Elküldetlen levelek

I.

Te anyádat keresed, én apámat,
ha lennék anyád, lennél apám,
felnőhetnénk meghitt családban.

II.

Sohase hívtalak, (és mindig)
épp üresjárat volt (augusztusban)
a mester birtokáról érkezve vagy
előtte, már nem tudom, látod, ilyen
jelentéktelen volt az a nap. el kellett
simítanom egy félbe vágott tragédiát,
máig nem bírom, ha az ilyesmi rám marad,
tehát ebben feszítettem épp keresztre magam.
aztán ott álltál előttem, valamit hadartál,
nem érdekelt.
fényből volt szőve szarvasszemed.

III.

Tán Ábrahám vére vagy, minden porcikádból
áradt a kelet, az évezredes ünnepek.

V.

Az olvasót morzsolom, lassan tavaszodik, ettől félek
csak igazán, itt Budán buja virágokkal csókolózik
a Nap a zárda ablaka alatt.

VI.

Mindig a fekete nők győznek, mert fekete
a szemük, és fekete hajuk boglya, ülnek hallgatag,
éjjel bizonyára nőstényfarkasok.
Zöldszeműek, szőkék aprók, mint a csík,
csak játszanának, váratlanul zubog elő kacagásuk,
leginkább mezítláb és oly idétlenül járnak, hogy az
embernek megesik rajtuk a szíve, virágokkal beszélgetnek.
Megszöknek hazulról, és színésznőnek állnak.
Minden héten elhagynak egy masnit, zoknit,
tollat, névjegyet, nem vezetnek háztartási könyvet.
Csak a felhőket nézik, és hosszan mesélik titkukat.

az emberről, aki majdnem elindult

őt is boldogságra teremtette a félreismert,
szelíd hatalom, de nem prófétának, mártírnak,
szentnek. a kegyelem súlya könyörtelen.
a kar, míg bírja szorítani önmagát,
a térdek, mint két csecsemőkoponya. a templom
ajtaja éjjel-nappal nyitva, hogy senki be ne térjen,
várt tékozló csodára: „feleség-tűzhely-családra”
tigrisszemében gyermek szűköl, búzamag
szemű, puhavászon gyermek, és számára

nem lett teste a szónak.

Ikrek

Komor csodák nőttek nimfaszájakból mindenfelé,
a keményített fényben mégis megindult a munka,
míg a hajnali körúton egymást ölelték az ikrek.
(Testszaguk csupa anyatej és alvadt hóvirág)
Önmaguknak oltárt emeltek, úgy ültek tékozló diadalt,
öreg, mindentudó macskákról beszéltek, és hosszan
figyelték, ahogy egy levél az égre hull.

Vízió a meglévőkről és eljövendőkről

Belenéztem a magba, a lét tengerfenéken túli, földkérgen túli, forrongó
ősláván át, minden titkos, torz lényen túli lényegébe, azóta
ezzel álmodom.
Nem téphetem le, nem nyeshetem el, fejletlen,
pelyhedző szárnyamat. Égbe nem repít, csak verdesek.
Legyen végre valaki keresztutamon Veronika kézzé változott kendője!

Mind iszonyú, amit látok. A föld magjába fúródó tekintetemet ki forgatja el,
Ki nem engedi látni az osztódó, burjánzó sejteket? A kezdetek kezdetét, a nulladik napot, melyet nem jegyez a Genezis? Ki képes magára vonzani tekintetemet?

Szenved emberben a koccanó, rezzenő lélek, hogy fáza a csendet, hogy
szomjazza a társat, és bújna magába, Istenbe, másba, de ellöki mind, és az Egybe, ki ölelné. Markolni nem mer.
Marad a vágy, éjjeli séta, kicsiny lánykollégiumok, rendházak alatt, beleszimatolva a kényelmes, puha, fészekpehely, nyáj-alom illatba, és kullogni tovább ezressel, cigivel zsebben.
Föl-fölsóhajt az ember a kazettás égre, a mise szavai húsomba égnek, belefonódnak DNS-embe, szívizomzatomba. Már nyálammá vált, és fülzsírrá, és nincs az az ember, aki ezt a se veled-se nélküled nászt megakaszthatná. Egyedül vagyok, keret, amibe nézek, egy keret, melybe magamat kellene zárnom.
Ami valóság: a telefon, a telefonon túlról hangod, a biztonságba pólyáló szavak. Áldhatsz,
és vigasztalhatsz, de a mélyben állandó a lelkiismeret-furdalás. Mert elszöktem, nem vállaltam a
hevesi csöndet, a testvért és anyám fájdalmát, nem a fullasztó neurózist, az olcsó dohány szagát, a kert végében ólálkodó határt, a határtalan sebet a családfán, a panaszt,  
„a senki se segíthet” mételyét, kitéptem, Egyházra cseréltem,
száz barátnőtársra, régi, erkélyes szobámat megannyi budai másra, a féltestvért felesre, a kimondhatatlan szégyent ezer cikkben elszórt szégyenekre, a szelíd, barna hevesi fiút méltatlan másra, és még mindig a legjobb egyedül, legbelül, egyes egyedül.

Hozzád menekülök gyermekszemekkel, mert nem kérdezed, hol jártam, nem kutatod
bűneimet, se a többi sorvasztó, vérfagyasztó vágyat. Mint holdtölte után megtérő farkasember, csupaszon, tépetten bújok a sarokba, és ha át nem ölelsz, meghalok.
Akárcsak Ady, boldogtalan tudok lenni bárhol, de ezek a percek táplálnak tejjel, mézzel, én kinn járok a harcmezőkön, de befelé élek, befelé sírok, és sokat gondolok a mártírokra, akiket megnyúztak, szétszedtek, felnégyeltek, megfőztek, felnégyeltek, megettek, és mennyire egyedül voltak, mennyire egyedül, Ez csak a Getszemáni éjből érthető.

Ma egy levél esett barna kabátomra, hazahoztam, a szekrényen pihen – így sodort össze minket is a Lélek.
Ne feledd, a valóság üvegfal, és hogy mennyire várnak minket Haza, abba a roppant, ismeretlen Házba, ahol még a pókháló is fény, amelynek küszöbén mindenki felbőg: Végre Itt vagyok!
Addig mi marad mégis?
Várakozás: a purgatórium kovásza.

Dávid tánca

a párna perzselővörös,
ez a serlege, az a trónja,
csupa fahéj, mirha, csepegő nárduszolaj!
nevet, táncol, karjaival átfogja az eget!
egy a palota, tengernyi asszonya,
ez a gyűrődés a bíboron otthonos,
különc, ótestamentumi férfi szent,
parazsat prüszköl, lanton penget
dicső zsoltárokat, és ahogy álmodtam:
ágya valóban Napból szövetett.

A hetedik hattyú

Óraszüret minden éjjel,
A csöndkosárban rőt napok gyűlnek:
Férges hajnalok és savanyú ébredések.
Árgyélus alszik, távolodó, fűpuha
Léptem nem költi fel,
A kosárban karomon egy új világ,
Te, Árgyélus aludj csak tovább –
A hetedik hattyú nem én vagyok.