Kezdődő barátság

Egy óriási Szörnyeteg lép be a terembe, az osztályfőnökünk mellett. Már előre félek, mivel csak mellettem van szabad hely. Kívülről eléggé ijesztő látványt nyújt. Nagy szem, még nagyobb fogak. Bundája barna és durva. Öltözéke talán a 18. századbeli stílust tükrözi. Ing, mellény és frakk. Az arcán ellenszenv tükröződik. Leül mellém, és talán morog egy sziát.

Veszek egy mély levegőt, és felé fordulok, hogy bemutatkozzak:

– Szia, Rozi vagyok. Téged hogy hívnak?

 A Szörny csak felém sandít, de még mindig a táblát figyeli, mintha valami érdekes lenne azon a zöld deszkán. Megértem, nem akar beszélni. Előveszem a könyvemet, és elkezdek olvasni. Nem tudom, mennyi idő telik el, de arra eszmélek fel, hogy a Szörny kíváncsi arccal néz.

– Mit olvasol? Milyen könyvek érdekelnek téged?

Meglepődök a kérdések hallatán, de válaszolok:

– Shakespeare: Szonettek. Ha van egy kis időm, akkor mindig olvasok. Veled mi a helyzet? Milyen könyveket veszel le inkább a polcról? Szeretnél róla beszélni?

– Ha téged nem zavar, hogy velem beszélgetsz, Akkor nagyon szívesen elmondom, ifjú hölgy.

Ez a mondat kicsit szíven üt. Tudom, hogy nem lehet neki könnyű ezzel a kinézettel, de bele tudom képzelni magam a helyzetébe.

– Nem zavar, sőt nagyon is érdekel. Figyelek!

– Biztos nincs fontosabb dolgod?

– Nincs!

– Rendben. A kis herceget olvastam. De valami fura érzés kerített hatalmába. Valahogy nem tudok új könyvet elkezdeni olvasni. Tudod, hogy mire gondolok?

– Persze. Olyan, mintha benned maradt volna a történet, vagy a könyv nem enged el?!

– Igen! Te is jártál már ilyen cipőben?

– Persze. Szerintem minden könyvet szerető ember legalább egyszer volt már ilyen szituációban. Mi a kedvenc idézeted A kis hercegből?

– Biztos érdekel? Mivel nem kell velem foglalkoznod, ha van más dolgod!

– Na, szerinted mi lenne az, amivel én most foglalkoznék?

– Mondjuk – hirtelen körbe néz, majd ismét felém fordul – beszélhetnél azzal a fiatalúrral, aki folyton téged néz.

– Jaj, hagyjál már! Nem néz senki. Egyébként meg egy darabig a padtársam leszel, szóval szeretnélek megismerni. Tehát térjünk vissza az eredeti kérdésemre. Van kedvenc idézeted A kis hercegből?

– Van. Elmondjam?

– Nem, suttog el egy virágnak. Persze, hogy mondd el, legyél szíves.

A Szörny elmosolyodik, és bevallom, így már nem tűnik annyira komornak és szótlannak.

– „De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra.”

A hangja gyönyörű és elvarázsló. A szeme csillog, és már mondhatni megszépül a Szörny a rövid szavalás közben.

– Ez gyönyörű. Alig tudok megszólalni. Miket olvastál még?

– Ugyan, csekélység. Én csak rabja vagyok a francia népmeséknek. Azt mondtad, a szonetteket bújod most. Van már olyan, ami a szívedhez közel áll?

– Igen, Shakespeare LX. szonettje. És neked van már befutó?

– Nem kedvelem Shakespeare-t. Az írásai csöpögnek a szerelemtől és az érzelmektől. Nem az én világom. De neked miért tetszenek pont a shakespeare-i szonettek?

– Elvarázsol és magával ragad. Ahogy a szerelméről ír, az számomra magasztos és elragadó. Szeretném, ha egyszer valaki hozzám is ilyen fennkölt szonettet írna. De tudom, hogy ez nem fog megtörténni. A mostani emberek nem szeretnek olvasni, a világ elöl is elmenekülnek, bezárkóznak.

– De nem értem. Ott az a fiatalúr, aki még most is téged néz. Ki ő? És miért néz?

– Hagyjuk, hogy Ő ki. Nem lényeg, és nem is fontos ember az életemben. Na, jó, ez így pont nem igaz. De mindegy, kérlek, ne menjünk bele.

– Miért szeretsz olvasni? Várj, kitalálom. Talán azért, hogy elbújj, a világ elöl és, hogy ne érezd, ha bántanak.

– Igazad van, Szörny. Te gyakran érzed a kitaszítottságot, az elutasítást?

A Szörny csak elkapja a fejét, majd szomorú arccal rám néz. Csak bólint.

– Sajnálom, hogy előhoztam.

– Ne sajnáld. Te vagy az első, aki ezt a kérdést feltette nekem. Eddig senkit nem érdekelt, hogy mi van velem. Messziről elkerültek. Köszönöm, hogy normálisan és kedvesen beszélgetsz velem. Sokat jelent.

Ekkor döbbentem rá, hogy túl gyorsan ítélkeztem, ahogy szerintem mindenki. Ebben a torz bundában egy óriási szív lakik, aki alig várja, hogy valaki észrevegye és szeresse. Nem volt időm tovább gondolkozni, mivel becsöngettek. De megígértem magamnak, hogy oda figyelek a Szörnyre, és nem hagyom magára.

 

Példakép

Lassan szállingózik a hó és belepi a vidéket. Jégvirágot rajzol a melegház ablakára. A táj csendes, sehol egy árva lélek, nem úgy, mint a mi házunk ablakában. Édesanyám jó kedvvel sürög-forog a konyhában. Kalácsot süt, ebédet főz és egy percre se áll meg. Én pedig, mint fő hátramozdító, nagy csodálattal figyelem.

Haja mogyoróbarna, és mindig kontyban hordja, de azért már van benne egy-két ezüstösen csillogó hajszál. Arcbőre sima és még mindig feszes. Orcáin van két fáradt rózsaszín folt, ami még jobban kiemeli a járomcsontját. Arcán látszik, hogy szívesen csinál mindent, ahogy engem is előszeretettel nevelget. Bevallom, egy-két pofon néha elcsattan, de azon kívül sohasem bánt. Neki köszönhetem, hogy most az vagyok, aki, és azt is, hogy megtanultam önzetlenül szeretni valakit.

Szeme körül halványan az idő nyomot hagyott, de ettől lesz a zöld szeme olyan jóságos. Szája íve és alakja még mindig formás. Fogai fehérek, és ha nevet, szép, lágy hang hagyja el a torkát. Orrán piros keretes olvasószemüveg támaszkodik néha lustán, de ez sem zavarja meg az összhangot. Válla izmos, kézfeje arányos. Ujjai vékonykák, körmei szépek. Tenyere olyan puha, mintha soha nem látott volna munkát. Pedig édesanyám orvos, és a keze harcolt már sok borzalommal. Emberek életét is mentette meg jó néhányszor, és köszönetet sose vár érte.

Anyukám itthon is megállja a helyét, és ezért becsülöm még inkább, pedig eddig is a példaképem volt. Most éppen a szempilláiról néhány könnycsepp lehullt. Számomra ezek a legördülő jégcsapok néha olyanok, mint a tőrdöfés, de legtöbbször inkább drágakövekhez hasonlítanám.

Most, hogy a pucolást befejezte és a hagymát apró kockákra vágta, feláll. Oda megy a tűzhelyen lévő fazékhoz, és megkeveri a benne rotyogó lakomát. A kézmozgása kecses, de határozott. Mikor mindezzel végez, megfőtt az ebéd és megsült a sütemény akkor szeretettel megteríti az asztalt. Szalvétát hajtogat fürge kézmozdulattokkal. Mire pillantok kettőt, addigra meg van terítve. Még az angol királynőnél se ennyire szép az asztal, mint nálunk. Visszafogott ugyan a teríték, de szeretettel készíti el. Soha nem mondta, hogy számára ez terhet jelentene.

Végül miután mindent befejezett a konyhában, megfontolt, de könnyed mozgással bemegy a szobába. Leül a gyöngyházfényű karosszékébe. Arcizma elernyednek, pupillái kitágulnak. Olvasás közben is mások az arcvonásai. Szeme színe haragos zöld lesz, enyhén sárga beütéssel. Szemöldökét összeráncolja és szája kemény vonallá változik. Ha a könyvben boldog rész jön, akkor anyukám arcáról az előbbi borús hangulat egy szempillantás alatt elillan. Netán ha nagy ritkán dominót játszunk, arca egy megfontolt, komoly nőé lesz. Esetleg ha elmegyünk kirándulni, és látunk valamilyen állatot, visszaváltozik gyerekké, és velem együtt csintalankodik.

Belátom, anyukámnak sok álarca van, a kelléktárában, amit előszeretettel váltogat, ha szüksége van valamelyikre, de nekem mindegyik arca ugyanolyan fontos, és az marad akkor is, ha egyszer majd egy szív nem dobogja már megszokott ütemét. Legyek bárhol, csináljak bármit, én mindig szeretni fogom az én egyetlen, pótolhatatlan édesanyámat.