Kötetajánló: Magaddá rendeződni
Nem tudom, van-e tökéletességre jobban törekvő kortárs költő Farkas Wellmann Évánál. Ritkán ír, ahogyan szokás mondani: csak a jó verseit írja meg. Megszoktuk tőle, mégis mindig meglep, megdöbbent, fölzaklat. Virtuóz művész és precíz mérnök egyszerre. Klasszicizál, mégis rendhagyó, és összetéveszthetetlenül egyéni.
Minden eddiginél színesebb és változatosabb versutazásra hív bennünket ebben az új könyvében. Könnyed verslábakon járhatjuk körbe a súlyos témákat: szerelmet, hitet, metafizikát – és még annyi mindent. Egyfajta specifikus, fanyar, de rokonszenves fölény – ahogy a világot látja – a legfőbb fűszere poétánknak, no meg az a lenyűgöző elegancia, ahogyan a nyelvet és a formát vezérli.
E verseket olvasva azonnal nyugtázzuk: bármilyen is az adott kor, vannak kiválasztottak, akik továbbörökítik a mindenkor érvényes költészetet, költőiséget.
Orbán János Dénes
Farkas Wellmann Éva (1979, Marosvásárhely) költő, a Bárka főszerkesztő-helyettese és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója. Ez az ötödik könyve.
A szerzőről a fotót Vadócz Dávid készítette
Kötetei:
- Itten ma donna választ (2002, 2005)
- Az itt az ottal (2011, 2012)
- Irodalom és közönsége a XVIII. században. Verestói György munkássága (2013)
- Parancsolatok (2018)
Inferno
életközép vagy régen túl azon
gyökerek után tapogat a kéz
hajszálér indák bármi kész haszon
ha érte még a partra visszanéz
a tekintet már úgysem megkopott
egy hétszáz éves mesében keres
fogódzót mondatot írásjelet
valamit ami nem didaktikus
csak irányt vagy egy új sarkot jelez
életközépen túli mintaerdő
az igaz utak cserjésében végzed
és feltárul egy réges-régi fertő
gallyakra hull dizájner-rakta fészked
szétoldódnak a kusza hosszú szálak
a csupasz test így szaggatja a hálót
a lejárt vétkek sorban falat állnak
megbontják a rutint is, mint a rímet
magaddá rendeződni kezd a káosz
Ki nem beszélni
Hát éppen ez a baj, hogy ki nem írni,
ki nem beszélni. Öltözni szerephez.
Nem kérdezni, e bűverő, ez ír mi,
mit tetszőleges számban megfelezhetsz.
Kétpólusú világ, hol fagyhatsz, izzhatsz,
gyűlölsz, imádsz; derűd csak talmi ékszer,
ábrázatod savmarta, gyenge rézkarc –
és elveszett az áldott, szép középszer.
De éppen ez a jó, hogy… néha járj át
tisztaszobádba – hétköznap se vétek;
vedd takarékra rajongásod lángját:
hamvaszt a tűz, s lelkedre ég a réteg,
mely elválaszt magadtól, s bűnre vált át.
Mit csináltál, miközben mások éltek?
Maradj itt
Kara Tündének
Most azért könyörgök csak, hogy itt maradj.
Önzőn hozzákötözni a világhoz.
Legyen erő, mi még ez egyszer áthoz
a csábító túlpartról. Hogy adj, hogy adj.
Ahogyan eddig is, csak várni tőled.
De csúnya lecke ez, s mi nem jól értjük.
Szerepek voltak. Lehull rendre vértjük.
Ne menj imádni zsarnok istennődet.
Táncokat lejtesz. Testi kínok rágnak.
Magadból még másoknak adni annyit…
Téged, ki múzsát rendeltél a ráknak,
miért hinnénk üvegnek? Érsz smaragdnyit.
…Hátadon zsák lesz. Zsákodban csak mákmag.
Most el ne menj. Érvényes vagy. Maradj itt.
Létezésben egyszer
"ne legyenek néked idegen isteneid"
Az Úr vagyok én, a te istened,
alakban százszor, létezésben egyszer,
ha rám ismersz, örökké egy leszek,
egy a sokakkal s minden istenekkel.
Hogy szeretlek, nem véletlen szeretlek.
A szolgaságnak házából kihozlak.
De hiúság vagy magadnak és nekem:
hogy én lakhassak minden templomodban.
Lassan belaklak. Szándékod leszek,
féltő főbérlője a gyönge testnek;
leszek az ok, hogy úr magad lehess
félelmeden. S maradj meg alperesnek.
Amit embertársadról szólnál
„ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot”
Minduntalan folyik a földön
egymás sorsának tárgyalása –
s míg szavaim egymásba öltöm,
új felszínt ölt a képek mása.
Az eredetit mint keresd meg,
mikor szinte mindegyik árnykép?
Hamis érvek egymásnak esnek,
csak bár egy halvány pászmát látnék!
A szavaidra jól vigyázzál,
azok oldanak, kötnek bármit,
mint keresztfonással a nádszál,
puha szövésben erős kárpit.
Amit embertársadról szólnál,
mondd, mintha magadról beszélnél,
mondataiba végzést pólyál
mind, aki van vagy nincs eszénél.
Almáskertedben ezer áspis,
azt suttogják mind, hogy szeretnek,
majd megvádolnak téged, s mást is,
perköltség jár csak a feleknek.
…
Mit rád adott a földi ittlét,
gyűretlenül s mielőbb vedd le.
Esetleges, ki merre, mit lép –
ne válaszolj a gyűlöletre.
Csak tiednek lássék
„feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét,
se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé”
Ide siettél hát, ez az a fennsík,
ide gyűjtötted összes hordalékod,
itt birtokolsz már minden porszemet,
betömve gondolsz negyven szakadékot,
és itt tartod a napfénybe az arcod,
itt mondod azt, hogy nem jó, nem szeret,
meglátod a tükör színén a karcot;
éhes maradt a szád, torkod, szemed;
más lehessen tied vagy bár a másé,
mert magadéért csak magad felelhetsz,
ház, ökör, asszony – csak tiednek lássék…
De ne kívánd a más terhét magadnak.
Elégedett, ki jó időn arathat.
(A versek eredetileg a Bárkában jelentek meg.)
