Kötetajánló: Tiki

Regős Mátyás 1994-ben született Budapesten, a Ferencvárosban. Magyar–hittan osztatlan tanárszakon végzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, jelenleg ugyanott az Irodalomtudományi Doktori Iskola hallgatója. 2019-ben jelent meg első könyve, a Patyik Fedon élete című verseskötet. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója.

Az évnyitó napján duplán öltöztem ünneplőbe, mert fehér voltam, mint a fal, a gyomrom mélyén pedig az ismeretlentől tartó sötétség uralkodott. Első ránézésre utáltam az egészet. Agresszív arcú kőbányai fiúk, éles hangú cigánygyerekek, rózsaszín ruhás és magamutogató lányok őrjöngtek a teremben, ami még a kisebbik, zöld épületben volt, az iskolaudvar hátsó részén. Köszönés nélkül leültem a terem egyik oldalsó zugába, és mivel kinőttem a sajátomat, ujjaimmal a bátyám fekete műbőr cipőjének az orrát nyomkodtam: mennyivel nagyobb, mint a lábam. Rosszul éreztem magam ezért is, és mert köszönni sem mertem, azt gondoltam: Vili, már az elején elrontottad. Aztán pedig az jött, amitől féltem, egy magas szőke fiú kiszúrta, hogy egyedül ülök, odafutott hozzám, és azt mondta:

– Az állatok is kivetik a gyenge példányt, hallod, jófiú?

Én nem mertem válaszolni, ő pedig leült a mögöttem lévő padba, és elkezdett bőrdarabokat húzkodni a jól leégett és hámló hátamról. Azt mondta, jegyezzem meg, őt Ferinek hívják, és nem fél senkitől. Én már majdnem elájultam a félelemtől, de nem akartam beszólni Ferinek, mert láttam rajta, hogy tényleg nem fél semmitől, ezért csöndesen csak ennyit kértem tőle:

– Kérlek, Feri, hagyd abba, így nem fog begyógyulni a hátam.

Feri egyből berágott rám, elkezdett üvöltözni, csupa trágárságot kiabált felém, belerúgott a székembe, és ráncigálni kezdte a fejemet a hajamnál fogva. Egyszer csak eleresztett a szorításból, nem tudtam, mi történik, mert azt hittem, most azonnal meghalok, de lassan hátrafordultam. Egy vékony fiú állt Ferivel szemben, farkasszemet néztek, színtelen hajú, kócos fiú volt, és egészen nyugodt volt az arca, legalábbis az én lelkiállapotomhoz képest. Egyértelmű volt, hogy támadásnak szánja a tekintetét, ahogy az is, hogy ezzel Feri tisztában van, ilyet korábban csak westernfilmekben láttam. A kócos fiú annyit mondott Feri szemébe nézve:

– Hagyd békén, tróger.

Akkor már olyan volt a fiú szeme, mint a dühöngő tenger, én elkaptam róla a tekintetem, pedig nem is rám nézett. Egyből megtetszett nekem, épp ezért féltettem nagyon, és mert egy jó fejjel kisebb volt, mint Feri. Viszont olyasmi történt, amire máig tisztán emlékszem, és olyan érzés rágondolni ma is, mint mikor a szauna után a hideg vízben hallod, ahogy a fejedben lüktet a vér. Mert Feri arrébb ment, adott egy kokit egy másik fiúnak, akinek Gumbinger volt a neve, aztán leült a helyére, csak bambult maga elé. Ott maradtunk kettesben a kócos fiúval, aki engem nézett, inkább határozottan és visszafordíthatatlanul, mint kedvesen, de ezt nem tudtam eldönteni, és azt mondta:

– Tiki vagyok. Látom, te meg fradista.

Én nem értettem, mit mondott, mire ő megismételte, akkor már csak azt nem tudtam, honnan tudja, és végignéztem magamon, az alkaromra oda volt írva tollal, hogy FTC, Palival csináltuk a nyár utolsó napján. Anya asztaláról emeltük el az alkoholos filcet, hogy lemosni se lehessen, és azt beszéltük az öcsémmel, hogy a Fradiért meghalni olyan, mint a grundért vagy a hazáért. Mindenre fel kellett készülni, mi van, ha újpesti osztályba kerülök.

– Igen. És kösz, hogy segítettél. Engem Vilinek hívnak.

Tiki úgy nézett rám, ahogy a leszakadt lábú galambokra szoktak az utcán, de nekem nem esett rosszul, és egyből meg is mutattam volna neki Marci Európa-bajnokság alatt teleragasztott matricás albumát, mikor belépett a tanterembe Anikó néni. Hozta magával a pasztell színeit, a jellegzetes bőrmellényét és ujjain az aranygyűrűket, igazán elegáns volt, igen, Anikó nénit első látásra megszerettem. Tikivel egymás mellett maradtunk, amíg végighallgattuk Anikó nénit, majd az igazgatónőt, H. Lukács Egonnét, aztán együtt mentünk ki a főbejáraton, mikor az egésznek vége lett. Megmutattam neki az albumot, ő felmászott az oroszlánszoborra, amely az iskola előtt állt, amitől mindig féltem, de vele együtt felmentem én is. Megkérdeztem, szeret-e focizni, erre ő, hogy szeret, de nem a legügyesebb, amiről később kiderült, hogy hatalmas hazugság volt, mert soha nem láttam embert, aki Tikinél jobban cselezett volna. Hazafelé ettünk egy gombóc fagyit, mert Tiki nagypapája zsebpénzt adott neki az évnyitóra, én vaníliát kértem, ahogy mindig. Amikor elváltunk, megmondtam volna neki, hogy ő lesz a legjobb barátom, de csak intett egyet, és elkocogott.

Éjfél múlt, mire befejeztem a fogalmazást, pedig sok mindent kihagytam, mert dehogy volt tenger Tiki szeme, inkább olyasmi volt, mint Jézus, ahogy a kufárokat kiűzi a templomból, lerombolja a rablók barlangját. Vagy még olyan sem. Feri még abban az évben jó barátunk lett. Tikiről nem tudtam igazat írni, pontosat még kevésbé, mert bár úgy történt minden, ahogy megírtam, ő mégsem jelent meg teljes fényében. Hogy hazudjak róla, és kiszínezzem az életét, már az elején kizártam, mégis lehetetlennek éreztem szavakkal megfogni az arcát, Tiki dicsőséges, Tiki az egyetlen igaz ember, ez állati hülyén venné ki magát, ráadásul még abban sem vagyok biztos, hogy a barátjának tartott-e istenigazából. Annyit megengedhettem volna magamnak, hogy halványan derengett az alakja, mikor belépett, valami szűrt fény vagy hasonló világította meg, de Kenéz Úr minden világosságot elnyelő szemébe kár volna az ilyesmi.

Tiki nem járt templomba, sem hittanórára, mégis volt kedvenc története a Bibliából, az őrült nagyapja mesélte neki karácsony este, és ez sokat elmond róla. Azt mondta a nagyapja, hogy a mennyországban megbékélnek a gyilkosok is, ott áll egy hatalmas oroszlán, akinek méz folyik a szájából, és bőven eszünk belőle, mikor pedig mindannyiunkat ellankaszt a jóllakottság, közösen alszunk a vadállat lábai körül. Tiki ragyogó szemekkel mesélte ezt a történetet, félrefordította a fejét, mutatva, hogyan hajol majd be a szörnyű fogsor közé, olyan finom ez a méz, Vili, nagyot nevetett, és ez a kép mutatja meg legjobban az arcát. Persze sok mindent el lehet még róla mondani, amihez Kenéznek semmi köze, viszont igen fontos lehet azzal a kócos fiúval kapcsolatban, aki elsőben megmentette az életem. A neve onnan volt Tikinek, hogy kiskorában olvastak neki egy mesét, amiben volt valami állat, egy bátor mongúz, bár halvány fogalmam sincsen, az milyen, és Tiki nem szeretett erről beszélni, de azt még tudom, állandóan annak az állatnak nevét mondogatta maga elé, anyja pedig emiatt kezdte így hívni. Az általánosban kettővel fölénk járt egy kőkemény fiú, a Tokody Csabi, aki mindennap megkínzott néhány alsóévest, ő alsóbbrendűnek hívott minket, és akkor nagyon jól jött a neve, ezt Tiki magyarázta, mert a gyorsan elpattanó t és a k mindenki másnak a hatalom jele Tokody Csabi miatt, ezért tőle is tartanak. Ebben lehetett valami, mert Tikivel soha nem kezdett ki Tokody, és más sem, bár langaléta fiú volt, és csak Feri volt magasabb nála, ez magyarázatra szorult. Anikó néni mondta magyarórán, hogy József Attila hitt a nevek varázsában, azt hiszem, ezért volt az egész.

Tiki mamája egy igazán furcsa asszony, és nem szeretem ezt a szót, mert nem jelent semmit, de rá nem találok semmi pontosabbat. Gyakran előttünk is túrta az orrát, összevissza káromkodott, és mindenféle hülye büntetéseket eszelt ki Tikinek, ha rosszat csinált. Tiki így töltött órákat a panelházuk tetején, ahová csak létrán lehet kimászni, vagy csak este kilencre mehetett haza, épp ezért nagyon szerette a mamáját. Tiki anyja nem főzött ebédet, ha mégis, csupa borzalmat talált ki, tökfőzeléket meg gyorslevest rakott elénk, ha beestünk hozzájuk focizás közben. Mikor az orrában turkált, néha meg is rágta, amit talált, azt mondta, kisfiam minden ember undorító, csak sokan letagadják, ezt Tiki szégyellte a többiek előtt, de nekem sokszor mondta, milyen vicces a Prolimama. Így neveztük el, ami megkönnyítette a közös életünket, ráadásul Tiki találta ki, én rávágtam, sajnos stimmel, öregem, hát ebben maradtunk.

Nem forszíroztam a dolgot, ő sem mondta, hogy mi van az űrlakó őseimmel, akik templomba járnak, engem ministrálásra köteleznek, és művészfilmeket, őrült festőművészeket meg alkoholista írókat zúdítanak a gyerekkoromra minden elképzelhető formában és változatban. Tiki szívesen ücsörgött a nappalinkban, ahol rengeteg festmény és régi bútor sűrítette a levegőt, kedvence a régi falióra volt, és minden alkalommal el kellett mesélnem a történetét. Nagyapám négy tyúkért és egy kakasért cserébe szerezte meg egy csepeli hagyatékvadásztól, a bátyám pedig hároméves korában jött rá, hogy Bársonyszilva bent él az óralap mögött, csak esténként jön elő, esetleg ha meghallja a cselló hangját, tudniillik minden kultúrcsalád nappalijában hever egy ilyesmi hangszer. Bársonyszilva utána meghalt, csak Marci látta őt életében, holttestét pedig nagy műgonddal vitte ki öklébe szorítva a kerti állattemetőbe. Tikivel megállapodtunk, hogy bordó színű lehetett az angyalka, és biztosan Isten állata volt, hernyóhoz hasonló, zöld mintás szépség. Apát is szívesen hallgatta Tiki, mert gyakran mesélt Rembrandt festményeiről vagy El Grecóról, akinek annyit jelent a neve, ‘a görög’, közben én Tiki pólóját ráncigáltam, hogy apám ne vegye észre, focizni gyorsan, gyere, lógjunk meg, ilyeneket suttogtam. Persze nem csoda, hogy tetszett neki, mert az ő apja még a kórházban sem volt bent, mikor Tiki megszületett.