Pán Péter az iskolában

– Szervusz, én Pán Péter vagyok és azért jöttem, hogy elvigyelek Sohaországba, hogy soha ne nőlj fel.

– Szia! Igen, tudom ki vagy, te vagy a példaképem, de sajnos nem mehetek, mivel gondolom nem tudsz igazolást adni. Innen azonban csak azzal lehet szabadulni.

– Mintha csak a kalózok börtönében volnál, de mondd, mi az az igazolás?

– Az egy olyan papír, amivel azt bizonyítod, hogy fontos dolgod volt valahol máshol, vagy beteg voltál és ezért nem tudtál megjelenni az iskolában.

– Ilyet ténylég nem tudok adni, de itt maradok veled egy napra, hiszen ez egy nagyon érdekes és izgalmas hely lehet, ha ennyi gyerek van itt. Mit szoktatok itt csinálni? Bújócskáztok, vagy kincset kerestek, vagy harcoltok a kalózok ellen?

– Nem, sajnos semmi ilyesmit nem csinálunk, csak tanulunk és dolgozatokat írunk, néha felelünk. Most egyébként német óránk lesz. Jön a tanár, te is állj fel és köszönj, ahogy mi, ezzel adjuk meg a tiszteletet a tanárnak.

– Hiszen egy felnőtt! Fúj, hogy taníthat bármit egy felnőtt? Minden tanár ilyen? Én ezt komolyan nem értem, hogy engedelmeskedhet ennyi gyerek, akik tele vannak képzelőerővel, egy olyan személynek, aki már rég elfelejtette az igaz meséket?

– Minden tanár felnőtt.

– Ez egy borzasztó hely, úgy érzem, mindannyiótokat meg kellene mentselek!

– Nyugodj meg és figyelj egy kicsit az órára.

– Mit tanultok most?

– A német nyelv rejtelmeivel ismerkedünk.

– Én, és az Elveszett Fiúk is tudunk beszélni az indiánok és a tündérek nyelvén is.

– Azok a nyelvek biztosan sokkal érdekesebbek, de nézd csak, ezt a feladatot kell megcsinálni, próbáld meg te is.

– Rendben, már úgyis nagyon unatkozom, itt semmi kalandos nem történik. Már dél van, ilyenkorra Sohaországban már egyszer összecsapnánk a kalózokkal. Azt javaslom, hogy költözz örökre hozzánk, ígérem, hogy jól érzed majd magad, de én itt nem bírok még egy percet eltölteni, és bevallom, a te arcodon sem az önfeledt öröm tükröződik.

– A szüleimmel is meg kellene ezt beszélnem.

– Igen, szülők, egyszer valaki már említett valami hasonlót… Nem probléma, odarepülünk és megkérdezzük őket.

– Köszönöm!

– Itt van egy kis tündérpor, most gondolj valami szépre és az majd a légbe ránt. Így, most már indulhatunk is!

 

 

A lenyugvó nap fényében

 

A történet teljes megértéséhez, hogy minden tett mozgatórugója kristálytisztán látszódjon az évek homályában, a legelején kellene kezdenem, de az túl hosszú lenne, így belevágok a közepébe. Nem teszek említést a gyermekkoromról, az iskolai éveimről, a családomról, azokról a barátaimról, akiket elvesztettem és azokról sem, akik még a mai napon is mellettem állnak. Egyszerűen elmondom azt  a történetet, amely feledésbe merítette a korábbi éveimet és gyökerestől megváltoztatta életem hátralévő részet. Ez a változás jó volt-e, vagy rossz? Nem tudom, csak azt tudom, ezután nem térhettem vissza a régi életemhez, sőt, nem is akartam. Ezután a boldog napok még boldogabbak lettek, a rossz napok pedig még rosszabbak, az étel ízesebb lett, a színek élénkebbek és az élet, nos, az élet sokkal jobb.

Egy derűs áprilisi nap volt, olyan nap, amikor mindenki a szabadba vágyódik, hogy érezze a nap melegét a hosszú tél után, hogy nézze a zöldellő erdőt, amely mindenkinek egy új kezdet reménységét súgja a fülébe, amikor az enyhe szél átsuhan a lombok között. A ragyogó napsütésben olyan volt, mintha mindent csillámpor borítana, mágikus varázslatos por, amelyet egy másik, különlegesebb világból szórtak a láthatárra. Azonban nekünk ezen a földön kell teljesíteni, megfelelni az elvárásoknak, túlélni. Így ezt a gyönyörű égi jelenséget csupán egy üvegablakon keresztül figyelhettük. Az ilyen elszalasztott pillanatok évek múltán, amikor időnk már lenne átélni mindezt, de erőnk már nincs, mélyen sajgóan marnak a szívünkbe, emlékeztetve, hogy az élet múlandó, és ahogy ez a régi nap is elmúlt, elmúlik az életünk is, majd mint évszázadokkal, évezredekkel korábban elődeink, mi is feledésbe merülünk. Erre a gondolatra régen a gyomrom görcsbe rándult, a tüdőmben majdhogynem elfogyott a levegő, mára már nem félek ettől, hiszen ha az emberek nem is, talán a helyek, ahol jártam, a falak, az utcák betonja, amelyet éveken át koptattam a cipőm talpával, a tárgyak, amelyeket egykor a magaménak neveztem, megőrzik egy aprócska darabomat az utókornak. Megőrzik a lépteim zaját, a szívem lüktetését, a nevetésem hangját, a szenvedéseim és az örömeim, és mindezt magukba zárják valahol elrejtve a világ szeme elől, ami csak néz, de nem lát.

 

Egy ilyen napon ültem fel egy messzi városba tartó vonatra, hogy végezzem a munkám, melyet évekkel ezelőtt olyan elfoglaltságnak ítéltem, amely javamra válik mind anyagilag, mind lelkileg.

A vonat zötykölődve robogott végig a síneken a maga 80 km/h sebességével. Én pedig néztem, hogyan hagyjuk el a szülővárosomat, aztán a mellette fekvő erdőt, amely gyermekkoromban a csodálatos játékaink színhelye volt, majd lassan távolodunk minden ismert helytől és haladunk egyre a végtelenbe vesző ismeretlen felé. Amikor a vonat megérkezett az állomásra, egy sötét balsejtelem futott végig a szemem előtt, és ez az érzés izgalommal társult, azzal a fajta izgalommal, amelyet a gyermekek éreznek karácsonykor. A város nevére már nem emlékszem, és nem is számít, pont ugyanolyan, mint a többi. Iskolák, templomok, kórházak, hivatalok, bevásárlóközpontok, és ahogy az összes többi várost is a Föld nevezetű bolygón, emberek népesítették be a maguk történelmével. Az emberek pedig nagyon is hasonlítanak. Szobrot állítanak a hőseiknek, templomot az istenüknek, dolgozni mennek, otthont teremtenek. Az ember mindig csak ember marad, nem számít, hol és mikor él. Mindenki ugyanúgy vágyik szeretetre, küzd az álmaiért, majd lemond róluk, mert az álmokat felvátja a pénz. Elfogadja a társadalom normáit, tiszteli, amit tisztelni kell, gyűlöli, amit gyűlölni kell. És minden nap retteg, retteg, hogy elveszíti mindazt, amit verejtékes munkával az évek során felépített. Azt mondják, az ember fejlődött az évezredek során, de szerintem mi ugyanolyan emberek vagyunk, akárcsak az elsők. Nyomot akarunk hagyni, ezért ráfestjük a kezünk nyomát a barlang falára.

A szálloda, amit a munkaadóm választott, tipikusan olyan szálloda volt, amelynek szobáiba csak az költözik be, aki valamilyen munka, vagy halaszthatatlan ügy folytán keres egy éjszakai nyughelyet.

Három napra érkeztem és tudtam, mi a dolgom, tudtam, mi a dolgom és ennél többet nem is akartam tenni. Szokásos munkaügyi látogatás lett volna, semmi több. Elvégeztem volna a rám váró feladatot, és az első vonattal indultam volna haza. Hiszen ilyenek az emberek, megteszik, amit a kötelesség megkíván, aztán felveszik a fáradalmaikért járó fizetést, majd ezt a pénzt elköltik olyan dolgokra, amikre mások is költik. Dolgozz, majd a szabadidődben foglald el magadat valamilyen társadalmi szempontból elfogadott tevékenységgel. Így lehetsz jó állmpolgár, férj, apa. Akkoriban én még csak az állampolgári tisztemnek tudtam megfeleni. Azokban az években is megfordult már a fejemben a házasodás gondolata, de valahogy még nem éreztem elég érettnek magam, és ami a legfőbb indok, nem szerettem senkit annyira, hogy hozzákössem az életemet.

Mire kicsomagoltam mindent és elrendeztem az irataimat, a nap már lemenőben volt,  vörösen világította meg a háztetőket és a távolban magasodó hegyeket.

 

Ezen az áprilisi estén döntöttem úgy, hogy sétálni indulok a városban, ahol még sosem jártam. A szállodám közel volt a központhoz, ezért úgy határoztam, hogy gyalog teszem meg az utat. Gyermekkoromtól kezdve szerettem gyalogolni, hosszú sétákat tenni, amikor kiszellőztethetem a fejem. Ilyenkor minden eltűnt, csak én maradtam és a cipőm monoton dobbanása, amint a talajhoz ér, hogy újabb lendületet vegyen és hajtson tovább előre. Hirtelen azon kaptam magam, hogy már csak egyetlen zebra választ el a tértől, ahova igyekeztem. Sietve körülnéztem, majd még gyorsan átszaladtam egy távolból közeledő autó előtt. Amikor átértem az út másik oldalára, dudaszóra, majd egy hatalmas csattanásra lettem figyelmes. Mire megfordultam, egy férfi az úttesten feküdt, a karjai és a lábai kicsavarodva. Segítőkész emberek sereglettek a földön fekvő férfihez és az autó vezetőjéhez, aki látszólag sokkos állapotba került. Hallottam, ahogy valaki riasztja a mentőket, mások a férfit nézték tehetetlenül. Én egyszerűen nem tudtam mit tenni, a lábaim földbe gyökereztek az út másik oldalán. Ekkor valaki megszólított, először olyan volt, mintha a hang csak az én fejemben visszhangozna.

– Jól van? Hahó! Kérem válaszoljon, uram…

– Igen, én csak…

– Megértem, ne aggódjon, gondoskodni fognak róla. Ön csak jöjjön velem, hiszen nem tehet semmit.

Megragadta a karom, majd egy padhoz vezetett. Erőtlenül rogytam le, magam sem értettem, hiszen nap mint nap olvasok balesetekről szóló híreket. Miért volt ez ilyen nagy hatással rám? Miközben ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, az illető, aki elhozott a helyszínről, eltűnt. Csak ekkor jutott eszembe, hogy rá se néztem, de a megnyugtató hangját, és amit mondott, még mindig hallottam. Körülnéztem, hátha meglátom, de a szemeim előtt szürke köd húzodott, úgy éreztem mindjárt elájulok.

– Ezt igya meg! - az ő karja volt, és egy üveg narancslét tartott felém. - Bizonyára az izgalom miatt leesett a vércukra. Igyon és máris jobb lesz.

Én pedig követtem az utasításait, ittam, majd megpróbáltam felnézni rá, de még mindig nem láttam rendesen, csak annyi volt kivehető, hogy egy vörös hajú, huszonéves nő a megmentőm. Szépen lassan kezdett kitisztulni a kép, de mire ez bekövetkezett, már beesteledett, csak az utcai lámpák világítottak, a levegő percről percre hűvösebb lett, ami eleinte nagyon jól esett, de később fagyos didergés rázta az egész testem, és ő még mindig ott ült mellettem szótlanul.

– Köszönöm. - szólaltam meg nehézkesen. - Nem is tudom, hogy köszönjem meg, nem tudom, mi történt velem.

– Mit gondol, van családja?

– A férfinek? - kérdeztem, mire bólintott. - Remélem nem, elég nagy ütést kaphatott, azt a fájdalmat, amit most a családja, ha van, átéli, nem érdemli senki.

– Igaza van. És Ön hogy van?

– Jól, magának hála.

– Semmiség, nem hagyhattam ott.

– Nem tudom, mi történt velem.

– Halálközeli élmény, és ezek szerint Ön nincs felkészülve a halálra.

– Arra bárki felkészülhet?

– Ha úgy érezzük, hogy megéltük azokat a pillanatokat, amiket meg kellett, akkor a halál csupán egy következő ajtó. Úgy gondolom, mindenkinek van egy kijelölt útja. Egy élet, amit megérdemel, ami tökéletesen illik a személyiségéhez. Sajnos az emberek nagy része nem ezt az utat választja. Elvakítja őket a hatalom, a pénz, egy olyan élet, ami talán nem is létezik. Ezt elnyomják a szívükben, az elméjükben, de egész életükben érzik azt, hogy mindig több kellene  a boldogsághoz, például új munka, új kocsi, új ház. Miután ezeket is megszerzik, újra egy kongó ürességet éreznek az egész lényükben. Hiszen ezek mindössze pótcselekvések, hogy elrejtsék az igazi vágyaikat, álmaikat, hogy kik is valójában, mert ami hiányzik az életükből, azt nem lehet pénzzel megvenni. Úgy gondolom Ön… ,tegeződhetünk?

– Hogyne.

– Tehát úgy gondolom, te is ilyen ember vagy. Fogadni mernék, hogy ide is csak a munkád miatt jöttél. Fogadni mernék, hogy minden este, mielőtt álomra hajtod a fejed, egyetlen gondolat foglalkoztat: - Ennyi az egész? Elmúlt még egy olyan nap az életedből, aminek semmi köze ahhoz, amire igazából vágynál, ahogy egyszer  nagyon, nagyon régen elképzelted mindazokat a fantasztikus dolgokat, amiket véghez fogsz vinni. És minden alkalommal, amikor ránézel egy gyerekre, az jut az eszedbe, milyen jó is neki, ő még álmodozhat, még hihet, de egy napon ő is felnő, ahogy te és mindenki, és szembesülnie kell az élet minden fájdalmával, hogy nem teheti azt, amit tehetne, csak azt, amit mondanak neki, hogy a munka előbbre való mindennél és, hogy talán mindennek a sok szenvedésnek semmi értelme nincs.

– És mi van akkor, ha ezt érzem? Mi a megoldás? Nincs megoldás, ez az élet, el kell fogadni így. Dolgozni kell, igen, mert ha nem teljesítjük a kötelességünk, nem lesz mit ennünk és nem fog senki gondoskodni rólunk. Megvetek minden csavargót, koldust, aki azt várja, hogy a saját pénzemet, amiért megdolgoztam, neki adjam.

– Hogyan lesz egy koldus, koldus? Kik miatt kerül oda?

– Önnmaga miatt.

– Valóban?

– Igen, természetesen. Álmaik voltak és nem terveik.

– Mit gondolsz Diogenészről, aki az ókor egyik legnagyobb filozófusa, hiszen ő is egy hordóban lakott a piac mellett? Talán nem kellene emlékezni rá sem, mert nem azt tette, amit a társadalom elvárt?

– Nem,…nem tudom.

– Az ember nem a munkától és nem a semmittevéstől válik emberré, hanem a szeretettől. A szeretettől, attól, hogy önzően vagy önzetlenül, de szeretünk valakit önnmagunknál jobban. Ez az igazi szeretet, erre vágyik minden ember, ezért vonolunk háborúba, ezért kötünk békét, ezért szenvedünk, és ezért dacolunk minden akadállyal, ezért szegjük meg a szabályokat és ezért tartjuk be őket, ezért kelünk át tengereken, ezért élünk, és ezért halunk meg. Kérlek ne mondj semmit, ezzel te is tudod, hogy nem ellenkezhetsz. Ha ellent akarnál mondani, csak azért tennéd, hogy lázadj, de ez az alkalom most nem arra van, és te is nagyon jól tudod, hogy igazam van. Inkább engedd, hogy felnyissam a szemed olyan dolgokkal kapcsolatban, amikről te is tudsz, csak nem akarsz tudomást venni róluk, olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyek mellett elrohannak az emberek, mert azt hiszik, nem lényegesek, de a valóság az, hogy a legfontosabbak.

– Rendben.

 

Ezután csak ültünk egymás mellett a padon egyetlen szó nélkül. Úgy éreztem, megfordult velem a világ, mintha minden féltve őrzött titkomat ez a nő felfedte volna. Gyűlöltem és szerettem is érte. A szívem vadul kalapált, és csak azon járt az eszem, hogy vajon én szerettem-e már valakit annyira, hogy az emberré tegyen, és a válasz, akárhányszor feltettem a kérdést, az volt, hogy nem. Nem tettem még senkiért semmit, csak magamért, mindig csak magamért. Olyan volt, mintha az eddigi éveimet egy sötét ködbe burkolózva töltöttem volna egyedül, magányosan. A magány a legerősebb fájdalom, amely a szívet a legerősebben szorítja, majd végül összeroppantja. Én ezekben a szótlan órákban pont ezt éreztem, nem értettem, hová tűnt az életvidám, szeretetteljes fiatal kölyök, aki egykor voltam. Ő pedig csak hallgatott, valószínűleg pontosan tudta, hogy mi játszódik le bennem, és tudta, hogy minden szó felesleges.

 A lavina elindult és többé nem lehetett megállítani. Mikor a nap első sugarai felbukkantak a horizonton, úgy éreztem, talán számomra is van remény, talán minden ember számára van remény. Talán mindenki megtérhet, talán egyszer eljön egy olyan világ, ahol a jók uralkodnak, ahol a gonosznak többé nincs hatalma. Talán egyszer megszűnik a kísértés az emberek felett, hogy a rosszat cselekedjék. Talán egyszer elborítja az egész világot ez a  fényesség, amit most én látok, egy olyan fényesség, amely elűz minden sötétséget, amely megtisztítja a lelkeket és felszabadítja az emberi szellemet.

– Készen állsz? - kérdezte egyszerű nyugodtsággal és elbizakodottsággal a hangjában. Én pedig pontosan tudtam a választ.

– Készen.

Ezután rám mosolygott és megfogta a kezem, majd felsegített a padról, mivel végtelen kimerülést éreztem még mindig a tegnap este történtek után. A lábaimat alig bírtam megmozdítani, úgy elnehezedtek, mintha minden, ami eddig a lelkemet zárta be, most a testemet nem hagyná mozogni, mintha minden porcikám ellenszegülne az agyam akaratának, mintha ide akarnának  örökre kötni ehhez a padhoz, messze mindentől, ami változtathat az életemen. Azonban mégis elindultam, mint a régi hajósok, akik a viharral is dacoltak, hogy eljussanak oda, ahol egy új világ várt rájuk, minden csodájával. Emeltem egyik lábamat a másik után, követtem a nőt, aki csillagként vezetett, egy helyre, amit én még csak álmaimban láttam.

Egy katedrálishoz vitt. Istenhívő vagyok-e? Azt hiszem, ahogy általánosan értik ezt, nem, de én is hittem valamiféle felsőbb hatalomban, a sorsban, valamiben, ami kordában tartja az életünk, ami visszaterel az ösvényre, ha eltévedtünk. Nem tudtam, hogyan viszonyuljak Istenhez, és azt sem tudtam, Ő hogyan viszonyul hozzám. Az épület gyönyörű volt, robosztus, csillogó és színes. A kora reggeli nap átvilágított a mozaik ablakokon, így az egész templom fényárban úszott.

– Csak leülök ide és nézem a mennyezeti freskókat, hogy kavarognak, hogy formálnak a vonalak és a színek arcokat, alakokat, az egész olyan, mint egy körforgás. Pont, mint az élet, a történeteink mind összefüggnek, olyan, mint egy végtelen hosszú lánc.

Leültem mellé, és felnéztem ugyanúgy, ahogy ő. Néztem azokat a fantasztikus műalkotásokat, és el sem tudtam képzelni, hogy festették oda fel őket, olyan volt, mintha apró ablakok lennének, amelyeken át a mennybe tekinthetünk. Ezután körülnéztem, mindent jól szemügyre vettem, és úgy láttam, hogy a téglákat a remények és a titkok tartják össze cement helyett. Hallottam a hangtalan szavakat, melyeket az emberek félve suttognak bele a templom sötétjébe. Éreztem az egykoron a katedrálist építő munkások fáradhatatlan szorgalmát, a mára már névtelen tervező elégedettségét. Megértettem, hogyan múlnak el az évek hittel és reménnyel telve az emberek felett. Aztán valaki megérintette a vállamat, ő volt, a megmentőm, a vezetőm, a nő, akit kicsit sem ismertem, mégis jobban bíztam benne, mint eddig bárkiben.

– Hogy érzed magad? - kérdezte.

– Ezer és egy okom lenne, hogy most ne legyek itt, de itt akarok lenni. Úgy érzem, most kinyithatok egy ajtót, ami eddig be volt zárva. Korábban azt hittem, hogy szabad vagyok, mert van keresetem, amiből el tudom tartani magam, oda utazom, ahova akarok, azt tehetem, amit akarok a szabadidőmben, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudom, milyen szabadnak lenni, szabadnak az elvárásoktól.

– Megértelek, de most választ kaphatsz néhány kérdésedre.

– Nem tudom, miért segítesz rajtam, de köszönöm. Egyébként gyönyörű ez a hely.

– Tudom. Ez a hely mindig arra emlékeztet, hogy mi lett volna, ha a nagy művészek a szüleik, vagy bárkinek az akartának engedelmeskedve nem a szívüket követik, mi lett volna, ha a döntő pillanatban elgyengülnek és nem harcolnak tovább az álmaikért. Mi lett volna, ha a tudósok mind beérték volna azzal, hogy a Föld lapos. Ezek mind múlhatnak egy pillanaton. A saját életünket kell élnünk. Van könnyebb út is, az az út, amit mások képzeltek el neked, amit valaki talán azért képzelt el neked, mert neki nem sikerült. Mert ő feladta, és a későbbi életét a feladás perce határozta meg. Soha nem tudta elfelejteni, amikor elárulta a saját álmait, amit neki kellett volna megvalósítani, ezért mással próbálja elvégeztetni azt a munkát, ami neki nem sikerült, és közben elfelejti, hogy te egy új ember vagy, akinek új küldetése van. Az ő elképzelése már szertefoszlott a semmiben. A céljainkért küzdeni kell. Tehát keresd meg az utadat, aztán indulj el rajta, és ne hagyd, hogy bármi eltérítsen. A mi életünk egyetlen villanás a végtelenhez képest, mégis hatással van az egész mindenségre. - a szavak tökéletes egységet alkotva folytak a szájából.

 Ahogy magyarázott, szinte minden értelmet nyert, pont az én ízlésemnek megfelelően beszélt, pont úgy, hogy minden szó megragadjon az elmémben. Miután mindezeket elmondta, rövid csend következett.

– Szólj, ha készen állsz és tovább mehetünk. - én pedig a megdöbbenés hatására csak annyit mondtam, indulhatunk.

– Rendben. A város melletti erdőbe fogunk menni. Csodálatos tud lenni az is, amit az ember épít, de még csodálatosabb, amit a természet hoz létre. - csak bólintottam, hogy tudja, felfogtam, amit mondott.

 

Az utat, bár nagyon hosszú volt, gyalog tettük meg. Dél körül járt az idő, mire az erdőbe értünk. Nagyon rég jártam ilyen, az embertől teljesen érintetlen helyen, és ha néha el is mentem túrázni, inkább kötelességnek fogtam fel. Nem tudtam elengedni magam, mindig a munkámon járt az eszem, vagy, hogy ez, vagy az az ember mit gondol rólam, vagy hogy nekem erről, vagy arről az emberről mit kellene gondoljak. Az életem egy félelemmel teli mókuskerék volt, mindezek csak ezekben a percekben világosodtak meg előttem. Nem értettem, hogy tudtam így élni, sőt, még kellemesnek is tartottam az életem ez a nap előtt. Egy erdőt, gondolom senkinek sem kell körülírjak, csak annyit mondok, hogy az erdő, az egész természet a nyugalom, a harmónia. Mikor már jócskán elhagytuk a város határát, rátalált egy lesre, vagy talán pontosan tudta, hogy ott van, nem számít, a lényeg, hogy úgy döntött, onnan fogjuk szemlélni a világot, amely körülvesz minket.

– Hazudok. - csak úgy kibukott belőlem ez a szó, éppen ez a szó.

– Mikor? - kérdezte fásult hangon, mint aki arra várt, hogy ez a szó, éppen ez a szó elhangozzon.

– Általában. Általában hazudok. Hazudok másoknak, hogy ne sajnáljanak, hazudok magamnak, hogy ne érezzek fájdalmat, és minden hazugság egy újabbhoz vezet. Végül én is hazugsággá váltam.

– Örülök, hogy ki merted mondani. Sokan nem merik, de ez az első lépés, hogy valaki az igazat mondhassa minden félelem nélkül, egyszerűen, mert az az igaz, az a helyes, és nem kell fontosnak lennie, hogy ezután mit ítélnek az emberek. Több olyan ember kellene, aki inkább szenved az igazságért, mint kiáll egy hazugság mellett.

– Belefáradtam, belefáradtam ebbe az egészbe, a sok látszatba, a sok álarcba. Meg akarok élni minden örömöt és fájdalmat. Nem akarom tovább tűrtőztetni magam. Hangosan akarok nevetni, ha épp úgy tartja kedvem, és sírni, zokogni akarok addig, amíg minden szenvedés kimosódik belőlem. Az élet minden pillantát élvezni akarom, igaz, egyetlen életünk van, ami igazságtalan, de ha így áll a helyzet, akkor én a legnagyobb hévvel fogom élni azt, ami megadatik. Megelégeltem azt, ahogyan eddig tettem a dolgaim. Szabad akarok lenni, nem leszek tovább rabszolgája az általam teremtett látszatvilágnak. Szánalmas voltam, éppen azok a hazugságaim tettek azzá, amelyeket azért találtam ki, hogy ne tartsanak annak. Belém nevelték a félelmet, de nem fogok rettegni tovább, ezt a mai napon megfogadom. Mindeddig féltem szeretni is, mert ha kimutatjuk az érzelmeinket, sebezhetővé válunk. Azt akarom, hogy fájjon, ha fájnia kell és olyan boldog akarok lenni, amilyen boldog csak lehet egy ember. Látom, hogy te nem félsz és ez erőt ad nekem is. Több erő lakozik bennem is, olyan erők, amelyek létezéséről eddig nem is tudtam. Most azonban fellobbant bennem a tűz és nem hagyom, hogy kialudjon. Táplálni fogom a végső erőmig. Küzdeni fogok a boldogságért.

– Tökéletes, éppen ilyen eltökéltségre van szükséged. Harcolj, küzdj, mutass példát, legyél jó. A jó ránk talál, ha a szívünk nyitva áll. Reméltem, hogy mindezt önállóan el tudod mondani, így még időben visszaérhetünk.

– Időben visszaérni? Hova?

– A városba.

 

Így elindultunk vissza. Bennem továbbra is égett a láng, a változás lángja. A szívem letépte láncait, szárnyaltam a felhők között gondtalanul. Az út most nem tűnt hosszúnak, a méterek csak fogytak a lábam alatt. Boldog voltam, szabad voltam. Miközben haladtunk, a nap már lemenőben volt, el sem hittem, hogy ilyen gyorsan eltelt ez a nap.

Majd hirtelen ott találtam magam a tegnapi baleset színhelyén, ahol minden elkezdődött.

– Nézz az út túloldalára. - ahogy ezeket a szavakat kiejtette, megremegett az egész testem.

– Egy férfi sétál ott.

– Nézd meg jobban. Ki az az ember?

– Honnan ismerhetném, nem ebben a városban lakom, még ezelőtt sosem jártam itt.

– Nézz rá! - kiáltotta - Ki az a férfi?

Nem értettem, mit akar, de teljesítettem a kérését. Jobban megnéztem, ki az, és mikor felismertem, nem kaptam levegőt, azt hittem, rögtön megfulladok, minden tagom görcsbe rándult.

– Mond ki, hogy kit látsz.

– Ez, ez nem, nem. Lehetetlen.

– Mond ki!

– Magamat.

– Most emlékezz. Kit ütött el tegnap az autó?

– Ez nem lehet igaz, hiszen most is itt vagyok, nem engem ütöttek el tegnap, hiszen most is itt vagyok, és az az ember sem én vagyok.

– Kérlek, ne ellenkezz. Tegnap téged gázolt el az autó, nem értél át a zebrán.

 

Azt hittem több meglepetés nem érhet ma, de ekkor minden bevillant. Ahogy az autó fényszórói a szemembe világítanak, majd a fájdalom. Ahogy emberek közelednek, de nem tudok válaszolni nekik, ezután hallottam, hogy valaki a mentőt hívja. Aztán minden elsötétült.

– Meghaltam?

– Nem, mindössze kómába estél.

– És te ki vagy? Hogy kerülsz a fejembe? Mi ez az egész? - pánikrohamom volt, ha ez egyáltalán lehetséges ilyen állapotban.

– Én nem vagyok több, mint a gondolatod kivetülése. Amit egész életedben láttál, de nem akartál tudomásul venni, most végre feltört az elméd mélyéből. Nem a baleset okozta a látomásokat, csupán ez a hosszú, mély alvás lehetőséget adott az agyadnak, hogy ezeket a rejtett gondolatokat felszínre hozza. Nem modom, hogy könnyű lesz ezek után az élet, csak azt tudom, vagyis te tudod, hogy ez mind nem maradhatott tovább titok. Most már fel is ébredhetsz, csak kérlek, ne felejtsd el, amit ígértél, amit meg akartál valósítani.

– Ígérem.

Ezután átölelt.

 Lehunytam a szemeim, majd mikor kinyitottam őket, egy kórházi ágyon feküdtem. Örültem, hogy élek, és, hogy részese lehetek egy új kezdetnek, kaptam még egy esélyt.

 

Nemsokára egy orvos és egy ápoló érkezett a szobámba, akik elmondták, hogy három napig voltam kómában, hogy teljes mértékben fel fogok épülni, ami szintén nagyon nagy örömöt okozott nekem. A szüleim, amint értesültek a balesetről, a városba érkeztek, nagyon megnyugtató volt, hogy ott voltak velem. Együtt sírtunk és nevettünk a boldogságtól és a megkönnyebüléstől, hogy még van időnk. Mert az idő a szeretteink miatt fontos, mivel mindig túl kevés, amit velük tölthetünk, és mindig túl sok, amit nélkülük.

 A felépülésemhez sok gyakorlatot kellett végeznem minden nap, de nem kedvetlenedtem, végül, ahogy az orvos ígérte meggyógyultam. Majd a baleset után egy évvel megismertem a nőt, akit annyira szerettem és szeretek, hogy az a szeretet emberré tesz. Egy forró augusztusi napon házasodtunk össze, a kezét pedig egy olyan reménnyel teli áprilisi napon kértem meg, mint amilyen az a nap volt, amikor az autó elütött.

 

 Gyönyörű életünk volt, gyerekeink születtek, majd unokáink, és mára már az unokáinknak is gyerekei születtek. Most itt ülök öregen és fáradtan egy karosszékben a házunk verandáján, és boldog vagyok, felkészültem a halálra, mert megtettem minden jót, amit kellett. Egy történet kezdete mindig sokkal csodálatosabb, mint a vége, mert akkor még bármi megtörténhet, de én úgy gondolom, hogy minden vég egyben egy új kezdet is, ahogy mondani szokták.