Lényem

Pincében aszadok, mint bor,

eltűnök, akár a kámfor.

Tücsökszó vagyok az éjben,

titkolandó kín a kéjben.

Inged egy lötyögő gombja,

harcmezőn a véres kopja.

A tenger bőszült moraja,

szegény ember tüdőbaja.

          Tőletek különbözöm.

 

Gyertyán folydogáló viasz,

imában a fojtó vigasz.

Siratóasszonyok könnye,

párna; sóhajjal kitömve.

Messzeségbe rikoltó hang,

kiszáradó, makacs pitypang.

Sikátorban cikázó árny.

Barna, bús, borús lepkeszárny.

          Ezt súgja az ösztönöm.

 

Madzag, melyre teregetnek

kifeszítve, szeretetnek

fanyar, penge éli táncán,

szerelmednek kínzó láncán...

eső vagyok. Cseperegve.

Lényeinken elmerengve.

Kínlódó virág, kétkedve:

percnyi örömért téptek le?

          Átkaimat üldözöm.

 

Nékem e világ villámlás,

jajgató segélykiáltás,

árnyalakok groteszk harca,

hittelen imák kudarca.

Anyák óvó simítása...

heves vércse visítása!

Gombostűk elnyűtt párnája,

háborúk kifent dárdája,

          a világ egy vérözön.

 

 

 

Őrlődök e rút malomban,

várnak rám a nagy halomban.

Darabolva zuhan testem,

vérben ázom, kínom rejtem.

Lassan elhalványuló láng,

altató-hajó, vitorlánk

óceánok csendes neszén

kioldatik. Így leszek én

          epigramma sírkövön.

 

 

 

Lelkem

Sűrűn hordott ékszer,

Egy megkopott kényszer,

Ilyen sáros a lelkem.

 

Ligeterdő kinccsel,

Rút lánc, torz bilinccsel,

Mit tehetnék ez ellen?

 

Egy kivágott fasor,

Felkavart utcapor,

Keserű, gonddal telten.

 

Zápor és villámlás,

Visszhangzó kiáltás.

Elnyűtt, sokszor kegyetlen.

 

Vérnyomtól botrányos,

Könnyektől homályos.

Lantom benne cipelem.

 

Fekete sakktábla

Szú-ette padlásba.

Várakozik végtelen.

 

Elfeledett titok,

Díszítik nárciszok,

De mit ér így, ligetlen?

 

Száradó, bús virág:

Elhagyta a világ.

Csak hever, megviselten.

 

Egy eltorzult szobor,

Elette a nyomor,

Sokat megélt, kietlen.

 

Lelkem ím, ilyen volt.

Vérben ázott és holt.

De szólt egy hang a mennyben.

 

Angyal felemelte,

Búját megfejtett.

Így lettél Te a lelkem.

 

 

Vagyon vagyon

A bácskai kisfaluban

zűrzavar az úr a háznál.

Minden asszony, gyermek, háznép

egész nap csak futkos, lófrál.

 

Bágyadt lelkük vár a szóra,

ki kacajra, ki egy csókra,

csak egy néne vár egyebet,

(pedig annak nyoma veszett,)

 

Gulyás Magda, hírlevelet:

az urának baja esett,

lova véle olyat esett,

asszonyából özvegye lett.

 

Nincsen oly „szerencse” pedig,

s Magda egyre csak kérkedik:

„Szegény férjem odavagyon!

Kire a családi vagyon?

 

Nincs gyermekem, nincs onokám!

Ki élne ím tulajdonán?

Hej, rám marad.”- egyre ríja,

S a vagyont maga köré írja.

 

Szomszéd Julcsa tűrni nem tud:

„Ily nőnek itt helye nincsen!”

Csalódottan s mérgelődve

kapva kap a házkilincsen.

 

Férje rögvest utána szól:

„Ne menj hozzá, hiába.

Majd az élet megmutatja

néki, mi a hibája.”

 

Julcsa ígyen otthol marad,

kerülgetve telet-nyarat.

Szomszédnője zsebe telik,

egyre bőszen többet arat.

 

Az idő oly rakoncátlan!

Hiába szidják, múlik.

„Özvegy Magda” álsiralma

tömött zsebében búvik.

 

Eljövé a tél, s a tavasz,

leszerelnek mind a hadak.

Elmenekült ellenségük,

így mindenik épen maradt.

 

Egy-egy katona bukkan fel

a határdomb tetején.

Ideje volt: sok gyermekben

elhalt már a hű remény.

 

Ki-ki apját látja viszont,

kinek fia búj ölébe,

s akad, kinek ajka tapad

hőn szeretett kedvesére.

 

Magda házán kopogtatnak.

Aranyból van már az ablak!

Édes férje egyre nézi,

de hiába, mégsem érti.

 

Magda kinéz, színe elhűl.

Gulyás ura kinten áll.

Felkapja az ékszereit,

mindenikre rácsodál.

 

Merre menjen? Tovaszalad.

Kioson a hátsó kapun.

Selyem tüllje veri a port,

keresztülrohan a falun.

 

Szomszéd Julcsa megjelenik,

Gulyás urat megcsodálja.

„Ni, a híred, hogy halott vagy,

s özvegyed a sírod járja!”

 

Az uraság szája tátva:

„Hisz én élek, mondanám,

Nem hittem, hogy hazatérve

aranyablak várna rám!

 

Meglopott a nénémasszony!

Be kár érte, hej, be kár!

Arra fut a csapodár!

Ki hinné, hogy ily betyár?”