Nádasi Krisztina

Szelektív rasszizmus

– Szegény.

Zsigmond egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Még nem emésztette meg a tényt, hogy a Tinderen bejelölt lány élőben ilyen szexi.

– Ki szegény? – kérdezte a lányt óvatosan, nagy nehezen elszakítva a tekintetét Olga kellemes méretű melleiről.

– A csaj – biccentett Olga az anyuka felé, aki épp most csapta arcon a visító kicsi fiát. Zsigmondnak úgy rémlett, a kissrác már a pofon előtt is vonyított.

– Sz’tem srác.

– Ja, a kisfiú. Az az.

Zsigmond tovább lépkedett Olga oldalán, a lány dekoltázsába hulló szőke tincseket stírölve. Elhaladtak a szitkozódó kismama mellett, aki ekkorra sikeresen beszíjazta a kopott kék babakocsiba élete kicsi értelmét. Zsigmond hátrafordult: a nő éppen felegyenesedett, a két fekete szembogár egymásra villant.

– Eszünk fagyit? – mutatott Olga a fák alatt parkoló, rózsaszín furgonra.

Zsigmond dörmögött valamit.

A fák felé vették az irányt, a lány tovább beszélt.

– A nővérem pont ilyen űzött mindig. A kis Luca, tudod, a kis unokahúgom, akiről meséltem. Ő is hároméves, mint ez a kis visító rémség. Hát, néha még nekem is rettenet nehéz kibírni, pedig én nem is vagyok vele nulla-huszonnégyben, tudod. A múltkor eljöttek hozzánk, és az a kis hisztis bejött a szobámba, és kihúzogatta a fiókokat, hát sikítófrászt kaptam, gondolhatod. Olyan kibírhatatlan tud lenni néha az a kisördög! Amikor Annának, tudod, a tesómnak bevallottam, hogy ráütöttem Luca kezére, csak nevetett, hogy…

– Nevetett? – torpant meg Zsigmond.

– Ja – mosolygott Olga –, és mondta, hogy ihaj, milyen nehéz megállnom, hogy ne üssem meg, ha te azt tudnád!

– Akkor a tesód mégsem ütötte meg a kislányát.

Olga nevetett.

– Dehogynem. Csak próbálja leküzdeni, tudod? De nem mindig sikerül.

A pár odaért a furgonhoz. Olga vaníliát kért, Zsigmond csokit.

– Pedig – folytatta elmélázva a lány –, mi nem is vagyunk cigányok.

A fiú éppen belenyalt volna a fagyiba, de megállt a keze.

– Mi?

– Hát ez a csaj azért cigány volt – mutatott a lány a levegőbe, abba az irányba, ahol a kismamát látták. – Mi meg nem. Aztán a tesóm mégis kiossza a Lucácskát.

– Hogy jön ez ide? – kérdezte a fiú.

– Hát, mert a cigányok élnek így, tudod, nagy a család, sok a pulya – Olga itt elnevette magát –, aztán nehéz rendet tartani.

– Láttál már cigány családot, vagy ezt csak úgy gondolod? – kérdezte Zsigmond, mereven állva a lány előtt.

Olga vállat vont.

– Nem nyalod le a fagyidat? Olvad.

Mivel Zsigmond nem válaszolt, a lány körbefogta a fiú kezét a benne tartott fagylalttal, és végignyalta a szélét.

Zsigmond nagyot nyelt.

– Az az én fagyim – mondta rekedten, és a lány után nyúlt, hogy magához húzza.

Jól mutattak: a zöld gyepen a fehér bőrű lány a barna bőrű sráccal, ahogy csókolóznak a rózsaszín furgon előtt.

 

---

 

Hudra L. Mária

 Első randi

A körömcipő már nagyon szorította a lábamat, nem is igazán értettem, minek vettem fel. Csak nagy ritkán hordok ilyet, amikor anyáék rákényszerítenek valami ünnepnapon. Általában tornacipőt viselek, ennek meg majdnem hatcentis a sarka. De Ancsa szerint nem mehetek el akárhogy egy első randira. Világoskék, szűk ruhát erőltetett rám, ami megint csak nem volt ínyemre.

– Az első benyomás nagyon fontos – mondta, majd jó feszesre húzta az övet.

Amikor kiderült, hogy a srác egy parkban szeretne sétálni, némán átkoztam a barátnőmet, remélve, hogy jó ideig csuklik majd.

Géza ráadásul lazán elhallgatta, hogy alacsonyabb nálam − ez sem volt jó jel. Mosolyogva köszönt, kezet ráztunk, végigmért, és elismerően bólintott.

Elhúztam a számat. Ezt nem hiszem el, mintha húspiacon lennék. Jó az áru, kisapám?

Igyekeztem nem pofákat vágni, miközben lecsekkoltam, mert ahogy ő kinézett, na, az aztán gáz volt. Egy férfi öltözzön úgy, ahogy azt egy férfinek kell. A pólója már látott jobb napokat is, és az a feszülős farmer… aki kitalálta, azt kellene fejbe lőni. Épp ezért lesznek buzik a pasik, apám is megmondta. Szélesen mosolyogtam, ahogy Ancsa tanította, meg kell mutassam csodás fehér fogsoromat.

Vajon mostam ma már fogat?

Szótlanul indultunk el a sétányon, ő a földet nézte, én meg csak azt ismételgettem magamban: Mi a fenét keresek itt? A chaten olyan szószátyár volt, itt meg akár egy kuka.

A park közepén, egy tó körül, padok álltak. Azt ajánlottam, üljünk le, amire ő rá is bólintott. Nagyot fújtatva huppant le mellém. Mi ez, légzésproblémával küzd?

Megint egy selejt.

– Neked ez az első? – kérdezte csendesen.

– Első mi?

– Hát az első randi.

Néztem az arcát, egyre vörösödött.

Hogy én mekkora idióta vagyok! A chaten észre se vettem, hogy még szűz.

– Figyelj… – kezdtem bele a szokásos lerázási szövegembe, de ekkor tőlünk alig pár méterre egy kislány élesen felsírt. Egy anyuka húzta maga után, az apróság azonban ellenkezett. Aztán mondhatott valamit, mert az anya egyszerűen pofon vágta. A kislány azonnal elhallgatott.

– Ez mekkora volt – jegyeztem meg.

– Szerinted ez jó dolog?

Rámosolyogtam Gézára, de a tekintete pillanatok alatt lefagyasztott.

– Most mit izélsz? – húztam el a számat. –  Egy pofon. Történt már nagyobb tragédia is a világban. – Kivettem a lábam a cipőből, hogy végre kinyújthassam. A harisnya elszakadt, épp a nagykörmömnél. – Hogy a büdös franc megette – szitkozódtam.

Géza megint fújtatott.

– Ezt gyakran csinálod? – szegeztem neki a kérdést, miközben a harisnya szakadását igyekeztem elrejteni a lábujjam mögött.

– Nem hiszem, hogy megoldás, ha megütünk egy kisgyereket.

– Most komolyan, még mindig ezen jár az agyad?

Rám nézett, én viszont minduntalan a lyukat húzgáltam a harisnyán.

– Ennek annyi – ingattam a fejem. – Te sosem kaptál gyerekkorodban, mi?

Nem igazán értettem, mit lovagol ilyen sokat ezen a témán. Az anya közben leguggolt, és a kislánya arcát simogatta. Pár pillanat múlva kéz a kézben mentek tovább.

– Most nézd meg! – mutattam utánuk. – Már minden oké.

Géza arca elszíneződött.

– Ezek szerint te kaptál rendesen, anno. – A megjegyzésem telibe talált.

Arca elérte a mélyvörös szín határát, ami már-már ijesztő volt.

– Beletrafáltam, mi? – erőltettem. Kis szünetet tartottam. – Bocs – nyögtem ki végül.

Teltek a percek, de egyikünk sem szólalt meg. Pár galamb a tó partjáról közelebb merészkedett, abban a reményben, hátha van nálunk valami eleség. A cipőm már nem szorított annyira, így azt gondoltam, felállok, és elköszönök, mert ennek a randinak már lőttek.

– Hatan voltunk testvérek – szólalt meg Géza. – Anya sosem vert, sosem ütött meg egyikünket sem. Apa viszont… szerette az alkoholt.

Nézelődtem, keresve valamit, amire hivatkozhatnék, hogy mennem kell, mert dolgom van. Nem vagyok én szemetesláda… de Géza folytatta. 

– Két testvérem tavaly meghalt.

– Kettő? – nyeltem nagyot.

– Baleset volt. – Egy pillanatra elakadt a szava. – Apa vezetett… és mérges volt Sanyira. Egyfolytában kiabált, pedig Sanyi csak azt mondta neki, hogy oda nem szabad befordulni.

A gyomrom tájékán enyhe görcsöt éreztem. Láttam, ahogy Géza remegni kezd, szeme elhomályosul.

– Aztán… aztán Sanyi mondott valamit, de én hátul ültem, és tényleg nem hallottam – újabb csend –, aztán… apa pofon vágta.

Mereven néztük az előttünk táncoló galambokat.

– És csak ütötte, ahol érte… és aztán… – Elcsuklott a hangja.

A vállára tettem a kezem. Zsebkendő után kutattam a táskámban. Persze nem volt nálam. Nem tudtam, mit mondjak.

– Emlékszel arra a hírre a tévében? – kérdezte.

– Melyikre?

Gépies szavai megdöbbentettek, ahogy szóról szóra idézte a riportert.

– „Frontális balesetet okozott egy középkorú férfi, amikor behajtott egy egyirányú utcába. A kocsiban három kiskorú volt, csak egyikük élte túl…”

A fejemben lüktetett a vér.

„… csak egyikük élte túl…”

Géza újra fújtatott, majd elsírta magát. A remegő kezét néztem.

Vajon most meg kellene fognom?

Néztem az aszfalton totyogó madarakat.

Aztán az egyik felszállt, és Géza térdére szart.

Összenéztünk, és egyszerre nevettünk fel. 

A többi galamb is távozott, nekem meg az járt az agyamban, hogy otthon biztos Ancsa fejéhez vágom a magassarkút.

– Holnap szombat van – szólaltam meg. – Van kedved moziba menni?

 

---

 

Kun Gergely

A pofon

Jázmin izgalomtól kipirult arccal állt a tükör előtt. Már vagy a tizedik ruháját próbálta fel, és végre elégedettnek tűnt. Világoskék, sztreccs farmernadrág feszült rajta, fehér felsővel, amin fekete csíkok futottak keresztbe. Nem túl mély dekoltázs, visszafogott, mégis elegáns. Egy rövid farmerkabát tette teljessé az összképet. Elégedetten mérte végig magát, elmosolyodott.

Az órára nézett. Még csak negyed öt volt. Bencével ötre beszélték meg a találkozót a közeli parkban, de oda öt perc alatt odaér. Mérhetetlenül lassan telt az idő.

Kiment a konyhába, ivott egy pohár kólát. Ellenőrizte magát a tükörben, a haját igazgatta. Négy óra húsz. Végigpörgette telefonján a Facebook-hírfolyamot, közben oda sem figyelt, időnként, csak úgy megszokásból nyomott egy-egy lájkot ismerősei posztja alá.

Nyílt a bejárati ajtó. Örökmozgó kisöccse robbant be az előszobába.

– Jázmin! – kiáltotta, miközben üstökösként száguldott nővére felé.

A lány leguggolt, öleléssel fogadta a kis energiabombát.

– Vigyázz a ruhámra, Peti, ne koszold össze!

– Hú, de szép vagy! Hova mész?

– Jázminnak fontos találkozója lesz – mondta mosolyogva az anyjuk, miközben az előszobában lepakolt.

– Milyen volt az ovi? – kérdezte a kisfiút a lány.

– Képzeld! Anikó néni megdicsért, mert szépen énekeltem. És rajzoltam is. Csak azt bent felejtettük. De holnap hazahozzuk. Neked rajzoltam. Egy óriási zsiráf! Kiteszed a falra? Mint a másikat? És képzeld, Dávid elgáncsolt az udvaron… – és csak mondta és mondta, mint aki sosem fogy ki a szuszból.

– Kicsim – állította meg a csobogó kispatakot az anyuka. – Jázminnak mennie kell.

– De rajzolunk előtte? – kérdezte csillogó szemekkel a kisfiú.

– Rajzolunk, ha hazajöttem – mosolygott Jázmin az öccsére, és megsimogatta a szőke fejecskéjét.

– Megígéred?

– Megígérem!

Puszit nyomott a kisfiú homlokára.

– Gyönyörű vagy, kislányom – dicsérte meg az anyja.

– Szoríts nekem, anya!

Öt perc múlva már a parkban sétált. Szíve a torkában dobogott. Az első randija lesz Bencével. A suliban már régen felfigyelt a korosztályánál sokkal érettebb fiúra, Bence mindig olyan… bölcs volt. És komoly. Nem olyan idétlen, mint az osztálytársai. Tizenegyedikbe járt.

A lány a keddi esős napokat szerette a legjobban, mert amikor esett, a kosárlabdaszakkörösök is bejöttek a tesiterembe, ahol ők, táncosok, gyakoroltak. Ilyenkor egy nagy függönnyel kettéosztották a termet, hogy ne zavarják egymást, de Jázmin mindig igyekezett a függöny résein keresztül egy-egy pillantást vetni a magas, jóképű Bencére.

A pillantásuk sokszor találkozott.

Élete legszebb napja az volt, amikor az ebédlőben egy asztalhoz kerültek. Más nem ült le hozzájuk. És a fiú, kissé szégyenlősen megkérdezte:

– Eljönnél velem sétálni a parkba? Valamelyik délután?

És most elérkezett ez a délután.

Bence már ott volt a megbeszélt helyen, a nagy platánfa alatti padon. A támla tetején ücsörgött, a telefonját nyomkodta. Farmert és kék kockás, rövid ujjú inget viselt. Mikor észrevette Jázmint, leugrott, a zsebébe süllyesztette a kütyüt. Enyhe pírral az arcán üdvözölte a lányt.

– Nagyon szép vagy ma – mondta halkan, miközben kezeivel a nadrágja szélét babrálta.

– Köszönöm! Te is jól nézel ki – válaszolta kissé idétlenül a lány.

Csak álltak egymással szemben, és hirtelen semmit sem tudtak mondani. A kínos helyzetet Bence mentette meg:

– Fagyizunk egyet?

– Igen – vágta rá hirtelen, megkönnyebbülve Jázmin.

Egymás mellett indultak el a park túloldalán lévő fagyis bódé irányába.

– Örülök, hogy eljöttél – kezdte a beszélgetést a fiú. – Kicsit féltem, hogy nem jössz.

– Tényleg? Pedig alig vártam ezt a napot – válaszolta szégyenlősen mosolyogva a lány.

Bence bátortalanul megfogta Jázmin kezét. A keze meleg volt, gyengéd, és mégis erős. Olyan biztonságot nyújtó.

Egy játszótér mellett haladtak el.

A kerítésnél egy anyuka kiabált hároméves körüli gyermekével.

– Ezerszer mondtam már neked, ha szólok, állj meg! Ne szaladj el! – A dorgálást hatalmas pofon követte. – Fogadj szót!

Jázmin megtorpant. Döbbenten figyelte a jelenetet.

– Ez hihetetlen! – fakadt ki. – Láttad, mit csinált az a nő?

– Igen – felelte Bence nyugodtan.

– Elképesztő! Hogy meri?! Hogy mer bántani egy ilyen kisgyereket!? Kegyetlen!

– Nyugodj meg, Jázmin – simogatta meg a kezét a fiú. – Nem volt olyan durva.

– Micsoda!? – kérdezte döbbenten a lány. – Nem volt durva? Hiszen megpofozta azt a kisgyereket. Ez nem durva? Megverte!

– Ez azért túlzás – nézett rá értetlenkedve a fiú. – Csak megpofozta.

– Csak? Csak megpofozta? Azt mondod, csak? – hisztériázott Jázmin. – Ez neked csak?

– Lehet, hogy oka volt rá – vonta meg a vállát Bence, miközben láthatóan egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

– Milyen oka lehet egy felnőtt embernek arra, hogy megverjen egy védtelen gyermeket?

– Nem tudom. Talán… nevelni akarta. Valami rosszat tett a kisfiú.

– És akkor meg kell ütni? – Jázmin egyre csalódottabb lett. – Bence! Te azt mondod, hogy erőszakkal kell gyereket nevelni?

– Én nem ezt mondtam! Csak…

– Hát vedd tudomásul, én sosem ütnék meg egy gyereket! – Jázminban kavarogtak az érzések: düh, csalódottság, keserűség.

– Én csak…

– Te csak azt mondtad, hogy helyes, ha egy jó nagyot lekeverünk egy gyereknek! Ha fájdalmat okozunk neki!

– Nem! – emelte fel a hangját Bence. Értetlenül állt Jázmin hisztije felett. Nem volt olyan nagy dolog az a pofon. Nem volt durva. Ő is kapott az apjától is, anyjától is egy-egy nyaklevest, ha olyat tett, amiért megérdemelte. De attól még tudta, hogy szeretik őt. – Én csak azt mondom, hogy ne ítéljünk el egy embert anélkül, hogy nem ismerjük az eset hátterét. Lehet, hogy rossz napja volt. Lehet, hogy feszültebb, mint máskor. Lehet, hogy elhagyta reggel a férje, mit tudom én! Emberek vagyunk, hibázhatunk. Lehet, hogy a gyerek tett olyat, ami miatt megérdemli. És azért kapott pofont, hogy soha többé ne tegyen olyat.

Jázmint szívét mardosta a csalódottság. Azt hitte, Bence más. Hogy érett és komoly. És most kiderül, hogy semmivel sem különb a többieknél. Aki elfogadhatónak tartja, hogy egy gyereket bántalmazzanak, az semmivel sem különb. Sőt!

– Bence! Én… én… Nem szeretnék veled sétálni a parkban… és nem szeretnék veled fagyizni. Kérlek… Csalódtam benned!

Bence döbbenten állt, tekintetében értetlenség.

– Jázmin…

– Ne! Hagyj békén! – kiáltotta a lány, azzal sarkon fordult, és futásnak eredt.

Zaklatottan rohant hazáig.

A bejárati ajtó előtt próbálta összeszedni magát. Nem akarta, hogy a szülei így lássák. Nem akarta, mert szégyellte magát. Szégyellte, hogy elment randizni egy ilyen fiúval.

Nem akarta, hogy faggassák. Benyitott, és egyből a szobájába sietett. Az ajtót becsukta, az ágyba zuhant. Kiengedett minden feszültséget, nem bírt megálljt parancsolni a feltörő érzéseknek. Vállát rázta a zokogás.

Fél óra múlva sikerült valamennyire összeszednie magát. Papírzsebkendővel letörölte elmaszatolódott sminkjét, és elindult a fürdőszoba felé, hogy hideg vízzel megmossa az arcát. Tudta, hogy mondania kell valamit a szüleinek.

A folyosón az öccsébe botlott.

– Jázmin! Te itthon vagy? – ölelte át a lábait Peti vigyorogva. – Mikor jöttél haza?

– Nemrég – próbált mosolyogni a nővére.

– Akkor rajzolunk?

– Most nem, Peti.

– De megígérted!

– Tudom. De most nem lehet.

– De miért? Megígérted! – kiáltotta a kisfiú.

– Majd holnap rajzolunk.

– Nem! Most! Megígérted!

– Tudom, hogy megígértem – mondta türelmetlenül Jázmin –, de most nem lehet.

– Megígérted! – rángatta a ruháját Peti. – Megígérted, megígérted, megígérted!

– De most nem lehet! – kiáltotta a lány.

– Hülye vagy! – ordított vissza a fiú.

A pofon nagyot csattant.

A lány ott állt megkövülten, kezét a szájára szorítva.

A szeme előtt lebegett Bence döbbent tekintete, ahogyan mered rá, amikor faképnél hagyja a parkban.