Intimitáshiány

Muszka Sándor új kötete nem könnyű esti olvasmány. A korábban már költőként bemutatkozó, aztán humoros egyperceseiről (Sanyi bá, A lusta dög) ismert szerző ezúttal ismét a versíráshoz fordult, mellyel eddigi szövegei után tőle szokatlan világot teremt: verseit a családi tragédiák, a torzult tudatállapot, a pusztulás, az (ön)gyilkosság, a testi-lelki nyomorúság és a meggyalázottság tematikája fűzi egybe, olyan alkotók műveit is felidézve, mint Homérosz, Goethe, Kosztolányi, Nemes-Nagy vagy Pilinszky. A kötetcím többféle értelmezésnek teret enged: árulkodhat a benne szereplő megnyomorítottak szégyenérzetéről, hiszen ők számos versben magatehetetlenek, kiszolgáltatottak, és ápolásra szorulnak, vagy képtelenek szabadulni függőségeiktől. A szégyenkezés meg is jelenik a Jackpotban, ahol a versbeszélő nem tudja uralni szerencsejáték-szenvedélyét annak ellenére sem, hogy tisztában van vele, az ehhez szükséges pénzlopással nemcsak párkapcsolatát teszi kockára, de azt is megreszkírozza, hogy utcára kerül – és végül el is veszít mindent. Másrészt a cím utalhat arra is, a társadalom hogyan vélekedik az ilyen emberekről, akiket általában önsorsrontónak bélyegeznek.

Muszka verscímei nem mindennapiak abban az értelemben, hogy rendkívül tömörek – leginkább egyszavasak –, jobbára a tartalomtól meglehetősen elrugaszkodottak, és távoli asszociációkat indítanak be, így a művek interpretációjához fontos többletjelentéssel járulnak hozzá. Így van ez például az Utcahosszan vagy a Hideg című vers esetében: előbbinél legfeljebb a hosszúság jelenik meg közvetlen módon a hígító „útjára” vonatkoztatva, míg leér a gyomorba, utóbbinál pedig a hideg a pincét vagy a nyitott ablakot illetően, bár arra semmi nem utal, hogy milyen évszak van, és maga a hideg érzete nem is hangsúlyos eleme a versnek. Leginkább a rideg bánásmóddal kapcsolható össze – az viszont gyakorlatilag az összes versben megjelenik valamilyen formában.

A kötet első felében kórházi vagy elmegyógyintézeti ápoltak életébe nyerhetünk betekintést (a szerző testközelből tapasztalhatta meg ezt a „zárt” világot, hiszen korábban egy szociális intézményben dolgozott). Muszka alakjai identitásuktól megfosztott, arc és név nélküli, vegetáló lények. Verseinek nyers őszintesége letaglózó erejű, nemcsak magányba taszított szubjektumai szenvedik el a veszteségeket, hanem időnként az olvasó is kap egy kecses, de határozott tőrszúrást a bordái közé. A deklasszálódott sorsokat valaminek a hiánya okozta: az emberi kapcsolatoké, a kötődésé, az empátiáé vagy épp a várva várt halálé, amely nem képes véget vetni a szenvedéseknek: „Átkozottak, kiket nem fogad be a föld, / és nincs helyünk sehol rajta kívül más” (Tetem). Ez a hiányállapot néha a versek szerkezeti felépítésében is megfigyelhető. Az Örök Faustban például a „melyen még soha semmilyen jajszó / halk nyöszörgésünk hogy juthatna át” sorban a ’jajszó’ után hiányzik az állítás; a Hidegben a „Megöli, mondta, ha egyedül hagyják” mondatból nem tudjuk meg – csak az utolsó sorból –, hogy az alany szándéka önmagára vagy az elhagyókra irányul-e. De ide sorolható A tengeren című vers is, melynek „idegen nyelveken kiáltoztak felém, / oly magamra voltam, annyira féltem” soraiból épp az elhagyás cselekedetéhez kapcsolódó ige hiányzik.

Gyakori motívum a nyelvi kompetencia hiánya vagy a beszéd- és egymást megérteni képtelenség: a Névtelenben a nevenincs férfi szintén ismeretlen nyelven kiáltozik, a Tetemben „nincs szavunk. / Már elmondtuk százszor, mi elmondható volt”, a Virág és kiscicában a megerőszakolt lány keveset beszél, a Hazában szereplő, dögkút mélyén testrészekből otthont ácsoló alak „motyog, mint egy gyerek”. Az utóbbi két vers – kiegészülve a Szállással – véleményem szerint a kötet legjobban sikerült darabjai közé tartozik: a tündérmesék légkörét megidéző megerőszakolás-történet a lányról, aki csak adni képes a szexualitásban, elfogadni nem; a vérre szomjazó, végtermékével bemocskoló, élőhalottakat kínzó és gyalázó hóhér; illetve a halottak csontjaiból, fogaiból, inaiból és letépett bőréből meghitt otthont eszkábáló lény a befogadó idegrendszerében és gyomrában egyaránt maradandó nyomot hagynak. Visszatérő motívum a gyermek(kor) is, amely az ártatlanságot, a meghittséget és a valakire való támaszkodást szimbolizálja és állítja szembe a felnőttkor gyökértelenségével (Muszka költészete gyakran alkalmaz ellentétpárokat), a kiszolgáltatottság ugyanakkor párhuzamot képez köztük. Számos költeményben megjelenik a versbeszélő összeférhetetlensége önmagával és azokkal, akiknek a törődésére épp a leginkább vágyik, mint az Ölelben: „Leszúrta anyját, aztán végzett magával. / Zuhanásában még belefogódzott.”

A kötet második felében változik a helyszín: a bezártság után kissé fellélegezhetünk, hiszen nyitottabb térbe érkezünk, és az eddigi naturalisztikus képeket felváltja a letisztultság érzete. Bár a két rész érzékelhetően elkülönül, a könyv mégsem válik önismétlővé, a szerző versről versre új oldalról közelíti meg súlyos témáit. A formailag is változatos szövegek között találunk kétsorost is, de a már említett beszéd- és kifejezés-képtelenség problémájára reflektálva dalformát öltenek az ismétlődő sorok és szavak, mintha a versbeszélő valóban nem érezné, hogy közlendője elér-e a befogadóhoz, ezért gondolatait folyton transzformálja, nyomatékosítja az információ lényegét, és mantrázza, amit már nem tud másként mondani: „Chopinnel kezdte / fél deci kevert / az asztalra szórta nyugtatóit / ez szilva / ez körte / ez barack / ez málna / ez virágoskert / ez a gyerekkorom” (Eső). A záró versben a mutató névmások kopogása imitálja Chopin Esőcsepp prelűdjét, melyet a zeneszerző tüdőbetegségével szembesülve halálfélelmében és tehetetlenségében írt. Egészen virtuóz formai lezárása és egyben összegzése ez a kötetnek.

Figyelmet érdemelnek Csillag István grafikusművész minimalista rajzai, melyek a verseket kísérik, és nemcsak illusztrálják a szövegeket, hanem egybe is mossák őket, mivel egy-egy rajzban akár több szöveg tartalma is visszatükröződik. Az elmosódó kontúrok megnyitják az értelmezés és a merengés további távlatait, melyekre a kötet végén szereplő Paletta magyarázatként is szolgálhat: „Kellett a zöld is – a folytonos lebegés. / Az apró kis barna – hogy többé ne kétkedj, / a színt váltó sárga, kellett a kék.” Számos esetben nem is a formákon van a hangsúly, hanem a rendkívül kifejező, lelkiállapotokat megjelenítő színeken – és ne feledjük, hogy valójában arc és név nélküli alakokat idéznek meg a költemények. A kézírásos verssorok pedig személyesebbé, vallomásos jellegűvé teszik a bennük ábrázolt gyötrődést.

Muszka Sándor: Szégyen. Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Budapest, 2018.