Önarckép

 

Arcképet, ha akarsz, se találsz:

Tükröd eltörik, ha elé állsz.

Kívül vakító sötétséged

Emészti fel a fényességet.

 

Egybe olvadsz a világoddal,

Sötétbe burkolózik az est,

Körben lángoló virágokkal

Húzod csak le az újabb felest.

 

Éjsötét íriszeidben

Fájdalmad dicsőn tündököl

Mégis, kívülről senki sem

Tudta mivel is küszködöl.

 

Inkább halnál meg, mintsem hogy

Állnál be abba a sorba,

Melyben a sok konformista

Talált számára otthonra.

 

Emelt fővel írod soraid

Tudva, hogy egy nap majd valaki

Szint úgy átérzi mindazt, ami

Megalapozta poraid.

 

Kuszán rendezgeted rímeid,

Mint gondolataid fejedben.

Üres, semmit mondó szavaid

Eltűnnek háborgó tengerben.

 

Mikor a várva-várt pillanat

Megérkezik, tudjad, hogy ki vagy;

Ne csak egy árva légy, kiben nincs

Semmi, amit úgy hívhatna: Kincs.

 

 

Búcsúsorok

 

Elegem van a szánalomból,

Minden emberi fájdalomból.

Sajgó szívem nem azért dobban,

Hogy hallgassa, ki van a porban.

 

Régi, könnyáztatta lapjaim

És a törött tollak maradnak,

Csakis megtépázott szárnyaim

Vehetnek rá, hogy talpra álljak.

 

Kicsit szétcsúszva, mégis büszkén

Állok talpamra nap-nap után

Ott, ahol a nap nem süt, én

Vállalom ezeket évek múltán.

 

A rózsák vöröslenek, azonban

Lelkem sötéttől sötétebb,

Hegek belevágva húsomba

Emlékeztetnek a mélységre.

 

Te, ki olvasod e sorokat

Tán azt se láthattad ki vagyok,

Egyedül gubózva a sarokban

Éltem túl minden egyes napot.

 

Ma már akárhogy is akarnám

Démonaim a mélybe húztak.

Nekem többé nincs napos oldal

Csak néhány összetartó huzal.

 

Napjaim számlálva

Várok az órára,

Hogy végleg eltűnhessek.

Ha ismertél, hát ég veled…

 

 

Ha akartam volna se csinálhattam volna szebben

 

Egy hűvös péntek késő délután lehetett. Kat éppen kedvenc helyén, egy családias kis sörözőben iszogatta italát nem messze a buszpályaudvartól. Az iskolának vége szakadt, neki meg jobb dolga nem akadt, minthogy alkohollal eressze ki a hosszú hete stresszes eseményeinek következtében keletkezett fáradt gőzt. Azonban egyedül volt. Teljes egyedül – azaz voltak rajta kívül páran a helyiségben, viszont egyedül érkezett -, de nem mintha érdekelte volna.  Inkább elvonult egyedül, mintsem néznie kelljen a mai generáció szülte „lánynak” nevezett torzszülötteket, akiket mindennél jobban ki nem álhatott. Ez volt a legnagyobb baja a társadalommal. A társadalommal, mely hamis ideákat felhalmozva generál agynélküli, internetéhes zombikat, alig ruhát viselő Barbie babákat, és aranyásókat. Nem is beszélve az elcseszett „ideálról”, ami a mai tinédzserek fejében mérgező füstfelhőként bolyongott, aki pedig egy kicsit is eltért ettől a vakolattal beterített idilli képtől az egyből számkivetetté vált. És ez valljuk be nem hiányzott senkinek. Végképp nem neki, amikor itt megáll az idő, és végre problémáiról megfeledkezve tölthet el egy kis időt. Vagyis csak így gondolta.

Már egy jó ideje a falra meredve vizslatott tekintetével egy aprócska pontot, annyira belefeledkezve, hogy észre se vette az ajtó nyitódását – vagy csak inkább nem is fordított rá figyelmet. Nem olyan meglepő, hogy új emberek tévednek be a kocsmába, hisz elég nagy a forgalma, szinte minden járó-kelőt felismer már, aki erre téved, azonban ekkoron ez nem így történt. Azon kapta fel a fejét, hogy egy ismeretlen ismerős levágódott a mellette üresen éktelenkedő székbe, ez pedig szokatlan volt számára. Hisz ha csak ránéznek rocker külsejére, vagy meglátják acélbetétesét egyből az ellenkező irányba veszik lépteiket, mégis pont akkor, és pont ott ez másképpen történt. Az idegen felé fordította tekintetét, de abban a minutumban, ahogy odapillantott pupillái tányérnagyságúra kerekedtek. Gombóc keletkezett torkában - óriási valószínűséggel a meglepettség következtében -, hirtelen megszólalni is alig bírt, végül csak egy szót, azaz nevet tudott kinyögni, de még azt is csak dadogva.

− P-Poe? – kérdezte a férfit még mindig kábán, ábrázata kezdett a fallal egybeolvadni, ami biza mással is megtörtént volna, ha egy már régóta halott írót, illetve költőt talál maga előtt, vagyis maga mellett.

− Tessék? – fordult felé az imént említett – Igen én lennék, személyesen. És magácska…? – próbálkozott utalást tenni afelé, hogy a lány is elárulja nevét.

- Oh, Kat vagyok. – nyújtott kezet az illetőnek, ama megszokásból, de egy kézcsókra nem számított, főleg nem ebben a korban.

− Kat? Jaj, a macskámat Catterinanak hívják! – mondja izgatottan a váratlan fordulat hallatán.

− Tényleg? Mily’ különös véletlen. – nyugtázta a furcsaságot egy apróbb mosollyal, amikor is egy érdekes ötlet pattant ki fejéből. – Elnézést, Poe. Ha nem nagy kérés, csinálhatnánk egy fényképet? – kérdezett rá a hirtelen jött gondolatra, de a várva-várt reakciót, amire számított meg is kapta.

− Fényképet? Az meg micsoda? – pislogott nagyokat értetlenségében.

− Nos… - gondolkodott el kissé a megfelelő szavakat keresve. – Egy olyan dolog, amit ezzel az eszközzel lehet készíteni. – Vette elő farzsebéből mobilját, ezt pedig a férfi elé tette – A fényképeket pillanatnyi emlékek rögzítésére használjuk. Ez pedig lehetővé teszi, hogy a számunkra kedves perceket egy kattintással meg is tartsuk. Tehát?

− Teljésséggel állíthatom, hogy számomra nem világos. – bólintott mondandója végén nyomatékosítva az előbb elhangzott szavait. – De üsse kő! Szavaiddal élve: „rögzítsük a pillanatnyi emléket”. – tette hozzá egy mosoly társaságában. Tehát a lány kezébe is vette a készüléket, a képet pedig egy „Mosoly!” elmormolása után el is lőtte.

− Köszöntem szépen. – hangzott mosolyogva, utána a pultra helyezte a telefonját lezárva, hirtelen nem is jutott eszébe mi más témát hozhatna fel.

− Mondja…

− Kérem, ne magázzon. – csattant fel a semmiből, igaz, voltak tanárai is akik ezt a beszédformát alkalmazták mégis, sose preferálta.

− Elnézésedet kérem. – vakarta meg fejét egy kis kínos mosollyal – Szeretnék kérdezni pár dolgot. Először is, mondja el, milyen évet írunk? Másodszor, mik ezek a cédák az összes utca minden egyes szegletében? – kérdezte harsányan, a lánynak azon nyomban vissza kellett fojtania egy hangosan kitörni készülő kacajt, amiből csak egy halk kuncogás lett. Örömmel hallotta, hogy még valaki osztja eszméit.

−  Először is, kétezer− húszat. Másodszor, ezek a „cédák” – macskakörmözött a levegőbe, erősen kiemelve a szót – a mai fiatalok. Rémes, mi?

−  De még mennyire! – csapott az asztalra – Ezt a témát máris részletesebben átbeszéljük. – pillantott a fiatalabbra – De előbb… Hölgyem! Egy sört az úrnak! Meg valami erőset is! – intézte szavait a pult mögött álló kocsma tulajdonosnak.

− Magyarul Andi, két korsó világost és kétszer öt cent whiskyt kérnénk. – magyarázta a lány a középkorú nőnek mosolyogva, aki a gesztus viszonzása után szó nélkül neki is állt a csapolásnak.

−  Tehát, Angyalom. – kortyolt Edgar az italába – Mis is folyik ebben a mai világban? – könyökölt a fa táblára a másik felé fordulva.

− Mármint sörön, boron és pálinkán kívül? – kérdezte kissé ironikusan, de egyből témát váltva bele is kezdett – Az a helyzet, hogy a mostani generáció, elnézést a kifejezésért, de el van baszva. Mindenki egész nap vagy a kütyüjét nyomkodja – emelte fel mobilját, majd stílusosan vissza is dobta az asztalra − , vagy a testi élvezeteknek él, gondolok itt az alkoholra meg másra is. – gesztikulált a korsója felé – A többség a kisebbségi komplexusát vagy kihívó ruhákkal, lásd „cédák”, vagy a másik lelki terrorban való tartásával kompenzálja, ami valljuk be, rajtuk kívül senkinek se jó. És ha ez nem lenne elég, a politikai „nagyhatalmaink” sincsenek éppen a helyzetek magaslatán, az országot csakis abnormálisan, saját szájuk ízére képesek irányítani. Szóval, ez a kor nem éppen a legfényesebb. – húzta el száját monológja végén, italába belekortyolva. Szinte minden gondolatát kiöntötte alig levegőt véve, olyan érzése volt, mintha egy kő esett volna le a szívéről. Végre őszintén ledarálhatta valakinek, nem csak a fejében zsongó hangoknak, hogy mit is érez, és ettől valóban megkönnyebbült.

− Ezeket hallva, valóban nem a legjobb korba kötöttem ki. – grimaszolt mondata végén – És te, hogy birkózol meg mindezzel? – érdeklődött.

− Próbálom kizárni a körülöttem folyó dolgokat, hébe− hóba beülve ide egy italra. Vagy a zene még az, ami könnyít azon, hogy elfeledhessem problémáimat legalább pár pillanat erejéig. – sóhajtott fel – De nem lényeges, hogy én miként küzdök meg a felgyorsult világ okozta elfajulással. Hisz a lényeg lényege lényegében lényegtelen, tehát túl sokan nem is törődünk a körülöttünk történő dolgokkal, csak lényegtelenként tekintünk a problémákra. Amiről meg nem veszünk tudomást, tulajdonképpen nem is létezik, nemde?

− Valahogy érthető ez az álláspont is. De nem lehet a problémákat csak figyelmen kívül hagyni. Csak úgy szűnhetnek meg, ha teszünk is érte valamit. Tehát a konklúzió az, hogy ha több ember is világmegváltó mozgalomba fog, kellő elhatározás társaságában senki nem lesz, aki megállíthatja őket, nemde, Angyalom? – emelte meg mosolyogva poharát. – A világ jobbrafordulására.

− A világ jobbrafordulására. – koccintott sóhajtva az idősebbel, legurítva torkán a tömény felest, amit korábban kért ki. Nem is akarták túlragozni a témát, inkább az alkohol okozta gyönyörbe temették el aznap este a világ fájdalmát, határokat nem ismerve.

Edgar Allan Poet másnap − saját idejébe visszatérve – Baltimore utcáin vélték felfedezni egy pocsolyában, önkívületi állapotban, érdekes ruhákat viselve. A görbe éjszaka a másik korban megviselte az író/költő szervezetét, így nem cipelve magával tovább a terhet összeesett egy tócsában landolva. Megtalálták, korházba is szállították, azonban négy nap múlva életét vesztette. Senki nem tudta biztosra halálának körülményeit vagy okát, legalábbis egy embert kivéve, aki ezt újraolvasva csak meglepődve bámulta a képernyőt. Kat volt az. Aki előtte lévő nap egyik példaképével iszogatott. A készített képet nézegetve egyszerre volt boldog és furdalta a lelkiismeret. Hisz nem mindennapi dolog, hogy a kedvencedet kinyírod alkoholmérgezéssel.

 

Halálra ítéltek városa

 

A világ sötét. Sötétbe burkolózott, mégis a vörös lángtenger, mint egyetlen fényforrás lengte körbe a tájat, itt-ott füstfelhőkön átszűrődve, melyek az égboltot is beborították. Az utcákon randarílozó tömeg zaja törte meg a csendet – vagyis a tűz lobogását – földet rengető rikkantások közepette, néhol egy-két szirénával megfűszerezve az így is paradoxon képet. Az ember nem tehetett mást, minthogy beletörődve szívja le mélyre a tűz végtermékét, hisz ez lényege. Minden érzékszervük megtapasztalhatta a vég baljós előszelét. Az ily nyomasztó napokkal nem tehet senki se mást, mint megszokja, vagy hagyja, hogy a város fölött gyűrűző madarak martalékává legyen. A megszökés már nem számított opciónak. Mégis, egy kérdés visszhangzott mindenkiben: Miért? Minek felkelni a semmiért, amikor a legkisebb erőfeszítés is hiábavalónak látszik? Szimplán hisz azoknak, kik magyaráznak illetve megaláznak. Kivéve ő. A tűzpiros hajó, ajak piercinges lány egy épület tetején ülve nézte végig a világ pusztulását. Már nem érdekelte mi lesz – ennek ellenére részt vett ő is az anarchista mozgalomban, ha már annak tartotta magát, egyet is értett az elnyomottak nézeteivel. Semmi pénzért nem állt volna be a konformisták által oly dicsőített „társadalomba”, inkább volt az egyik okozója a lázadásnak. Ez a mi forradalmunk.

 

„Néztem, ahogy a tüntetés kezdetének elkezdődik a visszaszámlálása. Többen álarcba, illetve kendőkkel fejükön alkották a tömeget piros− fekete zászlókat lobogtatva. Ezt a képet már csak a vörös fűzővel ellátott bakancsunk tette még nyomasztóbbá az átlagos nézelődőnek.

Először a városközpontba indultunk, nézeteinket kürtölve a világnak. Igaz, „békés” mozgalmat akartunk, mégis fegyverekkel érkeztünk. A legnagyobb baklövés egy pingvin – drága röpképtelen madárkáink – lelövése volt, amit nekem sikerült véghezvinnem. Ez a cselekedet robbantotta ki az igazi forradalmat. Innen nem volt megállás, legalábbis akkor így tűnt. Milyen jól is gondoltam.”

 

A tetőn volt. Egyik lábát felhúzta, míg a másikat csak lelógatta a semmibe. Nem sok kedve volt már a részvételhez. Amikor észrevétlenül el tudott tűnni a pingvinek elől nem habozott vele és egy olyan helyre ment, ahonnan minden apró részletet jól láthatott, mégse vették észre. Egy elhagyatott bérház teteje. Zsebében turkálva halászott elő egy szál cigarettát a műsor nézéséhez. A füstöt jó mélyre leszívva – hisz ez a lényege – egyszerre élvezte, és sajnálkozva konstatálta az új kor eljövetelét. Az egész posztapokaliptikus világkép olyannak tűnt, mint egy rossz álom, azonban ez volt a valóság. Nem jött a megváltó. Minden csak égett. A valós emberi természet is a felszínre került. Semmilyen vallás vagy felsőbb hatalom nem volt képes kezdeni bármit is a helyzettel. Mily kár, hogy ködös a láthatár. Senki se veszi észre a másikat, olyan egyszerű egy óvatlan pillanatban bárkit láb alól eltenni.

Ugyebár a hatóságoknak nem is járhatott más a fejében, minthogy „Égjen az összes elnyomó és minden hozzátartozó!”. Így történhetett, hogy csak égtek a gondok, s a sérelem a napnyugtában. De ha az kell, hogy elnyomják a saját igazukért küzdőket, hát legyen, több vér szárad az ő kezükön, mint másén.

„Égjen, szép fényesen” – hallatszott a lány ajkai közül ez a pár szó – legalábbis amennyire a cigaretta miatt érteni lehetett −, amikor egy Molotov-koktélt dobott le a ház csúcsáról egyenesen az alatta álló gépjárműre, közvetlen ezután a koporsószögbe beleszívva. Pánik. Újból kitört az utcában a pánik, de nem törődött vele. Senki sem látta őt. Csakis a gyűrűző madarak. Rájuk pillantva egy mély sóhajjal fújta ki a füstöt, kék szemeit teljesen lehunyva. Tudta, hogy a vég a közelben van. De még milyen közel. Hallotta a szárnyak csapkodását. A rikácsolást. Nincs visszaút. „Noel…” Egyikük leszállt a vállára. Kezdetben csak békésen pihent ott, azonban ez nem tartott sokáig. „Noel.” A lány nem tett semmit. Szemeit alig kinyitva csak egy szót szólt: „Vége”. Abban a minutumban a tucatnyi madár rászállt. Hagyta. „Noel!” Hagyta, hogy széttépjék, majd jóllakjanak rajta a madarak.

 

Ekkor riadt fel Noel rémálmából. Azonnal lekapta fejéről fejhallgatóját, maga előtt pedig legjobb barátját, Skylart vélte felfedezni.

− Noel, mennünk kell terepre, el fogunk kés… Minden rendben? Jól vagy? – kérdezte higgadtabban, szemöldökét felvonva.

− Ja… Persze. – ült fel sóhajtva hajába túrva, lábait felhúzta. – Soha többé nem hallgatom a Mudfiel Mindennapos forradalmát mielőtt elalszom. – nevetett fel kínosan.

− Mi van? Megjelentek a sorok álmodban? – érdeklődött kacagva.

− De még mennyire! – bólogatott hevesen. – De tényleg, olyan abszurdnak, mégis valóságosnak tűnt…

− Ne aggódj! Az csak egy d… − fojtódott belé a szó, ahogy a földre rogyott. A fiút beterítette barátja agyveleje, vére… Fejbe lőtték.

− Sky! – ugrott volna a lányhoz, amikor is mögötte egy ismeretlen, mégis ismerős pillantott meg egy pisztollyal a kezében, egyenes felé szegezve. – T-Te… −  dadogott szóhoz se jutva. Ő volt az. A névtelen az álmából. A tűzpiros haja, kék szemei, a piercing a szájában és öltözete a retinájába égtek korábban, összetéveszthetetlen jelenség volt.

− Üdv a valóságban, Noel. –villantott egy fél oldalas mosolyt, amit követően meghúzta a ravaszt, ezzel elvéve a férfi pingvin életét. Ekkor kezdődött el minden.