nekem. Őrültek voltunk és fiatalok. 21 éves koromra már tanítottam egy elemi iskolában, mint főállású tanár. Én, a kis Júlia. Azon emberek közé tartoztam, akik tökéletesen elégedettek voltak az életükkel. Taníthattam. Valóra váltottam, amit 7 évesen álmodtam meg. És valóban, mindent megtettem azért, hogy mások is ezt az utat járják. Nem akartam elkallódott életeket. Biztos vagyok benne, hogy ha az öregúr látott volna, büszke lett volna rám.

Eltelt újabb egy év. Eljött a karácsony. Hol is tölthettem volna máshol ezt az ünnepet, mint nagymamámnál, Kolozson. Aznap teljesen átjárt a szeretet ünnepe. Ahogy ott ültem a régi kis fotelban, ismét kislánynak éreztem magam, mint akkor régen. Valami érdekesre lettem figyelmes. A kopott, rongyos, szakadt mesés könyv ott volt nagymama polcán a könyvek között. A kezembe vettem. Nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról, amikor fellapoztam, és megláttam benne a rég nem látott meséket. Mamus szomorú arccal tekintett rám. Ő is leült mellém. Megkérdezte, hogy emlékszem-e még arra a bizonyos napra? Mesélt nekem egy történetet. Egy történetet a háborús hősről, aki  rákényszerült arra, hogy elmeneküljön. Éveken át nem tudott róla senki, éveken át küzdött a szabad túlélésért. Aztán egy napon hazatért. Az ölébe vette az unokáját és annyi év hazatérés után csak mesélt neki. Nem mondhatta el, ki ő, és nem is szerette volna. Hiszen kicsi volt még a lány, elkotyoghatta volna a kilétét. Ott ült az unokájával, és mesélt neki. Mesélt reggelig. A reggel csöndjét azonban a katonák sokasága törte meg. Elrángatták a kis foltelből az öregurat. Az volt a férfi utolsó napja. Én pedig teljesítettem az utolsó kívánságát. Nagyapa, ha látsz, remélem, büszke vagy rám, mert mindig előre haladtam!

És ki tudja? Talán egy napon megírom a mi történetünket...