Ugrás a tartalomra

Az ajtó másik oldalán

Szfinxek és dinoszauruszok, hűtlen feleségek és botrányos szomszédok, botcsinálta időutazók és ősi istenek színesítik e könyv világát, mert ahogy a címbeli ajtónak, az életnek is mindig van másik oldala – néha megdöbbentő és megrázó, néha vicces és megható, de mindenképpen őrült érdekes. Vagy csak szimplán őrült. Rettegés és suttogás, megcsalás és becsapás, nyomor és humor tizenkilenc páratlan novellában.

 

Gerencsér Anna 1994-ben született Budapesten, és az ELTE ÁJK jogász szakán szerzett diplomát. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója. 2019 óta publikál. Ez az első kötete.

Az ajtó másik oldalán

Az asszonyok és a háború

 

Nem emlékszem, pontosan mikor vert gyökeret bennem a gondolat, de a kezdetben épp csak árnyalatnyi gyanú az utóbbi hetekben szilárd meggyőződéssé erősödött, s lemoshatatlan mocsokként tapadt feleségem eddig tiszta alakjára. Nemrég bizonyítékot is szereztem hűtlenségéről: a levél, mely egy véletlen folyamán került a kezembe, félreérthetetlenül tanúskodott nemcsak a bűnös viszony fennállásáról, de a csábító személyéről is. Egy úriember persze nem rendezhet jelenetet, egy katonatiszt még úgyse – nem így neveltek, és tudom, csak nevetségessé válnék, ha olyan lealacsonyító tettre ragadtatnám magam, mint hogy számonkérjem gyalázatos viselkedését, vagy eltaszítsam magamtól.

Nem mondtam meg Marie-nak, hogy tudom. Mi haszna volna? Valószínűleg sírna – a könnyekkel sosem tudtam mit kezdeni –, én pedig feszengenék, és végső soron semmit nem oldanék meg. Még csak arra sem szorulok rá, hogy az indítékai felől faggassam, épp elég a tükörbe néznem. Sosem tartoztam a szép férfiak közé, s a hadban töltött élet és a kor rajtam hagyta keze nyomát: kopasz vagyok, mint egy ágyúgolyó, homlokomat pedig elcsúfítja egy kardvágás, melyet Bugeaud marsall oldalán, az islyi csatában szereztem még negyvennégyben. Én sem vagyok mentes a hiúságtól, és büszkén tekintek vissza mind ifjúságom sikereire, mind a seregben befutott pályámra, tisztában vagyok azonban azzal, hogy az asszonyok szemében mindez eltörpül egy csinos arc és néhány gáláns bók mellett.

E szempontból Marie sem különb neme más képviselőinél: könnyedén megfeledkezik a kötelességéről, mely férfinál és nőnél egyaránt a legfontosabb parancs kellene legyen. Az ifjú Grosjean hadnagy valóban elegáns, klasszikus vonásokkal rendelkezik, a haja pedig már-már nőiesen hullik a szemébe, és bár elítélem ezt a katonához méltatlan cicomát, elismerem, hogy tetszetős külsővel rendelkezik. Marie-t azonban akkor is kötötte volna az esküje, ha Apolló személyesen jelenik meg előtte, s az, hogy Philip Grosjean „elbűvölő ember” – úgy emlékszem, ezt mondta, mikor bemutattam neki –, nem menti az árulást, melyet elkövetett.

Az, hogy bizonyítékot szereztem a hűtlenségéről, csupán rezignált bánattal töltött el: ahogy mondtam, rég sejtettem szórakozott félmondataiból, egy-egy akaratlan mozdulatából, szeme bűntudatos, mégis izgatott csillanásából. Arra a gondolatra azonban, hogy épp Grosjean hadnagy biggyesztette a fejemre a közmondásos szarvakat, váratlan keserűség támadt bennem: hibái ellenére kedveltem ezt a tehetséges fiatalembert, és meg voltam győződve arról, hogy ha levedli ifjúkori bolondságait, nagyszerű tiszt válhat belőle.

Az a fajta gyerekes megbántottság horgadt fel bennem, mint mikor a vadászkutya, melyet apámtól kaptam, s melynek betanítására sok hosszú nyári délutánt áldoztam tizennégy évesen, a kezemhez kapott. A kandalló előtt ülő Marie látványa az ujjaimon végigcsorgó vér képét idézte fel bennem, s azt a zavaros érzést, melynek sem akkor, sem most nem voltam képes nevet adni: az eseménynek fájnia kellett volna, legalábbis úgy véltem, ez lenne a helyes és a megszokott, helyette azonban csupán sértve éreztem magam, amiért valaki, akinek engedelmeskednie kellett volna, s akitől tiszteletet és megbecsülést vártam, hirtelen ellenem fordult.

Egy pillanatra az az ostoba gondolat is felötlött bennem, hogy párbajra hívom Philip Grosjeant, ez azonban olyasmi, amit rendszerint csak forrófejű fiatalemberek tesznek. Túl komoly és józan embernek tartom magam az efféle drámai, romantikus gesztusokhoz, melyek legfeljebb a színpadon mutatnak jól, a való életben azonban rendszerint túlzók és nevetségesek.

A másik ok, amiért elvetettem a párbajt – kicsinyes ok ez, jól tudom – az volt, hogy megfosszam Marie-t a szórakozástól, melyet az jelentene számára, hogy két férfi érte vív, akár az első vérig, akár életre-halálra. Marie, ahogy a lelke mélyén oly sok asszony, igazi Heléna: mi sem tenné boldogabbá, mint ha viszály vagy háború törne ki érte. Bár látszólag szelíd asszony, aki visszariad a vérontástól, még ha csak egy disznó levágásáról vagy csirke lenyakazásáról is van szó, tudom, mekkora örömet jelentene neki, ha egy igazi kis dráma hősnője lehetne, s kacsóit pihegő keblére szorítva vagy fürtös fejéhez kapva zokoghatna valakiért. Grosjean hadnagy hiába fut a szoknyák után, nem ismeri a női lelket: nem tudja, mennyivel boldogabbá tenné Marie-t a dráma, mely viszonyuk napvilágra kerülésével járna, mint az, ha csendesen és különösebb nehézségek nélkül folytathatná ezt a viszonyt.

Egyiket sem engedhettem: a viszonyuknak véget kellett vetni, a botrányt azonban mindenáron el akartam kerülni. Egy rosszindulatú, bosszúálló ember talán pokollá tette volna asszonya életét, vagy kifundált volna valami rafinált módszert, mellyel visszavághat a csábítónak. Én azonban nem vagyok bosszúálló típus, nem azért, mert olyan megbocsátó vagy jólelkű lennék, hanem mert az ilyesmi nem tüzel fel eléggé ahhoz, hogy időt és energiát áldozzak a visszavágásra. Ifjúkoromban talán másként láttam volna a helyzetet, a marokkói és a krími háború azonban megtanított arra, hogy nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani az ilyesminek: a béke legnagyobb bosszúságai és vitái is eltörpülnek a háború mindennapi eseményei mellett.

Nem, nem mondtam semmit Marie-nak, nem is céloztam rá, egy szokatlan hangsúllyal vagy pillantással sem éreztettem vele a neheztelésemet. Leültem az asztalom mögé, gondosan megtömtem a pipámat, és nekiláttam megfontoltan megvizsgálni a problémát. Gondolkodáshoz nincs is jobb, mint a pipa – ez oly hasznos ismeret, hogy biztos vagyok benne, előbb-utóbb nyomtatásban is megjelenik, talán egy tanulmány keretében –, s a dohánylevelek bölcsessége ezúttal sem hagyott cserben: mire elszívtam a pipát, már pontosan tudtam, mit fogok tenni.

Az utóbbi három évben nem láttam csatateret, s valószínűleg nem is fogok, hacsak a térképasztalt vagy a haditanácsot nem számítom: ezzel a lábbal s egy vénember lassúságával nem sok hasznomat vennék a tényleges küzdelemben, tapasztalataim azonban komoly értékkel bírnak. Ám ez nem jelenti azt, hogy visszavonultam volna: továbbra is figyelem és értékelem az eseményeket, és ha nem is a legfelsőbb szinten, de befolyásolom a döntéseket is. Büszke vagyok erre, mert szaktudásomat és éleslátásomat igazolja, a tisztikarban ugyanis elsősorban jó szakemberekre van szükség, akik képesek felmérni a történelem folyamának áramlatait, az egyes hadjáratok és összecsapások során alkalmazható lehetséges stratégiákat, s meg tudják hozni azokat a döntéseket, melyeket senki nem szívesen vállal magára, valakinek azonban muszáj meghoznia őket. A háború kockázattal és áldozattal jár, és hideg fejű, megtörhetetlen tisztekre van szükség, akik ezt kezelni tudják, s nem omlanak össze a felelősség súlya alatt, de nem is képzelik magukat mindenhatónak, csak mert a parancsaikra hadtestek mozdulnak meg, mert egy ceruzavonással dönthetnek élet és halál felől. Büszke vagyok arra, hogy képes voltam megfelelni e követelményeknek: bár néha hibáztam, ahogy minden ember, tiszti pozíciómban hozott döntéseim helyesnek bizonyultak.

Ezért is merem azt mondani, hogy képes vagyok felismerni a katonákban a potenciális értékeket és a gyenge pontokat. Philip Grosjean hadnagy egy nap nagyszerű tisztté válhat: megvan benne mindaz, ami a jó katona és a jó vezető elengedhetetlen tulajdonsága, csupán a megfelelő körülmények hiányoznak, melyek kihozzák ezt belőle. A katonák olyanok, mint a gyémánt: nagy nyomásra és kitartó csiszolásra van szükségük, hogy megmutatkozzon igazi értékük.

Ahogy említettem, büszke vagyok arra, hogy fel tudom mérni a történelem áramlatainak irányát. Azt, hogy a Szárd-Piemonti Királyság expanziós tervei a Habsburg Birodalom ellenállásába fognak ütközni, nem volt nehéz megjósolni – nem sokkal a párizsi konferencia után együtt ebédeltem Félix Barthe-tal, és egyetértettünk abban, hogy a háború kitörése csupán idő kérdése. Egy háborúban számtalan lehetőség akad az előmenetelre, ha valaki tehetséges és fiatal, márpedig Grosjean hadnagy tagadhatatlanul tehetséges, és tetterőnek sincs híján. Úgy döntöttem, a bölcs és helyes döntés az, ha a Marie-ügyet eltemetem magamban, s úgy viselkedem Philip Grosjeannal, mintha nem tudnék feleségem botlásáról: kicsinyes, így gyalázatos tett lett volna azzal elégtételt venni, hogy derékba töröm szépen induló karrierjét.

Nem tudott róla, hogy beajánlottam a tábornoknál, s így az én kezem is benne volt abban, hogy oda került, ahová. Ha tudja, talán tiltakozott volna – nem az a fajta férfi, aki szívességeket fogad el, vagy protekcióra vágyna, ezt a javára kell írnom – így azonban igyekezett a legjobb oldalát mutatni, s olyan gyorsan harctéri érdemeket szerezni, ahogy csak lehet. Emberismeretem nem csalt meg: Philip Grosjeanból nagyszerű tiszt lett.

A háború persze lehetetlenné tette, hogy folytassa a viszonyát Marie-val, s nem tagadom, ez meglehetős elégedettséggel töltött el. Úgy vélem, Marie tanult az esetből: csendben, lehajtott fejjel hallgatja végig, ahányszor ismerőseink körében Grosjean hadnagy sebes előmeneteléről beszélek. Egyszer ugyan rányitottam, mikor a hálószoba ablakában kuporgott, az esőáztatta hársfa lombjai közé meredt, és halkan zokogott, de azonnal visszavonultam, s onnantól mindketten úgy tettünk, mintha az eset meg sem történt volna, hogy elkerüljük a kínos pillanatokat.

Philip Grosjean most már alezredes a második hadtestben. A palestrói, a magentai és a solferinói csatában is kitüntette magát, s bár ez utóbbiban elveszítette a bal kezét és a fél szemét, ragyogó jövőt jósolok neki a seregben. Ha sikerül kellő tapasztalatra szert tennie, egy nap akár a vezérkar tagja is lehet, és meglehetősen biztos vagyok benne, hogy nemsokára meg fogja kapni a Becsületrend keresztjét is.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.