Groteszk énkép, kicsit másképp

 

Önámítás – azt meghagyom

a bájos-balga arcoknak,

és őket pedig meghagyom

a kommenteknek, posztoknak.

Jómagam inkább festenék,

de elébb fognék egy sablont,

csak amolyan valós fajtát;

élőt; húst és vért és csontot,

s megteremtem pontos másom,

csak azzal a különbséggel,

hogy nem veszek egy marék port,

csak némi fényt és sötétet.

Fényből és sötétségből majd

ezer festéket keverek:

igazságot, vad csillogást,

megannyi árnyat a szemnek,

durva őszinteséget, s száz

hazugságot az ajakra,

régmúltba veszett, köddé let

sötét érintést, csókokat.

Egy egész kevés árnyékot

vetek az arc mélyeibe,

annál több sötét éjszakát

a léleknek sötét erdejébe.

Elkészülvén a maradék

festéket elrejtem én majd

mélyen, lélek erdejébe,

hogy aki bőrt lát csak,

és hajnak meg szemnek színét,

valós értékre ne leljen

– monokróm legyen mit lát,

szürke, fénytelen, fekete.

Mert a festék, ami kiül

vonásokra, szájra, szemre,

nem más, mint egyszerű színek:

mind miből áll az ember.

És ím, elkészült a nagy mű,

a groteszk, a valós szobor,

(mi másból nem állhat, nem áll,

mint húsból, vérből és csontból).

Ám életet csak a festék

– talán még az sem –, ha tükröz,

s ér valamit a rothadó hús,

ha felette halál köröz?

A szobor épp csak annyit ért,

mint a lecserélt profilkép,

s bár több munka volna vele,

csak a szíve nem dobog épp!

Emberfia, e hamis műre

egy pillantást nem sok, ne vess,

nézz engem, én élő volnék;

én érzek, vágyom, lélegzem.

 

 

Egy versszaknyi kín

 

Holt vagyok, mint a tenger,

és sötét, mint a csillagtalan éj,

hisz két baziliszkusz mérgezte

akril-szívem minden színét.

Nyúlj bele, fess vele álmot!

de az keserű lesz és kopár;

hiábavaló dobogása

fon kínokból töviskoronát.