Ugrás a tartalomra

Hippokratészi eskü

Ballagtam a megyei kórház széles folyosóján, fehér köpeny rajtam, a felső zsebébe tűzve Parker toll, amit apámtól kaptam, szigorúan kölcsön, miközben nyomatékosan megkért, ne írjak vele, mert drága a betét; az orromon aranykeretes szemüveg, a hozzá tartozó magabiztos tekintettel.

Abban az időben azok előtt, akik nem kerültek be azonnal az egyetemre, három út kínálkozott. Az egyik a figuráns, akit titokban mindannyian sajnáltunk, hiszen esőben-hóban ácsorgott a szabad ég alatt, tartotta a jelzőzászlót vagy a lécet, miközben bebarangolta széles Borsod-Abaúj-Zemplén megyét. A legjobban irigyelt szakma természetesen az újságkihordás volt, a leendő bölcsészek álommunkája, mert ők a kultúrát terjesztették, még ha a Népsportot, a Tévéújságot vagy a Szabad Földet vitték is házhoz. Igaz, korán keltek, ám mire mi munkába indultunk, ők már a győztesek nyugalmával ballagtak hazafelé, míg mi a buszmegállóban álldogáltunk. A műtőssegéd volt a három közül a leglenézettebb munka, hiszen nem állt másból, mint a betegek cipeléséből, ágyba be és ágyból ki, vagy a műtőbe betolni kerekeságyon, vigyázni arra, hogy a kanyarban ne essen ki, és lehetőleg a fejét se koppintsa bele az ajtófélfába, nem Niki Lauda maga, ahogy a főorvos mondta még az első eligazításnál.      

Az ebédlőbe igyekeztem, mint ilyentájt minden nap, várva a szokásos csontlevest a reszelt tésztával, aztán jöhetett a főtt marha krumplival, meggyszósszal kombináció, meg a temérdek, realisztikus műtéti leírás, beszámoló, mivel orvosok, ápolók együtt, egy asztalnál ettek, és valamivel el kellett ütni az időt falatozás közben. Ilyenkor igyekeztem egy gombszemű lányra gondolni, aki majd vár a kórház előtt, ahogy azt megbeszéltük, így könnyebb volt a sérvekről, érfestésekről, agyműtétekről szóló precíz, részletes elbeszéléseket hallgatni a leves kanalazása közben.

Igyekeztem az ebédlőbe, a folyosó ablakai tárva-nyitva voltak, ömlött be az a jó vastag miskolci tavaszi levegő, amikor valaki csendesen megszólalt a hátam mögött:

− Főorvos úr, egy pillanatra.

Mentem határozottan tovább, ez nem nekem szól, sem apám, sem anyám, engem vár a meggyszósz meg a farkastorokkal született csecsemőről szóló, szabatos esetleírás, amikor hirtelen előttem termettek. Középkorú házaspár volt, rosszul öltözött férfi, kezében izzadtságcseppes, gyűrött kórházi papír, mellette a felesége, barna kardigánban, nadrágban, nagy barna szemekkel:

− Álljon már meg, legyen szíves, főorvos úr! – kérlelt halk hangon a férfi.

Szabódni kezdtem, hogy itt valami fatális félreértés van kibontakozóban, rádiókabaréban hallani ilyet, meg a hétfő délutáni kívánságműsorban, a Sas Jóska vagy a Kern mondja, s dől máris mindenki a nevetéstől, de a férfi közbevágott, elém tartva az iratot:

− Ugye, meggyógyul a feleségem, ugye, meg?

Rápillantottam az orrom alá dugott papírra, egyetlen szót sem értettem belőle, latinul állt rajta még a dátum is, majd az asszonyra, aki csak nézett a nagy, barna szemeivel.

− Meggyógyul, ugye? − kérdezte újra a férfi.

− Meg − szaladt ki belőlem a szó.

Hirtelen megfogtam az asszony kezét:

− Meg tetszik gyógyulni, itt a nyár, elmennek Mályiba, a tóra, visznek sátrat és gumimatracot meg felfújható strandlabdát, esténként kiülnek a partra, és számolják a csillagokat. Vagy a leninvárosi strandra! Van ott egy nagy csúszda is, azt ki kell próbálni! Csak arra tessék figyelni, sok a gyerek, akik fröcskölnek, jó, ha visz magával úszósapkát. Meg tetszik gyógyulni, meg.

 

− Most pedig inni megyünk! − öleltem át a gombszeműt, aki várt rám munka után a kórház bejáratánál. Úgy is lett. Meg sem álltunk a Sörházig, az akkori Miskolc legnagyobb búfelejtőjéig, ahol a kerthelyiségnek csúfolt betonplaccon telepedtünk le, gyalulatlan faasztalhoz. Körülöttünk mindenki beszélt, hogy mit játszott a Diósgyőr a hétvégén, hogy ki mit tudott kilopni a Lenin Kohászati Művek elvileg szigorúan őrzött főkapuján, ilyesmikről.

Hallgattam. Ittam a sört. Valahogy most jóval keserűbb volt, mint máskor.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.