Ugrás a tartalomra

A boríték

Húsz perc múlva kettő, főnök.

Nusi hangja aggódó, fáradt és türelmetlen. Tudom, övé a felelősség, ő intézte a teremfoglalást, egyeztetett főnökkel, beosztottal, rendelte a pezsgőt, szendvicset és üdítőt, pörgetné előre az időt, de ez akkor is irritál. Miért hívogat és figyelmeztet folyton? Attól tart, kirepülök harmadik emeleti ablakomon, és meg sem állok a Bahamákig? Megfutamodok a saját búcsúztatóm elől?

Felpattanok a székből, képtelen vagyok egy helyben ülni. És így megy ez már napok óta: fogoly vagyok a saját irodámban. Karanténba zárt fertőzött. Hármas a fejem felett adja ki a feladatokat, a kollégáim nem hívnak, nem osztják meg szakmai, magánéleti ügyeiket, légüres térben ülök. A fickó vagyok, akit a hivatal saját halottjának tekint. Igaz, én is kerülök mindenkit, még a mosdóba is csak ebédidőben lépek ki, meg ha a prosztatám rákényszerít. Nem akarok szánakozó arcokat, lefele görbülő szájakat látni.

Az ablakhoz lépek, a szemközti lakóházat veszem szemügyre. Szoktam ezt néha, ha szünetet tartok, és már zsibbadnak végtagjaim, töprengek valamilyen feladaton, vagy éppen ráérek. Mióta ebben az irodában dolgozom, a szemközti lakók olyanokká váltak számomra, mint néma halak egy ötszintes akváriumban. Tudom, mikor bukkan fel az öregasszony az elsőn, mikor kávéznak az albérlők a másodikon, mikor húzzák fel a redőnyt a kínaiak az ötödiken, milyen sorrendben érkezik a család a harmadikon: a gyerek kettőkor, a nő négykor, a férfi hatkor. Ezúttal a nő jött haza elsőként – nevet is adtam neki, Júliának hívom –, az erkélyen rendezkedik, táncol a szélben félhosszú haja. Sokkal csinosabb, mint egy átlagos hétköznapon. Talán vele is történt ma valami különleges? Vagy történni fog? Rádöbbenek, őt is ma látom utoljára. Mintha azért érkezett volna korábban, hogy elbúcsúzzak tőle.

Ismét Nusi hív. Hármas üzeni, az előterjesztést ne felejtsem az asztalon hagyni. Szóval Hármas nem is engem keres, hanem titkárnőmmel üzeni. Annyira gyáva, hogy szóba sem áll velem? Vagy attól tart, kicsempészem az anyagot, szabályt sértek az utolsó napon? Mégis, minek nézel te engem? Azt hiszed, nem jöttem rá, hogy ezek régi adatok, és csak szívatni akarsz? Ennyire ostobának tartasz? Pedig milyen lendülettel vetettem bele magam Életem Utolsó Feladatába, kamaszos daccal, hogy majd most, a legvégén, most aztán megmutatom, az agyam még mindig milyen penge, mekkora veszteség ér titeket, ha én már nem leszek! Ám ahogy haladtam a munkával, úgy csappant a lendület. Mégis, mit próbálok én itt bizonyítani? És kinek? Érdekel egyáltalán valakit, ha megírom életem jelentését? Hogyha huszonöt év munkája nem elegendő bizonyíték, mitől lenne másképp most?

Nusi, kérdezem rekedten, jól hallottam, Egyes nem jön a búcsúztatóra?

Én is úgy tudom, főnök.

És miért, nem tudod?

Konferenciára ment Egerbe, feleli Nusi, és hangján érzékelem a zavart. Már bánom, hogy feltettem a kérdést, és exponáltam saját hiúságomat.

A dossziét a kukába vágom, hát itt majd megtalálod, te fasz, és ismét felpattanok székemből.

Nyolc perc múlva kettő.

Mégsem bírom megállni, kimegyek pisilni, egyfajta tudatalatti drukk váltja ki az ingert belőlem, miközben egy láthatatlan kéz mintha torkomat szorongatná. Még nyolc perc, és elkezdődik az utolsó munkahelyi esemény az életemben. Settenkedek, fal mellett lapulok, látom a mozgolódást a folyosó végén, hallom a pohár- meg tányércsörömpölést. Készülnek a szertartásra. Feladni rám az utolsó kenetet.    

Az irodámba visszaérve a kaktuszomat, amely egyszer még virágzott is, a táskámba süllyesztem, a határidőnaplómat az előterjesztés után küldöm a kukába, a beleírt telefonszámokra sem lesz már szükségem, ebben a szobában itt, számomra örökre megáll az idő. Most már egyetlen papír sincs az íróasztalon. Hiába a technika, az egyre többet tudó gépek, én mindig szerettem a jegyzeteimet szétteregetni, a látszólagos rendetlenséggel a fejemben kialakított rendmániát ellensúlyozni. És ez így annyira sivár meg rideg.

A szemközti épületben mozgást észlelek, a másodikon két szobafestő szélesre tárja az erkély ajtaját, komótosan szívják a cigarettát, a kínaiak is hazaértek. A család nappalijában moccan a függöny, Júlia sziluettje rajzolódik ki ismét. Átöltözött, de ez nem a köntöse, amiben otthon lenni szokott, hanem egy testhezálló, halványkék, szexi blúz. Szinte fáj, hogy ma látom utoljára. Gyakran elképzeltem, milyen lehet meztelenül, de csak egyszer engedte látni melltartóba rejtett kicsi mellét, és karbantartott hasát, mint ahogy közelről is egyetlen alkalommal kerültem szembe vele, egy este, amikor én hazafele tartottam, ő meg férjével indult valahová; meg is lepődtem nagy, fekete szemén, ablakomból nem látszott ennyire csábosnak. Hah, kuncogtam magamban utána, már nyíltak is az ajkaim, hogy köszönjek, mint régi ismerősre, de az utolsó pillanatban észhez tértem.

Ezúttal Júlia mozgása tőle szokatlan, különös. Lendületes, vibráló. Asztalt terít, két tányért helyez rá, szalvétát, poharat. Még egy hosszú gyertya is odakerül. És az arca is… friss smink lenne rajta? Jaj, ne! Villámként csapódik belém a felismerés. Ez a nő férfire vár! Szerető érkezik? Vagy csak születésnapot, házassági évfordulót ünnepelnek? A férjének öltözött volna így ki Júlia, hétköznap, kora délután? Na és a gyerek? Neki már otthon kellene lennie.  

Nusi kopogtat, épp csak félig dugja be fejét, idő van, főnök, már csak rád várunk.

Nusi nem néz a szemembe, míg ezeket mondja, mosolyt erőltet arcára, ez a póz nem áll jól neki. Lelkiismeret-furdalása is lehet – hát legyen is! –, s mint oly gyakran lenni szokott, mindez neheztelésbe fordult át, az ellen, aki a lelkiismeret-furdalást okozta. Nusi volt az, akinek először mondtam el a hírt, hogy kényszernyugdíjaznak. Hármas irodájából hozzá vezetett első utam. Azt gondoltam, miután beszámolok a döntésről, lángra lobban a gyújtózsinór, Nusi tátott szájjal hallgatja végig, és tíz perccel később már szobájában toporog a főosztály fele, nézd főnök, mi bemegyünk Hármashoz, Egyeshez is, ha kell, petíciót írunk negyven aláírással, nem hagyjuk, hogy kicsináljanak téged! Három hónapja sincs annak, hogy a karácsonyi ünnepségen félrészegen örök hűséget esküdött a csapat, fogadkoztak, mi tudjuk, főnök, te vagy a legjobb, az egész főosztály a te alkotásod, kiállunk érted. Csak Nusi nem szólt, beszédesen hallgatott. Vagyis tudta. Akárcsak a többiek. Napokig kerülgettek utána, nem hívtak, nem kopogtatott ajtómon senki, nem kerestek, nem kérdeztek, mik a hírek, ma hol ebédelsz, főnök, egészen a következő értekezletig, amikor bejelentettem, ez most már hivatalos. Hol volt már akkor a tavalyi hó?  

Jövök azonnal, még egy percet kérek.      

Most legszívesebben tényleg kirepülnék az ablakon, Júlia erkélyére, vagy csak kiosonnék a vészkijáraton. Én ezt annyira nem akarom! Szemközt, a negyediken kinyitnak egy ablakot, eggyel lejjebb Júlia a terítéket igazgatja, aztán hirtelen megáll, én pedig ledermedek. Tekintetét az irodaházunkba fúrja, valahová a második és harmadik emelet közé. Lehet, hogy észrevett? Annyi év után először? De nem. Júlia telefont tart a füléhez, eközben hajtincseivel játszadozik.   

A folyosó kihalt. A lépteimet figyelem, ahogy a cipőm a szőnyegbe süpped. Az ajtót résnyire nyitva hagyták, érzem a szalámik salétrom-, a pástétom édeskés, a körözött hagymaszagát.

Belépek, és mintegy félszáz szempár fordul felém. A tekintetek súlyos nehezékként ereszkednek rám, elfojtják gondolataimat, arcomból kiszökik a vér. És szédülök is kissé. Az elmúlt napokban rengetegszer gondoltam erre a napra, erre az utolsó szembesítésre, néha közönnyel, máskor aggódva, bosszúsan, attól tartva, nem bírom álcázni magam, tartani a pókerarcot, megszeppenek és elérzékenyülök, exponálom érzéseimet, és jaj, mi lesz akkor, ha méltóságom darabora hullik, képtelen leszek az érzelmeknek ellenállni, és saját gyengeségemet kiszolgáltatom az egész hivatalnak. És ahogy belépek, a tekintetek kereszttüzébe kerülök, tényleg megszeppenek és elérzékenyülök. Ám nem méltóságom összeroppanása az, amit először érzékelek, hanem saját, a többiek szemében visszatükröződő öregségemet. Ebben a teremben én vagyok a legidősebb, de ez számomra most nem rang, hanem fogyatékosság.  

Nusi, akár egy vakvezető, mutatja, oda álljak, ni, az asztalfő mögé, szembe a jelenlévőkkel, ahol oly sokszor ültem az elmúlt évtizedekben, megbeszélések százait vezettem, meg előadást tartottam. Egy gyors leltár, és már azt is látom, nemcsak Egyes, de Kettes is kimagyarázta magát, ő sem jött el. Még annyi korrektség sincs benne, hogy a búcsúztatómra időt szakítson, jelenlétével tisztelje meg kollégáját, aki olykor hétvégeken, késő estékig dolgozott azon, hogy ő vigyorgó pofával a babérokat learassa. Mekkora tahóság! Hát ezért téptem évekig idegeimet. Szereztem be egy jó kis fekélyt. Jutottam kétszer is infarktusközeli állapotba. Hát ezért.

Hármas megkocogtat egy poharat, körülnéz. Szólni kíván. Várható volt, hogy ő fogja a búcsúztatót tartani, ő dobja az első földdarabot síromra. Vajon hogyan közölte beosztottjaimmal? „A temetők tele vannak nélkülözhetetlen emberekkel”, vagy valami hasonló faszságot mondott? Vagy nem is közölte, csak útjára engedte, hagyta, hadd terjedjen szájról szájra, irodáról irodára? Az üvegfalon túlról, valahonnét nagyon messziről jut el tudatomig hangja. Hármas hosszú, körmondatos méltatásba kezd, első találkozásunkat említi, amikor harminc évvel ezelőtt, egy másik irodaházban, században és évezredben, először találkoztunk. Arcán vigyor, néhányan felnevetnek. Ebben mi volt itt a vicces? Hatásszünet következik, én meg körülnézek, vajon kit avatott be a nyugdíjaztatási puccsba, ki tudott először erről. Ki állja tekintetemet, ki fordítja el gyorsan fejét? Na és vajon ki kerül a helyemre? A jelenlévők tudják már? Váci? Bősi? Monori? Én Bősire saccolok. Váci kockázatos választás lenne, túl buta a feladathoz, Monori lojális, de lassú, Bősi ambiciózus, Egyes is kedveli, bár az a típus, aki bármikor hátadba vágja a kést, ha nem figyelsz eléggé. Talán ezért is esik rá Egyes választása, hogy sakkban tartsa Hármast, és adott esetben saját maga adja kezébe a kést. Ott áll Hármas mellett, az ő arcán a legszélesebb a vigyor. Neki már tudnia kell. Monori arca sápadtan fénylik, a mennyezetet bámulja. Tippelek: Monori biztos volt a dolgában, de időközben rájött, nem ő lesz a befutó. A többi emberem, miközben Hármast hallgatja, szeme sarkából Bősit figyeli. Tehát ők is sejtik. Nusi, Ákos, Bartos és a többiek. Ugye rólam is hallottatok ezt-azt, már hetekkel ezelőtt? Tudtátok, de nem jött oda hozzám egyikőtök sem, nézd, Aladár, a helyzet az, hogy téged ki akarnak vágni a léghajóból, mondd meg, mit tehetünk érted. Egyikőtök sem. Még te sem, Bartos, pedig amikor hibáztál, mekkorát csatáztam érted, hogy ki ne rúgjanak.

Hármas arca eközben elkomolyodik, ahogy az illik, mikor a hivatalt emlegetjük. Engem méltat, sablonos, olcsó dumával. Hogy mennyit változott a hivatal nekem köszönhetően, éjt nappallá téve dolgoztunk (már nem én, hanem mi), néha olyan volt munkánk, mint amikor a vasúti szerelvényt puszta kézzel kell a sínekre emelni. Hogy micsoda? Miféle szerelvény, miféle sínek? Hármas belebonyolódik a hasonlatba, de nincs megállás, beszél tovább, szerencsére már a főosztályvezetői időszaknál tart, nem lehet sok hátra. Látom is, néhányan feszengenek, egyik lábukról a másikra állnak, sóvárgó pillantásokat vetnek a szendvicshegyek felé. Igazuk van, gyerünk, haladjunk, együnk, igyunk, aztán menjen mindenki dolgára. Hármas egyre jobban belelendül, hangja emelkedett. És ahogy érvel, magyaráz, gesztikulál, apró izzadságcseppek jelennek meg homlokán. Mi van veled, Hármas, csak nem feszültél be te is? Most már hivatásról szónokol, stratégiáról, újratervezésről, arról, hogy lépést kell tartani a korral. Már nem is a hallgatósághoz, hanem egyenesen a Nagyfőnökhöz intézi szavait, kinek fülei és szemei nyilván itt rejtőznek a teremben. Bazmeg, öregem, ez nem havi értekezlet, hanem búcsúztató! Ez már nekem is kínos, de úgy látom, csak én vagyok így vele, a többieket vagy érdekli mindaz, amit hallanak, vagy csak közönyüket remekül álcázzák. Hevesen bólogatnak, mimikájukkal üzenik, mennyire egyetértenek mindazzal, amit Hármas mond. A két méterrel odébb álló, csapott vállú Váci még előre is hajol, hogy nyelve légvonalban egy kicsit még közelebb lehessen Hármas seggéhez. No igen, ő még mindig reménykedik, túl ostoba ahhoz, hogy rájöjjön, ezt a háborút már elvesztette.

Hármas úgy tesz, mint akit elragadott a hevület, a tenni akarás, így szárnyaló gondolatai messzire kalandoztak a mai esemény tárgyától, pedig tudom jól, ismerem annyira, minden mondatát jó előre eltervezte. Mély lélegzetet vesz, és visszakanyarodik hozzám. Arról a végtelen szabadságról ejt szót, ami most a kedves kollégára vár, hogy a nyugdíjas éveit kiélvezhesse szeretett felesége és társa, Marika oldalán. Képtelen vagyok fintoromat elrejteni, a szabadság szó úgy cseng fülemben, mint egy hóhérbárd-suhogás. Szabadság? Miféle szabadság? Hiszen nekem ez volt a szabadság: azt tenni, amihez értek és amiben, a mai napig az hittem, a legjobb vagyok az egész hivatalban.

Végezetül pedig, kezd hozzá Hármas utolsó mondatának, mire mindenki egyszerre moccan, és veti tekintetét, most már leplezetlen mohósággal, a terített asztalt felé, végezetül pedig, kedves barátom, az én és a kollégák nevében kérlek, fogadd el ezt a csekélységet tőlünk. Volt egy beépített emberünk is, aki segített dönteni.

Hármas ravaszkásan mosolyog, egy borítékot emel a magasba, és miközben hozzám lép az ajándékot átnyújtani, félszáz lelkes tenyér csattan össze. Tettetett érdeklődéssel nyitom a borítékot, és mindaz, amit csak sejtettem eddig, most bizonyosságot nyer. Két személyre szóló út Andalúziába. Sokszor meséltem a kollégáknak, az Alhambra meg a sevillai katedrális kimaradt életemből. Hát most megkaptam, vigaszdíjként! A beépített emberük pedig nem más, mint feleségem, Marika. Te is fiam, Brutus! Hát téged is bevontak a nagy összeesküvésbe, egyezkedtél a hátam mögött? Elárultál, és képes voltál semmit sem mondani? És már Marika is ott áll, virtuálisan, az üvegfal túloldalán, és a többiekkel tapsikol.

Azt pedig ne feledd, kedves barátom, az ajtóm bármikor nyitva áll előtted. Naná! Gondolom, ezt is viccnek szánta, látom a szemén, hunyorog.

A jelenlévők egyszerre zengik, a miénk is, a miénk is, Nusi elmorzsol egy könnyet szeme sarkában. No persze, az ő sorsa is bizonytalan, hiába hátrált ki mellőlem. Mert ha már fújnak az új szelek, és tényleg Bősi lesz az utódom, fiatal főnöknek fiatal titkárnő dukál. Nusi pedig, köztünk legyen szólva, ebben az új széljárásban a maga ötven évével vénasszonynak számít.

Mindenki elhallgat, nyeldes nagyokat, várják, szóljak hozzá én is, hadd legyen még egy kis étvágygerjesztő a zabálás előtt. Nem elég, hogy kicsináltak, még fejezzem is ki hálámat, köszönjem meg az andalúziai kirándulást, hogy abban a vákuumban, ami a holnapi nap és a halál között vár rám, egy kis boldogságot még biztosítanak nekem!

Huszonöt éve dolgozom a hivatalnál, a szakmában még annál is régebben, kezdek hozzá. Hiába minden igyekezet, önuralom, érzékelem, hangom reszket. Elemzések százait, ha nem ezreit írtam meg, tudásomat nemzedékek egész sorának igyekeztem átadni. Remélem azt is, jó szívvel emlékeznek majd rám (akaratlanul is Nusira, majd Bartosra esik pillantásom). Tudjátok, van úgy, hogy utazunk valamerre, egy eddig ismeretlen cél felé, és a GPS téved, a javasolt útvonalon lezárásra, forgalmirend-változásra bukkanunk. Jelez a GPS, újratervezés, hogy Hármas kolléga szóhasználatát idézzem. Tévedett, és most másfelé irányít. Hát, hasonló útlezárás elé került az én életem is, jöhet az újratervezés.

A teremben néhányan felnevetnek, habkönnyű viccként értelmezik a szavaimat, ám hangom váratlanul elcsuklik. Hétéves korom óta, mikor anyám kézen fogott, és először léptem át az iskola kapuját, a mai napig valamilyen közösséghez tartoztam, mondom tovább, közben érzem, veszítem a kontrollt gondolataim fölött. Csúsznak ki számon a mondatok, szállnak a semmibe, a közömbös fülek felé, mint amikor nyitott ablaknál fölfelé tekered a fűtést. Jó tanuló voltam és szerencsés, bármerre sodort az élet, mindig a hullámok tetején haladtam előre. Soha nem késtem, nem kaptam fegyelmit, nem fúrtam hátuk mögött másokat, nem könyörögtem jobb pozícióért, napfényesebb irodáért, nem alázkodtam meg néhány száz forintnyi többletbérért, úgy véltem mindig, a korrektség mindenekelőtt, ezzel adhatom meg a legjobban a tiszteletet annak a közösségnek, amelyikhez tartozom. És most mégis mennem kell, idő előtt távozom. Újratervezés! Csatlakozhatok nyugdíjas egyletekhez, unatkozó vének társaságához, mehetek parkba sakkozni a sok idült cukrosbácsival, kiknek szintén gőzük sincs, mit kezdjenek azzal a rájuk szakadt rengeteg idővel.

Pár pillanatra megmerevednek a testek, fagyos némaságba burkolódzik a terem, és amikor meghajolok, meglobogtatom a borítékot, megköszönöm az ajándékot, onnét, az üvegfalon túlról, megkönnyebbült tapsot hallok. Ezzel is megvolnánk. Hármas csapkodja leghangosabban tenyerét, majd utasít, még nincs ám vége az eseménynek, pezsgőbontás következik, koccintás. Ő nyújtja poharát elsőként, így kell ezt, fontos a ranglétra, majd érkezik Bősi, Váci meg Monori, tülekednek is egy kicsit, még megy köztük a cicaharc, aztán sorakoznak beosztottjaim, végül a többi kolléga. A férfiak kezet ráznak, a nők csókot lehelnek, „Boldog nyugdíjas éveket”, mondogatják, tekintetükkel viszont azt üzenik: „vigasztalást!”

Iszogatás, eszegetés, a kötetlen beszélgetés, olcsó poénok, udvarias nevetgélés percei következnek. Hármas szűk körben magyaráz, hálásan isszák szavait, itt a lehetőség néhány kulisszatitkot, bennfentes pletykát elcsípni. Fontoskodik Bősi is, körbeállják embereim, Tokán, Zarka és Bágyi, Helga meg egészen közel hajol hozzá, ő volt a legfiatalabb nő a csapatomban. Gyanítom, nem sokáig. Néhány fiatal srác, kiknek nevét sem ismerem, egymás közt heherészik. A vállveregetésből azért kijut nekem is: és most unokázni fogsz? – kérdik – indítasz egy tanácsadó irodát? Kiköltöztök a telekre? Marikának hány éve van még? Építek egy faházikót a kertünk végében, ugrik be egy válasz, és esküszöm, ha tovább faggatóznak, mihez kezdek még, azt felelem, építek még egy faházikót, aztán még egyet, és ha már kertemben lépni sem tudok a sok faházikótól, előrántom a fejszét, darabokra vagdalom az összeset, és kezdem az egészet elölről. Ám repeta szerencsére nincs, egy-egy mondat jut nekem, és már vonulnak is tovább. Ennyit kíván a protokoll. Voltaképpen én csak egy színpadi kellék vagyok itt, díszlet. Mint például egy szék A szék című bohózatban. Élők az élőkkel, holtak a holtakkal. Hármas megereszt egy újabb poént, nevetnek, nyúlnak feléje az arcok, ezzel is jelzik, mennyire értékelik humorát.   

Legurítom a nekem kitöltött pezsgőt, aztán még egy pohárral iszom. Élvezem, ahogy a hideg nedű csiklandozza nyelvemet, folyik lefele torkomon. Talán az ital teszi, valamiféle mélyről felzubogó megnyugvást érzek végre, békességet, hogy én már nem tartozom ide, nem vagyok részese az ármánykodás és intrika örök körforgásának, hogy most vajon ki lép egyet előre, ki szorul hátrébb, kinek mit dobnak ki az újraosztott lapok, milyen lesz az új erőtér. Talán rá kéne zendítenem egy nótára, mint az öreg Hámori tette, mikor őt búcsúztattuk. De hát más idők voltak azok. Mellém csapódik Nusi, majd Hedvig, a másik ötven feletti beosztottam, kinek most, hogy én elmegyek, szintén egy hajszálon függ további sorsa. Szavaik azonnal szétrebbennek az általános zsivajban, de így is érzékelem a belőlük áradó bizonytalanságot, ahogy, talán az ital hatására, ösztönösen keresik az oltalmat bennem, egykori főnökükben, akinél már az épületet őrző portás is befolyásosabb ember ebben a percben. Hallottam-e valamit, fordul felém Hedvig; sértettséget hallok ki hangjából, mintha én tehetnék arról, hogy nyugdíjaztak, és ezzel veszélybe sodortam az ő helyét is a hivatalnál.  

Hármas elhallgat, az órájára pillant. Ez jelzés lesz, a partinak lassacskán vége. Kiürítem poharam, az asztalra helyezem. Munka van, most búcsúzkodni fogunk. Újabb vállveregetések, semmitmondó biztatások. A tekintetek már az ajtó felé siklanak, apró sóhajok törnek elő, hja, barátom, szorít a határidő, tudod, a heti jelentés, meg effélék. Hármas férfias búcsút választ, hosszasan rázza kezemet.

A törvény szerint még két évem lett volna, mondom ki az saját igazságomat az utolsó szó jogán, mielőtt a hivatal kapui örökre bezáródnak mögöttem, és kezdetét veszi életfogytig tartó száműzetésem.

Túl sokat fecsegsz a sajtónak, tromfol rá Hármas azonnal, te igazán tudhatnád, az őszinteség olyan, mint a fűszer. A legszarabb ételt is emészthetővé teszi, ha mértékkel adagolod, de a legjobbat is tönkreteheti, ha túl sokat raksz belőle.

A válasz úgy csattan, mint egy ítélet, hozzám intézi, ám a többieknek üzen vele. Miheztartás végett. A poénján nem is nevet senki, az ostoba Vácit leszámítva. Hiszen nem én vagyok már az ő ellenfele. Engem már eltaposott, begyalult, most még el is temetett. Új csaták várnak rá, új ellenfelekkel. Például Bősivel, aki fiatalabb nála, és Egyes kedvence. Vajon találkozunk mi még valaha? Összefutunk-e utcán, üzletben, a Duna-parton? Erősen kétlem. Íme, létezik kellemes oldala a nyugdíjaséletnek. Nem kell nap mint nap ellenszenves arcokat látnod, egy levegőt szívnod velük. Az ajándékom mellett ezt az aprócska elégtételt viszem vissza magammal az irodába, csomagolom hozzá maradék személyes tárgyaimhoz. Ám aztán belém nyilall a felismerés, hogy amint ebből a teremből kiléptünk, nemcsak őt, de a többieket sem fogom látni többé. Soha. Meg hallani hétköznapi történeteiket a férjről, asszonyról, gyerekről, az unalmas, fárasztó sztorikat, melyek mégis életet leheltek e falak közé, érzelmeket, indulatokat hoztak magukkal. Hiányozni fognak? Ki tudja azt előre megmondani?

Kivonulok a nagyteremből, néhány önfeledten pezsgőző, nevetgélő kollégát hagyok ott. Az irodámban még mindig zavar az üres asztal látványa, rajta a géppel, mely csak egy akármilyen tárgy a számomra, hiszen már a jelszómat is megszüntették. Holnap ezt is elviszik, a szekrényt kiürítik, ajtómról lekerül a névjegytábla, érkezik Bősi vagy valaki más, az én testem, hangom emlék marad csupán. Az ablakhoz lépek, itt is búcsúzni akarok. A kínaiak már ott sürögnek-forognak a nappaliban, az idős hölgy virágot locsol. Júlia viszont nincs a látómezőmben, csak a félig elhúzott függönyt látom, az üres nappaliban az asztal egyik sarkát, rajta edényekkel, borospohárral.

Leülnék a székemre, hogy Marikát hívjam, beszámoljak, rendben zajlott az esemény, amikor meglátom a borítékot.  Nem azt, amit az imént kaptam, ajándékutam részleteivel, az a zsebemben pihen, hanem egy nagyobbat, A4-es nagyságút. Nincs rajta sem címzett, sem feladó. Ki rakhatta ide, és minek? A személyzetis hozta, az át nem vett irataimmal? Másnak szánták, tévedésből került ide? És miért a székre tették, nem az asztalra?

A boríték súlyos, púposra tömték. Ahogy megemelem, egymásra csúszó lapokat érzékelek. Dokumentumok? Fénymásolatok?

Oldalt nyitom, tépem ujjaimmal, hisz a fiókban sem papírvágó késem, sem tollam nem maradt, ám nem iratok, levelek, hanem fotók ömlenek ki belőle. A fotókon én vagyok, értekezleten, előadás közben, karácsonyi ünnepségen. Kisebb és nagyobb képek. Többnyire színesek, de akad köztük fekete-fehér. Némelyik elmosódott, de van, amelyik homályos hátterű. Kinek az ajándéka lehet? Teregetem szét az asztalon, vizsgálgatom, igyekszem felidézni az időpontot, az évet, a helyszínt. Ám nem mindig sikerül. Íme, ez kedvenc nyakkendőm volt, de már rég nem használtam. Na és ez a zakó, mikor is hordtam? Bújnak elő a fotók, mint egy feneketlen zsákból, talán időbeli sorrendben, és kezem hirtelen megáll a levegőben. Hisz akad olyan is, amelyik nem itt, a hivatalban készült! Fotó egy pesti sörözőből, rég nem látott haverekkel! A másikon érettségi találkozón ülök, előttünk konyakkal töltött poharak! Ez pedig Marikával készült, mikor terhes volt Zoltán fiunkkal! Na és ez, hogy jön ide?! Ez a lány Erzsi, egykori barátnőm, aki… Mi az, srácok, ti megfigyeltetek engem?

A pár perce még üres asztalom ismét megtelt, rajta az életem története, fotókból kirakva, de még mindig nem értem a boríték mélyére. Ezt az érettségi tablóhoz készítették! A másik egy rég elveszettnek hitt útlevélfotó! A következőn a Börzsönyben kirándulunk Annával, első szerelmemmel, megtalálom vállamat ölelő szüleimet is, szegény apám, ekkor már megtámadta tüdejét a rák, aztán meg kézilabdaversenyen melegítünk, a középiskolák városi versenyén, egy másik képen nagyanyám sziluettje tűnik elő a háttérből, és a gyerekeimet is megtalálom az egyiken, a fonyódi mólón nézünk hármasban a kamerába.

Zsebkendőt keresek, de nem találok azt sem, ujjammal törlöm szememet. Júlia lakásában mozgást észlelek, de csak a feltámadó szél az, amely a nyitott erkélyablakon a függönyt rángatja.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.