Jelige: Szelfikirálynő – Álarc; ,,Magányos géniusz”

Álarc

Reggel 6.00-kor szól az ébresztő. Anna gyorsan lenyomja, majd kimegy a fürdőszobába. Felkapcsolja a villanyt, a fény zavarja álmos, lassan nyíló szemeit. Hideg vízzel megmossa arcát, a vízcseppek lassan gördülnek le rajta. Majd a tükörbe néz. Vörös, göndör haja válláig ér, szemei kékek, mint a tenger. Bekapcsolja kedvenc rockballadáját és elkezd készülődni. Újra a tükörbe pillant, és megkérdezi magától: „Ki vagyok én?” . Finom, ütögető mozdulatokkal viszi fel problémás bőrére az alapozót. Egy maszk mögé bújik, akárcsak kedvenc együttesében a tagok.

A zene szövegével azonosulva mereng. Most önmagával áll szemben, visszagondol azokra az eseményekre, melyek befolyásolták eddigi életét; amik azzá tették, aki. Talán az egész akkor kezdődött, amikor óvodában csúfolták, mert nem fut olyan gyorsan, mint a többiek. Sosem volt sportos alkat, nem szeretett versenyezni. Viszont a körülmények gyakran késztették volna arra, hogy harcoljon az igazáért. Többször előfordult, hogy osztálytársai azért kapták meg a jobb érdemjegyet, mert kiharcolták, pedig teljesítményük alapján korántsem érdemelték volna meg. Anna ilyenkor csendben maradt. Bár az igazságtalanságot sosem bírta elviselni, az adott szituációban könnyebb volt nem beleszólni, de otthon sokat sírt emiatt. Érzelmeit könnyebb volt elrejteni, nem kimutatni. Nem akart mások terhére lenni a panaszkodással.

Valószínűleg az is hatással volt rá, hogy sokszor csalódott az emberekben. Ő próbált mindig mindenkihez kedves lenni, ahol tudott, ott segített másoknak, és nem várt cserébe semmit. Ha új közösségbe került, igyekezett hamar barátokat szerezni, nyitott, életrevaló lánynak tartották társai. Társaságban is folyton viccelődött, próbált mosolyt csalni mások arcára. Mindig sok barátja volt, de kevés igazi, akikben tényleg megbízhatott volna. Lizával 10 évig tartott szoros barátsága, mindent közösen csináltak. Együtt mentek moziba, koncertre vagy sétálni. Mindent megosztottak egymással, segítették egymást. Az évek alatt a sok-sok jó élmény mellett veszekedések is voltak a két lány között, amit igyekeztek mindig rendezni. Liza nagyon makacs volt, nem volt hajlandó engedni. Annának egy idő után elege lett abból, hogy csak ő tett a barátságért. Mindig ő találta ki, hogy mi legyen a következő program. Előfordult, hogy Liza napokig nem válaszolt üzeneteire. Amíg lehetett, a vörös hajú lány mindent megtett, hogy fenntartsa barátságukat, s amikor érezte, hogy nem bírja tovább, elengedte Lizát. Ez nagyon nehéz folyamat volt, de szükséges. Miért kellene azt mutatniuk, hogy ők a legjobb barátnők, amikor ez nincs így?!

Automatikus lejátszás, jön a következő dal, amiben fantasztikus a gitárszóló. Az alapozás kész. Anna gyorsan befesti feketére, dúsítja hosszú pilláit, így kinyitja tekintetét. Göndör fürtjeit hamar átfésüli, majd kiválasztja, melyik ruhában megy iskolába. Szekrénye előtt áll és gondolkozik. Ruháinak nyolcvan százaléka fekete. Pólóin különböző metál bandák logója található. Testalkatát tekintve átlagos, mégis szeret bő, már-már férfias dolgokat hordani, például odáig van a kapucnis pulóverekért. Ezekben a kényelmes ruhadarabokban úgy érzi, elrejtheti testi adottságait. Farmert, sportcipőt és bőrdzsekit vesz fel, majd hét kilós táskájával rohan, hogy elérje a buszt.  Szép arcát elfedő sminkjével és bő, kényelmes ruháival elrejti igazi önmagát, próbál eleget tenni a társadalmi elvárásoknak. Mivel egyre inkább úgy érzi, hogy ő más, mint ismerősei, próbál lázadni. Öltözködésével, álarcával falat is emelt maga köré. A régebben mindig vidám, mosolygós 15 éves lány ettől kezdve kevesebb embert engedett közel magához és kevesebb társában bízott meg.

Az iskolában ezt senki nem veszi észre. Bemegy a suliba, találkozik osztálytársaival, beszélget barátnőivel, felel, dolgozatot ír, tanul, majd hazaindul. Amikor kilép az iskolából, Bogi a kezébe nyom egy divatmagazint.
-Nem fér be a táskámba, elviszed? – kérdezi, s már szalad is a buszmegálló felé.

Anna elfogadja, de maga sem érti, miért pont neki adta oda osztálytársa az újságot. Hiszen tudja, hogy őt nem érdekli az ilyesmi. A villamoson csak belepillant… aztán már oda is figyel… az újság egy egészen más világba repíti.

Otthon leül íróasztalához, de nem tud tanulni. Gondolatai elkalandoznak. Azon gondolkozik, mi lenne, ha változtatna. Próbált másokra hasonlítani, de ő sosem volt olyan, mint a többiek, más véleménye volt dolgokról. Egy idő után rájött, hogy nem kell olyannak lennie, mint a többiek, az a fontos, hogy önmagát adja.

Ezen a tavaszi délutánon a nap sütött, a madarak csiripeltek, lágy szellő fújt. Anna elhatározta, hogy másnap kilép komfortzónájából, megpróbálkozik az ismeretlennel. A rövid, szűk szoknyákat mindig kényelmetlennek találta, pedig remekül kiemelték alakját.

Másnap ismét megszólal az ébresztő. Anna kiugrik az ágyból. Jókedvűen, mosolygósan, világos szoknyában és blúzban, magassarkúban indul iskolába. Ahogy belép az osztályterembe, osztálytársai csodálkozva nézik. A lány ettől zavarba jön. Természetesen barátnőinek is feltűnik a változás.

– Hú, Anna, de jól áll a rózsaszín! -kiált fel Juli.
– Honnan van a cipőd? -kérdezi Edit.

Anna ebben a pillanatban érzi meg, hogy szüksége van a változásra. Nem kell elrejteni valódi önmagát, bátran meg kell mutatnia, ki van az álarc mögött.

Ettől a naptól kezdve többet beszélt olyan emberekkel, akikkel előtte keveset társalgott, őszintén mosolygott, és smink nélkül is vállalta arcát. Rájött, hogy nem másoknak, hanem magának akar megfelelni, és amikor levette a maszkot, akkor látta meg, kicsoda ő valójában.

,,Magányos géniusz”

                     (Szerb Antal)

Gyönyörű májusi nap van. Délelőtt 11 óra múlt, ülök a szobámban és készülök a következő hétre. A szobámat már rendbe raktam, ruháimat elpakoltam. Szerencsére az írásbeli házi feladatokkal már végeztem, a szóbeliket is hamarosan befejezem, de még kellene írni egy fogalmazást irodalomra. Ez szerintem felesleges. Minden órán tanulunk valami híres emberről, aki a dínók korában sztár volt. Miért nem tanulunk inkább rapperekről? Van néhány költő és író, aki érdekel, de szerintem nem kellene megtanulnunk minden évszámot, és azt, hogy melyiknek hány múzsája volt.

Telefonomon elsimítom a képernyőt, így feloldom, majd megnyitom az Instagramot. Megnyitom a #budapest-et és látom, hogy az egyik kedvenc költőm, novellistám nevében valaki bejelentkezett a Halászbástyáról. Tényleg ő az? Éppen az egyik ablakban ül, és önmagát fotózza. Meg kell, hogy mondjam, nem egy szelfi tehetség, engem pedig szelfikirálynőnek neveznek a barátnőim, vehetne tőlem leckéket. Habár én is kérhetnék tőle segítséget az esszéíráshoz…

Egy szó, mint száz, aki létrehozta ezt a kamuprofilt, az remekül ért a photoshophoz. A költő adatlapját nézve, nagyon hiteles. Képei alá különböző idézetet írt verseiből. Ezen a hétvégén az összes barátom lemondta a közös programot, így szabad a délutánom. Felmegyek a Budai Várba, és megkeresem Poe-t. Még ha nem is igazából van itt, aki a nevében posztol, biztos nagy rajongója lehet, hátha majd ő segít a magyarházi megírásában. Talán készítek vele egy interjút, mintha ő lenne a költő…

Ebéd után elindulok és egész úton Edgard Allan Poe életéről olvasok, műveibe bele is lapozok. Mivel nincs kedvem gyalogolni, megveszem a jegyet a Budavári Siklóra, így két perc alatt felérek. Elindulok a Halászbástya felé. Sok turistát látok, akik jobbnál jobb képeket szeretnének hazavinni csodálatos fővárosunkról. Az egyik falat egy úriember támasztja, biztos a pohár fenekére nézett. Egyszerű vászonkabátot visel fehér garbóval. Haja kócos, összefújta a szél. Hátulról úgy néz ki, mintha ő lenne a költő. de nem jöhetett ide a 19. századból. Közelebb megyek, keresem azt, aki a képet posztolta az Instagramra. Azt gondolom: ,,Majd én kinyomozom a rejtélyes Mr. Edgard Allan-t, mint a főhősök teszik detektívregényeiben.”

A nagy kutatás közben vetek egy pillantást az előbb említett férfira. Döbbenet, még a szakálla és a mimikája is hasonlítanak Poe-éra. Szerintem vicces lenne megszólítani ezt az embert, biztos csak egy kertész, aki szeretett költőm stílusát követi. De ha rám néz, akkor tényleg ő az.

– Elnézést, Mr. Edgard Allan Poe?
– Can I help you?

Na, ezt nem hittem volna. Tényleg ő. Azt hiszem, így nehezebb lesz az irodalomházi megírása. Le is kell fordítani, mit mesél. De remélem, ezért legalább egy angol 5-öst is kapok.

– Hogy kerül ide?
– Az Amerikai Költők Társasága egy időutazást szervezett nekünk, hogy betekinthessünk a modern világba és inspirálódhassunk. Pályázatommal pedig én nyertem az első helyet, ami 2020-ba szólt Európa egyik legszebb városába, ahol nagyon kedvesek az emberek és finom a házi pálinka, a paprikáról nem is beszélve.
– És ha megkérném, tudna segíteni egy házi feladatom megírásában? Cserébe én pedig segítenék magának egy előnyös képet készíteni.
– Sajnos nincs nálam hidrogén-cianid, azaz kéksav.
– Nem baj, hiszen nálam van golyóstoll, amit a magyar tudós, Bíró László József talált fel a 19. század végén.
– A régi szép idők…
– Mesélne egy kicsit az életéről? Olvastam, hogy maga New Yorkban is járt. A ,,nagy alma” már akkor is olyan lenyűgöző volt, mint napjainkban?
– A városban tömeg volt, piacok mindenütt; kocsik álltak az utcák szélén, nyüzsögtek az emberek.
– Mondja, maga sosem akart színész lenni, mint szülei? Hisz’ nevét is Shakespeare ,,Lear király” című művében játszó egyik szereplőről kapta.
– Engem a bohóckodás nem érdekelt. Én az írásból akartam megélni. Csak műveimet nem mindenki értette, kevesen támogattak. Van erre valahol egy kávéház?
– Igen, tudok egy jó kávézót a közelben. Folytathatnánk ott a riportot?
– Természetesen. El tudná nekem mondani, hogy pontosan mire is jó ez a fekete világító készülék, amit mindenki kezében látok. Képzelje, az előbb orra esett egy leányzó, aki ezt nyomkodta.
– Az okostelefonra gondol? Ma már könnyebb üzenetet küldeni ezekkel az eszközökkel. Nem kell heteket várni egy levélre. Ha ismerősünk látta az üzenetet, arról mi is tudomást szerzünk. Persze, ettől függetlenül lehet, hogy hónapokig nem ír vissza, akárcsak az ön nevelőapja, amikor a katonaságból ki akart lépni. Tényleg gúnyos verseket írt a parancsnokokról?
– Valamivel el kellett ütni az időt.
– Azt is hallottam, hogy műszerésszé léptették elő. Nem félt, amikor a tüzérség számára gránátokat kellett készítenie?
– Egy kicsit. De bíztam magamban, és nem volt más választásom.
– Milyen érzés volt, amikor 1827-ben kiadták első kötetét?
– Felemelő. Nagyon örültem, hogy mások is olvashatják műveimet. Bár a kötet, ami 40 oldal volt ,,egy bostoni” aláírással jelent meg a nevem helyett.
– Felesége korai elvesztése hatással volt munkásságára?
– Egy januári estén Virginiám torkában elpattant egy ér, egészsége a következő években nem sokat javult. Halála után összerogytam, sajnos alkohollal próbáltam enyhíteni bánatom.
– Nézze, ezt a cikket nemrég találtam.”Ludwig”, azaz Rufus Wilmot Griswold, szerkesztő írt önről egy életrajzi könyvet:,,A szerző emlékezete” címmel. Ne haragudjon meg, de a műben züllöttnek, részegesnek és kábítószerfüggőnek jellemzi. A hitelesség kedvéért az ön leveleit is használta.
– Mi az a kábítószer?! Viccet félretéve, sosem voltam drogfüggő. A problémák pedig 2 éves koromtól, szüleim elvesztésétől kísértettek, és habár próbálkoztam mindent megoldani, nem mindig sikerült. Lehet, hogy a századok miatt, de nem értem milyen levelekről beszél.
– Ismerősei elítélték a könyvet. Azok a bizonyos levelek pedig természetesen hamisak voltak.
– Miért pittyeg ez a masina?
– Úgy látszik, újabb követőket szerzett. Én azt olvastam, hogy a való életben is voltak követői, például Lizzie Doten az ön szellemének műveit foglalta kötetbe.
– Ezek szerint hatással voltam rá, habár én nem emlékszem, hogy találkoztunk volna.
– Tudna nekem tanácsot adni az írással kapcsolatban? Olyat, amitől jobbak lesznek alkotásaim, ha megfogadom azokat?
- – ehhez vezető út pedig a rövidség, a tömörség és a szerkezeti egység.
– Köszönöm szépen! Remélem, ez meg fog felelni a tanárnőnek.
– Csak vigyázzon! „Külön” című művemben is megfogalmaztam, hogy én sosem voltam olyan, mint a többiek. Lehet, hogy műveim ezért jutottak el kevesebb emberhez.
– Csinálna velem is egy önarcképet, háttérben a Parlamenttel?
– Persze! Csak inkább maga fogja a kamerát. Én nem vagyok jártas a fotózásban. Sosem voltam fotogén. Ezért is lehet, hogy az interneten csak néhány képet találtam magamról.
– Akkor ezen mindjárt változtatunk. Csak mosolyogjon!
– Jó lett?
– Nagyon! A művem végére tudna mondani egy sort, amivel lezárhatnám?
– Idézhetnék Shakespeare-től:,,Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés.”, de ennél van jobb gondolatom. Álom című művemből idézném magam:

,,Mit ér a napvilág,
Ha szemünk a jelenbe néz,
S ködön át csak a múltba lát?”

– Köszönöm a délutánt!
– Én köszönöm a segítséget, és azt, hogy megtanultam, mi az a szelfi.

Jól sikerült ez a délután. Talán jobb is, hogy nem a barátnőmet kellett hallgatnom a lelki problémáiról. Ez nem mindenkivel fordul elő, hogy a modern költészet atyjával társaloghat. Műveiben mindig is rokonszenves volt, élőben pedig még szimpatikusabbnak találtam. Köszönöm, Edgar Allan Poe!