Át a tengeren

Régen volt az, amikor az elkorhadt fejfa helyére gyümölcsfát ültettek. Nem tudjuk ezt teljesen megmagyarázni, de az emlékezés szempontjából jónak bizonyult a dolog; nagyszülőkre nyárba száradó almafa, gyilkosság áldozatára húsos som, fiatal szerelmesek fölé cseresznye, szerelemgyerek csontjaira meggy került. Miért nem dió, eper, vadkörte, madárcseresznye, vadgesztenye, esetleg páfrányfenyő, hárs, juhar, éger, kőris, nyír, cser, tölgy, bükk, jegenyenyár? Hát ilyen temetők nincsenek! Csak begyepesedett sírok, susogó bozót mélyén régi keresztek, rozsdás sírkerítések. Emberek lába nyoma. Kiszáradt koszorúk ágai, szétszóródott papírvirágok. Kövek, nevek, évszámok. Újabb és újabb felírások kerülnek az eddigiek alá. Óriási virágvázák a tágas márványtérségeken. Néha megbeszéltem a látottakat a sírásóval és mezőőrrel, akiben nem tengtek túl az érzelmek, de finom lelkű ember, aki nem kért bölcsességet senkitől, aki azt állította, mint egy tudós, hogy vihar idején igen veszélyes tölgy alá állni, mert a fa mágnessége vonzza a villámot.

– Mi ez, mi döngicsél itt? Egy méh?

Azt mindenki tudta, milyen viszony volt közte és Anna között, beszéltek róla, tűnődőn könyvelték el az eseményt. Ki egyet, ki mást mondott, de sok szót nem vesztegettek rá. Szerelmük útját senki sem egyengette. Nem tudta, azért szereti-e Annát, mert mindenről beszélhet vele, vagy azért, mert tömött ajkából szinte kicsattant a vér.

– Én is ültettem meggyet – mondta István.

Egymással szemben ültünk a házban. Az egyetlen élő lakta hely ez a temető mellett, a drótokon túl, mint valami néptelen parton. Egy lakás, ahol konyha, szoba, asztal van, szekrény, székek, ágy, mosdólavór vizeskorsóstul, ahol télen vaskályha adja a meleget, ahol van enni-innivaló, ömlesztett sajt, hagyma, kolbász, szalonnadarab, ahol nincs televízió, de rádió vinnyog a hűtő tetején. Az áldott nagy bőséggel induló zápor után csillognak az épület cserepei, mint nem messzire a halottasházé, mint a keresztromok, mint a puszpáng levelei.

 – Akárhogy is van, egészségünkre! – mondta a sírásó. – Minden férfira! Minden nőre! Úgyse egyszerre fogunk meghalni, kakukkolhat akármennyit a madár a domb alatti erdőben: hármat, harminchármat, százat. Kinek ennyi éve van hátra, kinek annyi. Nem tudunk az időnek és a dolgok folyásának parancsolni. Az Isten a vastag nádpálcájával úgy fülbe üt mindünket, hogy leesünk a földre. Vannak aztán olyanok, akiket különb-különb helyeken puskával általlőnek. Aztán olyan, akire rákiabálnak, hogy ne hazudjon annyit, mert megölik, levagdalják.

Beleharaptunk a pohárba, nyalogattuk a szélét, ültünk az asztal mellett. Mint azokban az időkben, munka után, amikor csákánnyal vágta a föld színét, ameddig kemény volt, nyakig nyomta az ásót, hantokat fordított ki, elvágott gyökereket, hallgatagon ásta a sírt, keze ügyébe állított egy félliteres üveg pálinkát, közben ivott, a munka végén egy csöppnyit löttyentett a nyirkos gödör aljára az elmentnek. Lapátolta a dohos, öreg agyagot a koporsóra a tűzoltókkal, elegyengette a halmot, gyulladt, ízületes, püffedt ujjaival rárakta a koszorúkat.

Már hetvenéves, arca süppedt, töredezett, mint a rozskenyér alja, tele tüskés borostákkal, amelyeket hetente egyszer, vasárnap reggel leborotvált. Igen savanyú borokat ivott, néha panaszkodott arra, hogy megpuffadt a hasa, hogy a szája és torka erősen megszáradt. A falnak támaszkodott, ült a sarokban álló hokedlin, kezét ölébe lógatta. Sokféle dolog előkerült, egy ló, egy zabla, egy szekér, egy ostor, hóvirágok és sötét felhők, szél, éjszakai sétálás, foci, a megdagadt lába, fényes volt, mint az üveg, kezdett hasadozni. Beszélte azt is: tizennyolc évesen a Vasasnak szurkolt, micsoda összeállítás volt az!, Varga, Bakos, Mészöly, Ihász, Mathesz, Berendi, Fister, Molnár, Puskás, Farkas, Korsós, hatvanhatban, novemberben a cukorgyárba járt, ott hallgatták Szokol zsebrádión, amikor az Inter kiverte a csapatot a nemzetközi kupából.

– Emlékszel még rá?

– Emlékszem – felelte, szüntelenül bólogatva, és megmarkolta az asztal szélét, de mintha más ellen keresne támaszt, másra emlékezne. Egy pillanatra megpróbálta felidézni magában azt a napot. Hogyan történt? A kérdést újra és újra föltette magának, nézett a temető felé. Minden megváltozott, egyedül maradt, nincs a felesége, a reménybeli fia sincs, pedig a mezei ösvény akácainál mennyit futkosott kecskék után, a postaút vonuló távírópóznáit mennyit kopogtatta kővel, odaszorította a fülét a fához, hogy hallja a huzalok zizegését.

– Azok pedig zümmögtek, mint a méhek. Olyan erősen, mint vihar előtt – mondta István.

Pontosan tudtam, mi következik ezután. Hozta a kis dobozkát, abban fényképek voltak, kinyitotta, a pókpapírok közé tett fotókat simogatta. „Szép álmotok legyen mindenkor abban a világban, boldog bizonyosságotok, hogy rendben van velem minden! Hogy nekem mi meg nem fordul a fejemben reggelig, jobb, ha el sem mondom. Bámulom a képeket, és rátok gondolok.” A legtöbb felvételen fehér nyári ruhában ott állt az anya és a gyermek. Az emlékek itt kezdődtek. Anna csupa tűz volt, csupa gyönyörűség, vele hált, megnyílt neki, kigombolta blúza gombjait, melltartója kapcsát, mint egy szenvedélyes lány, akinek az öleléséért három falu legényei sóvárogtak. Göndör a haja, kerek a válla, fekete két bogár a szeme, apró ráncocskák körülötte és a felső ajkán, a szája illatos, mint a narancs. Mosolygós arca volt, olyan, ami azonnali kedvességet vált ki az emberekből. A mézeshetes időtöltés után kilenc hónappal értelmes és szép gyereket szült, később sokat sétált vele a mezőn, pitypangot fújtak, látogatták a nagymamát, aki a falu közepén lakott. Baracklekvárt ettek, tornyot építettek kukoricacsutkából, sámlira ültek, emelgették az elejét, mondták, gyí, te, gyí, te szürke, gyí, te fakó paripa!, ültek seprűre, vágták bele a sarkantyút, mentek egyre sebesebben, ki a világból. Meséket mondtak, történeteket a gonosz király lányáról, aztán az aranyhajú gyermekről, aztán Faggyas Marciról, aki hársfát bontott le, s annak a héjából font ostort. Annával csak Benedek születése után házasodtak össze. Hogy mi történt később, mikor száguldott az a teherautó, és gázolta el őket, anyát, gyermeket, kerékpárt, mikor, melyik délelőtt, az kiesett az emlékezetéből, csak azt tudja, hosszú volt a féknyom, az aszfaltból égett gumi szaga párolgott, forrón tavaszodott ki abban az esztendőben, csak nem jöttek, nem kanyarodtak be az utcasarkon, pedig dél volt már, az emberek a harangszóra vártak, talán már fénylett a megnyálazott kötél a harangozó kezében, készülődtek a galambok is fölröppenni a torony padlásáról. Az ablakkeretre feszített szúnyoghálóhoz szorította arcát, elfáradt az álldogálásban, mozdult, bőgni kezdett. Rohant ki a temetőből, a lejtő csúszós, elvágódott a kapunál, nyaka megfeszült, feltápászkodott, rohant tovább a magtári éles kanyarhoz. Legtöbbször annyi ködlött fel előtte, hogy egyszerre érkezett a szirénázó mentő és a rendőrség kocsija. És körülötte azok, akik ugyanolyan sebeket, borzalmakat hordoznak, zsebkendőjüket a szájukhoz szorították, az iszonyattól elnémultak. Egész embergomoly. Már Isten tudja, hogy esett a dolog. Minthogy senki sem látta. Kezdte összerakni a részeket, a mozgásokat. A testek eldőltek, földre zuhantak, egyre távolodtak, mintha semmi sem történt volna, a csattanást is hallotta, és volt, amikor belekeveredett Anna hangja, és újra és újra, és Benedek utolsó sikolya úgy buggyant ki, mint az első, a fák hervadni és feketedni kezdtek, nem kifakadozni és kivirágozni, a szőlőgerezdek kilátszani, ez a kép állt össze a végén, az ég, a csillagok, a levegő, a falusiak hangja, sopánkodtak a súlyos csapáson, lecsendesíteni őket nem lehetett, sírtak-ríttak, szájukon zokogás bugyborékolt, láthatatlanná váltak a könnyektől, óbégattak, nagy lármát csaptak, az ének elnyomta a jajokat, elsiratták az asszonyát és a gyermekét, feküdtek két gyertyatartó között, a kép örök életére a szemébe ragadt, valamit kiáltani szeretett volna az arcukba, de mit?, koporsóba emelte őket, a gyermek kék koporsója mintha vasból lett volna, párnát tett a fejük alá, végtisztességgel eltemette a feleségét és a fiút, harangoztak rájuk, az esperes-plébános megáldotta, elbúcsúztatta a halottakat, „a halál ebből a mulandó életből való kiköltözés, bemenet a jobb életbe, a halál csak elalvás, a koporsó csak ágy, tele láb- és kézcsontokkal”, alig fogta fel, mit mond, már nem is tudta, mi történik vele, hangosan nyögött, térdre bukott, kesergett és gyötrődött, sokszor jajveszékelt, hogy miért büntette meg ennyire az Isten.

– Így kellett ennek lennie! – mondta az esperes-plébános.

– Így! – ismételte utána István.

Nyeldekelt és levegő után kapkodott, megroggyant, olykor megrázta a fejét, mint aki az őrületet akarja belőle kipottyantani, olykor hangosan csuklott a mellében elakadt sírástól. Már senki se tudja, hol keresse a nyomukat, emelkedő, sziklás vidéken, vagy tó partján, senki sem fejti meg, hol vezetnek a nyomok, hová. Elindulna utánuk, futna, menne, ahol ők mennek, hátha; valahol mennek, vadrózsabokornál, rémlett neki, hogy a réten, ahol annyi a madár, szétrepülnek, mint a pitypang. Nélkülük semmi, nélkülük a Nap se ragyog, nincsenek virágok a ház előtt, nincs a melléképülethez simuló kiskert, nincs mező. Próbálja folytatni az életet. Szomorú énekekkel él, és kóborol. Az ilyen pillanatok felidézik a gyereket.

– Benedek volt – mondta –, tudom, hogy Benedek volt velem a múltkor az erdőn, és azt gondoltuk, hogy a szarvasok, fias őzek után megyünk, de ugrották át az árkot, a szakadást, a sűrű felé tartottak. Hová igyekeztek, nem tudtuk. Túl sok minden van bennem, rögződött belém. Az is, ahogy nyáron megbújt az eperfán. 

– Mi van veled, Benedek? Mi az?

De senki sem felelt.

Ült a sarokban álló hokedlin, a falnak támaszkodott, keze lecsüngött szétterpesztett térdéről. Szeme vörös volt, de könnytelen.

Sokáig hallgattunk, azután megszólaltam:

– Hát azt tudod-e, hogy a papunk meghalt?

– Miféle pap?

– Nem emlékszel rá?

– Nem.

Megint csend támadt, és félelmetesen sokáig tartott. Mintha egy nap telt el volna közben.

Van valami, ami a többi temetőben nincs. Ez a valami nem más, mint egy meggyfa. Üvegmeggy. Gyümölcse nagy szemű, sötétbordó és üvegesen fénylő. Érési ideje június utolsó hete. Vagy július eleje.

– Hol van?

– Nem messze. Indulhatunk oda – mondta István. – Át a tengeren, amit magam köré sírtam.