Jelige: sonoÍrÓ − Egy új élet reménye?; Magamon kívül

Egy új élet reménye?

− Interjú két híres szereplővel −

A mai napon két hölggyel volt szerencsém beszélgetni, akiket mindannyian jól ismerünk, és akik nemrégen szabadultak életük történetéből. Miss Elizabeth Bennet és Madmoiselle Fantine volt a vendégem:

− Szóval Fantine, Ön csupa mosoly. Mesélne egy kicsit arról, hogyan érzi magát?

− Nagyon szívesen! Tudja, amióta kiszabadultam abból a borzalmas regényből nagyon jól érzem magam.  Szabad vagyok, és minden kötöttségtől mentes. Örülök, hogy újrakezdhetem az életem.

− És Cosette? Nem hiányzik Önnek a lánya?

− Hát az első sokk idején, amikor még nem értettem, hogy mi történt, tényleg hiányzott. Azért volt nehéz, mert a könyvben egy kórházban haltam meg, miközben egyetlen vágyam az volt, hogy láthassam a lányom. Aztán, amikor felébredtem, szintén egy kórházban voltam, persze sokkal modernebben, de mégis összezavart. Miután elmagyarázták, hogy mi történt, igazából megkönnyebbültem, hogy többé nem kell annyi szenvedést elviselnem miatta. Ne értsen félre, nagyon szerettem a lányomat, de tudom, hogy jó helyen van Jean Valjean úrral, én pedig ismét szabad vagyok. Úgy érzem, hogy új esélyt kaptam, és ezúttal nem fogom holmi szerelmet üldözve elrontani az egész életem, csak mert valaki így írta meg.

− Dühös volt Victor Hugo úrra?

− Ó, de még mennyire! Rengetegszer elátkoztam őt, amiért ilyen sorsot írt nekem, és ennyire ostoba, naiv lánynak alkotott meg! Ha még élne… Mondjuk úgy, hogy jobb, hogy már nem él!

− És Ön Miss Bennet? Ön mit gondol sorsának alakítójáról?

− Hát, én korántsem gondolok Miss Austenra ilyen vérmesen. Sőt, az igazat megvallva, én nagyon pocsékul érzem magam, mióta nem ő írja a sorsomat. Inkább azokra vagyok dühös, akik abból a világból ide száműztek engem! Nagyon hiányzik nekem Mr. Darcy és a nővérem, és nem is tudom, mihez kezdjek magammal! Ez az új környezet, új világ nekem nagyon idegen és teljesen tehetetlen vagyok!

− Nagyon sajnálom, hogy így érez. De ugye tudja, hogy a könyv nem volt valóság?

− Persze, hogy tudom! De mégis, én már csak azt várom, hogy az ő idejük is lejárjon a könyvben és végre újra együtt lehessünk! Az én életemet az ronthatja el, ha nincs, akit szeressek.

− Nos, nagyon remélem, hogy valahogy mégis megtalálja a helyét a mi világunkban. Önnek pedig, Fantine, továbbra is ilyen vidámságot kívánok. Köszönöm, hogy a vendégeim voltak!

Magamon kívül

Minden olyan zsúfolt, megőrjít ez a sok ember. Nem bírom. Nem bírom tovább. Leszállok itt. Csak engedjetek már. Engedjetek!

Ah, levegő! Na, várjunk csak! Nem is tudom, hol vagyok. Nézzünk egy térképet.

Igen, arra a kis utcákon át. Nem is baj. Legalább nem találkozom senkivel. Hogy micsoda? Egy óra séta hazáig? Miért szálltam le egyáltalán? Történt ma valami, hogy így kiakadtam? Lássuk csak. Reggel felkeltem, megreggeliztem, aztán felöltöztem, és elindultam a buszhoz. Felszálltam, a szokásos helyemre leültem, és bámultam ki az ablakon. Aztán, amikor beértem az iskolába, ott is leültem a szokásos helyemre, és egész nap csak bámultam ki az ablakon. Délután ismét felszálltam egy buszra, és most itt vagyok. Csak sétálok haza egy átlagos nap után. Semmi különös, semmi érdekfeszítő.

Jaj, de mi ez a lejtő? Meghal a lábam, mire leérek. Tényleg ezen a csúszós úton kell mennem, ahol, ha elesek, legfeljebb az elszáradt fák röhögnek rajtam? Még egy ház sincs itt, hogy valaki kinézzen az ablakán! De ez most nem számít. Egyáltalán nem számít semmit se. Ha éppen ki is nézne valaki egy ablakon, úgyse érdekelné, hogy mekkorát esek. Milyen hosszú ez a lejtő! És mennyi víz folyik itt a csatornában! Egyszerűbb lenne belefeküdni és hagyni, hogy vigyen. Csak lebegni a felszínén, mint egy hulla. Érzéketlenül sodródni a jeges vízben. Tehetetlenül csapódni a partnak, a köveknek. Üveges tekintettel bámulni az ürességbe. Aztán egyszer csak megtalálna valaki. Szólna a családomnak. Meggyászolnának. „Élt tizenhat évet”−  állna a síromon. „ Emlékünkben örökké élni fog”−  de persze nem így lenne. Eggyel kevesebb gond nyomná a vállukat. A temetésemen ott állnának feketében, ahogy illik, egy csepp könny nélkül csakúgy, mint a nagypapám temetésén.

A barátaim talán el se jönnének. Ők is örülnének, hogy végre megszabadultak tőlem. Persze mindig úgy tűnhet, hogy legjobb barátok vagyunk, mert együtt csinálunk mindent, de ez nem jelent semmit. Igazából félünk egymás nélkül csinálni bármit is. Mindannyian rettegünk egyedül lenni, de másokkal is. Ebben a kegyetlen világban hallgatólagos megegyezés alapján egymás megtűrt támaszai vagyunk. Jaj, Istenem, még mindig tart ez a lejtő?

Persze nem csoda. Napjainkban, amikor semmi sem szent, elég nehéz akár csak egy megtűrt személyt is találni. Például, az állítólagos barátnőimen kívül, a kortársaim között alig találok bárki olyat, akit öt percnél tovább el tudnék viselni. Idegesít az ostobaságuk és a szűklátókörűségük, ahogyan őket is idegesíti a puszta létezésem, mert ezt sosem felejtik érzékeltetni velem. Bizonyára könnyebb lenne nekik nélkülem.

De nekem is könnyebb lenne. Megszabadulnék, még ki tudja, hány év szenvedéstől. Nem kéne nap, mint nap erőszakot tennem magamon, hogy felkeljek az ágyból. Nem kéne az osztálytársaim kegyetlenségét elviselnem. Megszabadulnék a mindennapos, fojtogató ürességtől. Nem kéne minden este sírva azon töprengenem, hogy miért vagyok egyáltalán. Nekem is könnyebb lenne magam nélkül. Az egész világnak könnyebb lenne nélkülem.

Nem bírom tovább! Nem tudok tovább menni! Itt lefekszem, és nem megyek tovább! Már úgyis egyenes az út. Csak mozdulatlanul elterülök. Hagyom, hogy a hideg hó átáztassa a kabátom, és a szél az arcomba fújjon néhány elszáradt levelet.  Bámulom a felhős eget, ahonnan soha nem érkezik válasz.

Isten, Sors, Nagy Szem, vagy bármi, ami odafönt van! Hát miért hagytad ezt? Miért hagytad, hogy idáig jussak? Mit tettél velem? Mit tettél azzal a kislánnyal, aki elhitte, az élet különleges? Hogy az ő élete különleges lesz? Hogy ő majd megmutatja, mi a boldogság? Bebizonyítja a szüleinek, a családjának, a barátainak, az egész világnak, hogy a boldogság igenis létezik? Miért hagytad, hogy ez a kislány állítólagos legszebb éveinek közepén egyedül, magányosan feküdjön egy elhagyatott út szélén, minden remény, kilátás nélkül?

Mi ez? Ezt nem hiszem el! Pont most jön egy kocsi? Ha gyorsan összeszedem magam, és eltakarom az arcom a hajammal, akkor nem veszi észre. Bár ki figyel oda manapság? Mit csinál ez, miért áll meg? Hogy messze megyek− e még? Igen rohadt messze, mert még alig jövök negyed órája, de ezt nem mondhatom meg neki. Úgy meglepődik azon, hogy nem megyek vele. Szegény néni, biztos látta, hogy tiszta kosz vagyok, egyedül sétálok a hidegben és csak segíteni akart. De nem mehetek vele. Kell a magány. Teljesen olyan, mint egy filmben: ő elhajt, én meg csak bámulok utána. Milyen furcsa érzés! Valaki segíteni akart. Pont most valaki segíteni akar, amikor nem lehet? Ezzel már egy kicsit elkéstél, öreg! De tovább kell menni. Ha nem érek haza időben, anya hisztirohamot fog kapni…

De miért most? Miért vártál tizenhat évet, hogy egy kicsi segítséget is küldj? Miért kellett ez az egész? Megbízhatatlan vagy, érted? Megbízhatatlan. Soha többé nem várok rád! Soha, soha, soha! Látod? Nélküled is megyek tovább, ahogy mindig is tettem. Egész életemben csak mentem, ha akartam, ha nem. Az otthoni veszekedésekkel teli gyerekkoromban. Aztán később szintén, amikor már a testvéreim elköltöztek és egyedül hagytak. Az iskolában, ahol mindig is csúfoltak, mert kövér voltam, és csodálkoztak, hogy visszahúzódó meg gyűlölködő lettem. Nem kellesz! Nélküled is kibírok mindent! Mostantól megváltozik minden, hallod? Nincs több hamis remény és várakozás! Többet nem hagyom magam! Ezen túl nem érdekel más, az, hogy mit gondolnak rólam! Nem is értem, eddig miért érdekelt. Nincs több meghunyászkodás. Ha csúfolnak, tegyék csak! Kik ők nekem, hogy akár egy szavukra is odafigyeljek? Senkik. Jelentéktelen életük csak egy mondat lesz életem nagy történetében.

De én is érzem. Ennyivel, egy fejcsóválással el lehet intézni az egészet. Totális kétségbeesés az, amit beszélek. Hiába is tagadnám. Nem hiszek magamban. Más se hisz bennem. Réges− régen megvan már a kijelölt utam, amit követnem kell. Nem igaz, hogy a sorsunkat mi alakítjuk. Engem az Élet lerakott ide, útbaigazított, és még egy térképet is nyomott a kezembe: menj szépen egyenesen, aztán a Magánynál fordulj balra, a Felesleges Ábrándoknál pedig jobbra. Arrafelé van a Zárkózottság Tanyája, térj be nyugodtan egy italra. A Félelemnél egészen biztosan jó helyen jársz. Már csak át kell kelned a Végső Kétségbeesés hídján és meg is érkeztél az Öngyilkosok Szigetére.

  Talán tényleg ezt kéne tennem. Valami ütős a kémia szertárból, alkoholmérgezés, vagy fel is akaszthatnám magam, mint a nagypapám, és már vége is lenne. Vagy egy érvágás itt és most. Nem is tudom, mi tart vissza, hiszen itt a bicska a zsebemben. Jó érzés a bőrtokját fogdosni.

De igazán kár lenne itt és most, mikor olyan szép a fehér, frissen hullott hó! Nem szennyezem be vörös, forró vérrel, hogy aztán el is olvadjon! Meg aztán az milyen mocskos lenne! Nem, valami más kell. Akasztás? De ahhoz honnan szerzek kötelet? Csak nem cipelhetem végig az egész városon! Még valaki megsejtené. Mérgezés? Annyi alkoholra nincs pénzem, lopni meg azért mégiscsak macerás. Leugrani meg nem tudnék sehonnan, mert rohadtul félek a magasban. Nem hiszem el! Nekem még ez sem mehet könnyen!

Jaj, ne! Ő miért van itt? Tuti kiszúrja, hogy rossz kedvem van, és mivel barátnők vagyunk, még rá is fog kérdezni! Hogy felejthettem el, hogy errefelé lakik? Ahogy sejtettem, rá is kérdez. De hát mit mondjak neki? Nem akarom, hogy tudja, mi jár a fejemben. Úgyse értené meg. Nem, nem. Elég lesz egy sima rossz kedvem van. Még erőlködik egy kicsit, hogy az anyámmal megint összevesztünk− e, vagy a sulival van− e baj, de hát hárítanom kell mindent. Nem tudhatja! Milyen furcsa csend áll be. Mintha megsértődött volna. De már beszél is tovább mindenféléről, csak éppen figyelni nem tudok rá. Egyszerűen nem érdekel. Csak jár a szája, mondja és mondja, de nem bírom. Most különösen idegesít. Végre azt mondja, hogy itt lakik. Behív, de hát vissza kell utasítanom. Nagyon kínosra sikerül az ölelés, de nem értem miért. Csak durcásan rám néz, mikor bemegy, én meg nem értek semmit. Talán valami rosszat mondtam? Hiszen meg se szólaltam! Vagy pont ez a baj? Ah, nem érdekes. Csak megyek tovább.

De mégis. Mit vett ennyire a szívére? Azt, hogy nem avattam be az öngyilkossági terveimbe? Szerintem jobb is neki. Bár aligha tudhatta, hogy ilyeneken jár az eszem. Vagy tényleg az a baja, hogy nem beszélgettem vele? De ha egyszer nem érdekel a locsogása, mit tegyek? Az ő hibája, hogy unalmas. Na, jó, talán kicsit igazságtalanul bántam vele. Barátnők vagyunk. Megkérdezte, hogy mi bajom. Sétált velem egy kicsit, mert összefutottunk. Igazán nem hibáztathatom ezért. Csak rosszkor volt rossz helyen. Lehet, hogy velem van a baj? Ah, nem hiszem. De most meg komolyan felfelé kell menni? Ráadásul itt már emberek is járnak! De legalább már nem vagyok messze otthonról. Csak meg kell mászni ezt a hegyet.

De mégis. Megsértődött rám. Biztosan történt valami. Lássuk csak, beszélt lényeges dolgokról is? Mintha említette volna az anyukáját, hogy mennyire nincs kedve hazamenni, mert mit is mondott? Összevesztek talán? De ez még mindig nem múlja felül az én helyzetemet, szóval ne játssza nekem a mártírt! Bár igaz, hogy én még csak meg se indokoltam a rossz kedvem, szóval nem is láthatott bele az én helyzetembe.

Jaj, mi jön szembe! Ekkora vigyorral csoda, hogy nem szaladnak el a fogai! Szegény srác! Megyek fel a dombra, ő meg úgy ereszkedik le hozzám, mintha egy görög félistennek képzelné magát, pedig hol van ő ahhoz képest! Még kacsint is hozzá! Ez remek! Komolyan bejöttem neki? Hát, ekkora szájjal örülhet, hogy egyáltalán ránéztem. De persze reménykedhet, hisz ő is csak egy ember.

Hisz ő… Ő is csak egy ember...És én is…Csak egy ember vagyok…És…A barátnőm is csak egy ember…Ahogyan anyukám is…És a nagypapám is…Csak egy ember volt. Mindenki csak egy ember. Jaj, le kell ülnöm! Nem bírom!  Nem… Nem is tudom, mit kezdjek ezzel a gondolattal! Mindenki csak egy ember. A barátnőm emberségből kérdezte meg, hogy mi bajom, és az anyukám emberi jóságból szívja a vérem. A nagypapám pedig… Emberi gyengeségből lett öngyilkos. De nem értem! Nem értem…

Na, jó, mennem kell tovább, mielőtt valaki megkérdezi, hogy rosszul vagyok− e vagy ilyesmi. Na, de mégis, emberek? A többiek is emberek? Mármint persze, hogy emberek, csak hát… Vannak érzéseik? Mármint persze, hogy vannak érzéseik, csak hát… Mintha egy fekete− fehér rajz hirtelen egy színes, háromdimenziós akciófilmmé alakult volna. Hát hogyan lehet ezzel együtt élni? Mit lehet ezzel kezdeni? Nem fér bele a fejembe! Egyszerűen nem megy! Ez olyan, mint abban a versben, amit ma vettünk. Hogy is volt: „még magamnál tovább nem jutottam”? Hogyan tudnék magamon túljutni? Hiszen én, én vagyok, ők meg ők! Ez egy áthidalhatatlan szakadéknak tűnik!  Mint mikor azt mondják, hogy képzeld magad a másik helyzetébe. Hát hogyan tudnám, mikor ő egy másik ember?

Ah, végre itt a dombtető! Hűha, de szépen süt a lemenő nap a város felett! Milyen kellemes most: a napfény melengeti az arcom, de közben a hideg levegő kicsit csípi a bőröm. Mint amikor síeléskor egy hegy tetején állok és az egész világ előttem hever.

Vajon más is szokta ezt érezni? Vajon más is ennyire szépnek látja? Vajon anya ilyennek látja?

Hazaértem.

Talán meg kéne kérdeznem tőle.