Márkó

 

–  Várjon, teszek bele mentát.

Fullasztó hőség tombolt a fóliasátorban. Lilla és beszélgetőpartnere megtörölték a homlokukat, szünetet tartva a legyezésben. A pólót már egyikük sem bírta magán tartani, nem mintha vonzó lett volna a látvány bármelyiküknek is. A nő hasán még friss volt a császármetszés nyoma, társa pedig egyértelműen nem volt testépítő fajta.

–  Köszönöm – biccentett, és a kezét nyújtotta a hűsítő ital felé. Végignézett a paradicsomok sorain. –  Hogy halad a munka?

–  A hőség miatt nehézkesen, de mindenért kárpótol, hogy végre kivehetem belőle a részem – suhintott Lilla maga előtt a ruhával. –  Most, hogy aratás jön, átnéztem a kombájnt, de jönnek a helybeliek is segíteni. Ön is gazdálkodik?

–  Ugyan, távolabb nem is állhatna tőlem – nevetett a férfi. –  A fővárosban tanulok kreatív írást.

–  Ennyi idősen?

–  Bizony! A mérnöki munka jó megélhetés, viszont sosem voltam elégedett. Egészen fiatalon lettem apa, és most már elég idős a lányom, hogy az esti tagozat ne jelentsen problémát. Keresem az inspirációt az élet legtöbb területén, de önt véletlenül találtam meg a Sántakutya fórumon. Gondoljon bele, próbálom megtalálni, miért biceg a lányom tacskója, aztán hirtelen rábukkanok egy önkéntes nyomozói üzenőfalra! Köszönöm, hogy meghallgatja az ügyem.

–  Mennyire igaza van! Arra is sort kell kerítenünk egyszer. –  Pár perc múlva beindult a laptop, amit egy ventilátor próbált nagy nehezen hűteni. Lilla elindította a szövegszerkesztőt, és suttyomban a diktafonját is bekapcsolta.

–  Neve?

–  Fábián Viktor.

–  Édesanyja születési neve?

–  Sárközi Katalin.

–  Születési hely és idő?

–  Szombathely, 1985. július 19.

–  Akkor hadd kívánjak boldog születésnapot! Mindjárt idegépelem a mai dátumot, és... itt is van. Amire most kérem, az eset pontos leírása, minden, ami történt, és amit tényként tud, mesélje el nekem. Bármi jelenthet segítséget.

Viktor megköszörülte a torkát, majd amikor rájött, hogy ez nem segített sokat a helyzeten, töltött magának limonádét. Újra nekikezdett: –  A szemeszter végén megkeresett a rendőrség, hogy gyanúsítottként kihallgasson egy gyilkosság ügyében. Egy iskoláskorú lány holttestét találták meg a szülővárosom melletti erdőben elásva. Az utoljára viselt ruházatában volt, fojtás nyomai látszottak a nyakán. A nyomozás megtalálta több ruhám szálait a kislányén, de azoktól már középiskola végén megszabadultam.

–  A lányra emlékszik?

–  Egyáltalán nem. A híradások annyit közöltek róla, hogy egy gyermekotthonban lakott.

–  Az erdő mennyire ismerős számára?

–  Nem esett útba az otthonommal, és őszintén, nem is jártam ott.

–  Hmm, értem – nézett Viktorra Lilla, és hirtelen megmerevedett. –  Hallgassa csak, ez a ventilátor zúgása?

–  Szerintem nem – nézett fel ő. –  Valószínűleg leszakadt az ég.

–  A francba! –  A nő egy pillanat alatt kiviharzott a fóliasátorból, majd bőrig ázva, egy halom ruhával tért vissza. –  Itt jó meleg van, kiteszem őket – feszítette ki a szárítókötelet.

A férfi heves pislogással nézte a színkavalkádot. Lilla elkapta a tekintetét, és bár egy ideig kutatnia kellett az emlékei közt, rájött, hogy ezután mi fog következni.

Még középiskola elején ismert meg egy vízilabdás fiút, aki magasságában és kidolgozottságában az osztálytársai fölé emelkedett. A legkülönösebb az volt, hogy pont a nála másfél fejjel kisebb Lilla társaságát kereste. Ők ketten egy különc páros voltak, egymással megosztva a tízórait, a súgást és az első szerelmek kibeszélését. Később viszont egy harmadik személy lépett közéjük. Furcsamód ez a valaki pont a legjobb barátja volt, tőle viszont annyira különbözően beszélt és cselekedett, hogy a lány fiatalkori énje azt hitte, csak meggyőzően színészkedik. Ez számára nem bizonyult komolyabb problémának, nem is értette, miért ment el másik iskolába. Ő sosem tudta meg, hová. Az még nem a folyamatos csetelés és a mindent közlő adatlapok kora volt.

Visszaült az asztalhoz, miközben a szíve hevesen vert.

–  Jó napot, Márkó vagyok, nem emlékszem, eddig miről beszéltek Viktorral, tud nekem segíteni? – A beszédében volt egy kis alföldi tájszólás.

–  Viszont kívánom, Báthory Lilla vagyok, gazdálkodó, és szeretnék segíteni önnek a nevük tisztázásában.

–  Elnézést, ne magázzon már, tizenhét vagyok.

–  Oké, akkor nem foglak – mondta a nő. –  A rendőrség titeket gyanúsít egy több évvel ezelőtt történt gyilkossággal, Viktort kihallgatta, de ő nem tudott semmit a bűncselekményről.

–  Hogy is tudott volna? – fújt Márkó idegesen. –  Ezen már rég túl vagyunk. Suli vége van, nem jött a buszunk, felvett valaki stoppal, nem lett jó vége, ennyi.

–  Pedig nem úgy tűnik, ezt most először rögzítem.

–  De miért, ön nem paraszt?

–  Gazdálkodó vagyok, igen, és szenior tag a Sántakutya bűnüldöző fórumon.

–  Nem a hazug embert érik utol hamarabb?

–  Nem én választottam a nevet! – csattant fel. –  Titeket vádolnak egy kislány megölésével, akit te ismersz, akkor, úgy és ott, ahogy te emlékszel. Erről viszont senki nem tud, és börtön mögé kerülhettek, ha nem beszélsz!

–  Jól van, na. Suli vége volt, vártam a buszt ezzel a kislánnyal. Nem tudom, hogy hívták meg ilyesmi, kinézet alapján általánosba járt. Mindig ugyanott szálltunk fel és le. Egyik nap nagyon rossz idő volt, a busz egy évet késett, én pedig felajánlottam, hogy együtt hazamehetnénk stoppal. Egy idő után félreállt nekünk egy Volkswagen, a sofőrje valami negyvenesforma fazon volt, nem volt gyanús. Beültünk hátra, ő vitt minket hazafelé, de egy idő után megkért engem, hogy vegyem ki a vizét a táskájából. Amikor viszont valami bódító gáz jött ki, menekülni próbáltam. A pasas addigra egy mellékútra hajtott, és bezárta az ajtókat. A sál nem is a hideg miatt volt az arcán... Aztán csak annyira emlékszem, hogy a számhoz fogja a fehérítős rongyot, meg miután kiástam magam a földből. Kidobtam mindent, nehogy Viktor megtudja, és anyáméknak azt mondtam, bulizni mentem. Aztán én nem jöttem elő annyit, inkább mások.

–  Mások?

–  Ők se tudnak többet.

–  Értem. Ennyivel lezárod?

–  Lehetne egy kérdésem? – jelentkezett Márkó esetlenül.

–  Mondd!

–  Miért van egy szál melltartóban? –  Lillából úgy kitört a röhögés, hogy majdnem elfelejtette kikapcsolni a diktafont. –  Meg annyi, hogy ne mondja el Viktornak. Szeretném megvédeni mindenáron.

Ezzel nem védenéd meg, gondolta a nő, de azért igent mondott. A fiú eközben talált az udvaron egy medencét, amibe úgy, ahogy volt, ruhástól beleugrott, majd egy profi módjára feljött a felszínre. Ugyanaz az ember maradt, viszont egyértelműen Viktor tért vissza.

Akkor Lilla rájött, hogy az egykori vízilabdás behemót neve honnan volt neki ismerős. A középiskola első évében kötött barátságuk megszűnt, nem úgy az emléke.

–  Megegyeztem Márkóval, beleadok apait− anyait az ügyükbe – emelt fel egy gumilabdát, és a vízbe vágta. –  Most pedig hadd érezzem magam újra fiatalnak– Vízibomba!

A levegőben összehúzta magát, és felkészült a csobbanásra.

 

 

Út a játszótérre

 

A Messengerem talán felrobbant a rengeteg üzenettől, amit a hülye posztom miatt kaphatnék. Ez már viszont nem volt érdekes, mert a telefonom valahol a táskámban elhányva hevert, én pedig úton voltam a netes jelenléttől messze.

Lehet, túl nagy fába vágtam a fejszémet.

 

A telefonom még kora este csörrent meg. Amikor a kagylón átszűrődött Kölcsey zavarodott hangja, előre tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom. Minden bizonnyal lesokkolta az időbeli ugrás. Végül sikerült kiderítenem, hogy az időgéppel a vasútállomáson kötött ki, és elmentem érte. A biztonsági őr sóhajtott egy hatalmasat a kijáraton távozó látványunkra.

A központba vezető utat az utcákon sétálva tettük meg. Én vettem neki egy kürtőskalácsot – a férfi nem értette, miért akarom mindenáron, hogy a vendégem legyen –, az idő többi részében pedig azt figyeltem, hogyan isszák kitágult pupillái magukba a látványt.

–  Ez bizonyára nem Pest– Buda.

–  Nem, tényleg nem Budapest, még emlékszik a bérházakra?

–  Hogyne emlékeznék, nem volt az olyan régen–

Itt eleresztettem egy diszkrét kacajt. Azután gyorsan elmagyaráztam, hogy semmi különös nincs az időérzékével, csak időbe telik alkalmazkodni egy 182 évvel későbbi naptári évhez. A szám említésére ijedten felszaladt a költő szemöldöke, én pedig jobbnak láttam, ha inkább megkérem, hogy meséljen eddigi életéről. Az időgépet unokaöccse építette neki, a kedves fiú pedig még okostelefont is szerzett, hogy segítse alkalmazkodni a jövőbeli élethez. Én jobbnak láttam kikapcsolni rajta az internetet.

Azt az észrevételemet is megjegyeztem Kölcseynek, hogy mennyire hihetetlen hallani őt a mai beszédhez igazodni. Ez az ő száját húzta mosolyra.

–  Remekül észrevette! Kálmán külön odafigyelt rá az én tanácsommal. Viszont jól jegyezze meg, a nyelv így is olyan szerkezet marad, amiből az ügyes fül felépíti beszélőjét. A szóhasználat, a tiszta kiejtés, a hanglejtés, mind mennyi mindent elárul!

Az egyetértés gondolata fogalmazódott meg bennem. Hiába, egy majdnem kétszáz éve halott irodalmár munkaeszköze sem tűnt el nyom nélkül.

 

Egy személyes sikerélményként könyveltem el a buszozást hazafelé. Mindennap ezt teszem, de most, hogy egy – nem is, az a – Kölcsey Ferenc fogta a jobb oldalamat, akit időbe telt meggyőznöm, hogy legalább ebben az életben szálljon fel a kerekes bálnára, elborított a diadal mámora.

Otthon épp a vendégágy szétnyitásával foglalatoskodtam, amikor meghallottam, hogy a szobám papírdobozaiban kutakodik. Kis idővel később kijött hozzám az egyik füzetemmel. Irodalom, 7. osztály. A francba.

–  Megtenné, hogy becsukja, azt régen írtam, még időrendben sincs– hiába, már átfutotta a teljes Ilyennek látom Kölcseyt című fogalmazásomat, és várakozásteljesen rám nézett.

–  Az első munkák sosem tökéletesek. Ennek viszont már ezelőtt is tudatában voltam – lengette meg a füzetet –, és ez ugyanannyira volt meggyőző, mint a későbbi munkái. Nézze csak, mit írt ide! Az irodalom befogadta őt, a többiektől különbözőt. Nem tudja, mennyire igaza volt! Hogyne lenne helye köztünk, dolgozzon sokat és fejlődjön általa. Megtiszteltetés, hogy itt lehetek. –  Kölcsey lelkesen összecsapta a kezeit a lelkesítő beszéde. Engem viszont kicsit sem dobott fel a párnahuzat gombolása közben.

Talán, ha hozzávágnám, én is jól szórakoznék.

–  Mi nem érthető abban, hogy régen írtam? – kérdeztem, a kelleténél kicsit hevesebben. –  Egy időszakban írtam, most már vége, és nem kérek a különcklubból! Ó, várjon, mindjárt megkomponálom a magas szellemi szintemmel párhuzamos negatív világképemet, sőt! Tudok még ennél is jobbat, valamit, ami a költőfajtának sosem sikerült – igen, továbblépni!

Itt repült ki a párna a kezemből. A férfi éppen hogy, de elkapta.

–  Akkor is ezt tenném, ha az egész romantika lenne a játszóterem kétszáz évvel ezelőtt, mint önnek. Meg lehetne egy kérésem? Ne magázzon engem, az istenit!

Éjjel persze én nem tudtam emiatt aludni. Kölcsey telefonja is felkeltette az érdeklődésemet; csendben kislisszoltam a szobából, elkerülve a rugós matracon horkoló alakját, és megkerestem az eszközt. Egy gombnyomásra mutatta a feloldóképet (egy közeli barát, lépjünk tovább), az én örömömre pedig be tudtam lépni mindenféle kód nélkül. Egy „megosztani” elnevezésű mappa volt csak rajta, reformkori pillanatokkal, amiket a jó minőségű kamera megörökített. A jegyzetekkel ellátott befejezetlen versek viszont sokkal érdekesebbek voltak.

Tehát azért jött ide, hogy megossza ezeket. Én önként jelentkezem segíteni, miért nem veszi senki észre? Egy gyors keresés után már tudtam is, hogyan. Találtam egy nagy létszámú irodalmi csoportot, bizonyára örülni fognak az anyagot látva. Ahogy tovább kerestem a telefonban, találtam egy jegyzetet, amiben csak ennyi állt: HELYCSERE.

 

–  Még sosem jártam itt.

–  Úgy vélem, nem meglepő, hogy én sem. –  Egymás között nem váltottunk sok szót, amíg a kietlen természetben gyönyörködtünk. A homokdűnékből kiemelkedő fűbe bele− beletépett az erős szél. Olyan érzés volt, mintha közelednénk egy tengerparthoz. Éppen csak a sós víz illata nem csapott meg.

–  Jól döntött ezzel a hellyel – biccentett Kölcsey, én pedig visszazökkentem a valóságba.

–  Engem ebbe a világba a kíváncsiság vonzott. Még mindig egy nagy kérdésem van, felveszem− e a mai tempót? Jelentősek lesznek− e a szavaim másoknak? Maga fejest ugorna a múltba, tökéletesítené a saját hangját egy stílusban, ami személyes kedvence. Ráadásul ezt a stílust volt ideje megismerni és körülírni. Csak egy kérdésem van a számára.

Egy gémeskút magaslott a távolban, mi pedig afelé vettük az irányt. Nem akkor láttam ilyet először, de most megszemléltem, magamban fel is mértem a mélységét.

–  Ha a költőbarátod mondja, hogy ugorj a kútba, megtennéd?

Rémülten fordultam meg a saját hangom irányába. Ott álltam az oszloptól méterekre, mégis a kút szélébe kapaszkodva néztem szembe vele.

–  Tudom, ki vagy, és mit akarsz – szólalt meg, mielőtt én tudtam. –  Hiába játszod, hogy soha nem tennéd meg, elutazol az időgéppel. Engedj a késztetésnek, hogy megszólalj. Menj el a kedvenc játszóteredre, próbáld ki magad. Több ilyen nem jön.

–  Én nem megyek sehová.

–  Akkor ne lógasd a lábad a mélybe.

A hirtelen makacsságomtól majdnem elrugaszkodtam, de az utolsó pillanatban kaptam valamit a bal kezembe. Egy notesz és lúdtoll volt.

Épp, mint Kölcsey telefonja?

A férfi, sokat sejtő mosollyal, közelebb lépett sok szerencsét kívánni. Én ökölbe szorítottam az üres kezem, mutatva a határozottságom. Szükség is volt rá, mert ezután olyan sokáig zuhantam a semmibe, hogy azt hittem, sosem lesz vége. Aztán egyszer csak a vállaim puffantak a fűben.

Gyorsan felpattantam és elindultam előre, bár ez a szoknyám miatt nehezemre esett. Arra már rájöttem, hogy egy birtokon járok, de akkor tisztult le előttem minden, amikor megszólított egy fiatal fiú, a kezében tartva a noteszem.

–  Ahogy maguk mondanák, van benne potenciál.