Gebasz

Jani azon gondolkozik, miközben bámul a gyalogos átkelőnél a zöld jelzéskor éppen átsiető tömegbe, a tömegen át meg az aszfalt fehér csíkjaira, hogy vajon a zebráról nevezték el a zebrát, vagy a zebráról a zebrát. Arra riad fel, hogy Gyufa megböki a vállát:

− Itt a busz, tesó!

Hármójuk között Gyufa az ész, aki mindent tud, minden helyzetet képes megoldani, aki mindig simán letegezi az őt igazoltató rendőrt: „Itt van kistesó, fogjad, forgassad át, de alaposan!” − nyújtja flegmán a személyiét, gúnyosan vigyorog, a rendőr gyanakvón fürkészi a rézbőrű arcot, a szúrósan vibráló fekete szempárt, majd némi vizsgálódás után visszaadja az okmányt, amit Gyufa fölényes lassúsággal rak zsebre. Ilyenkor magasra tornyosul benne az indulatos sértettség, mert őt mindig a bőrszíne meg a testmérete miatt szúrják ki, de ami ennél is jobban bántja valahol mélyen, hogy még sosem találtak nála semmiféle elítélendő bűncselekményre utaló nyomot, mert egyébként igaz, ami igaz, olyat ő sosem csinált, és éppen ezért bizonyára kisstílű senkinek tartják ezek a büdös, tapló zsernyákok.

De Jani meg Peti felnéznek Gyufára. Nagymenőnek tartják, aki csak azért nem lesz a kerület, sőt, az egész város vállalkozó-fejedelme, „mert nem hajlandó a sötét erőkkel való…” – itt mindig megakadnak, amikor szóba kerül kettejük között, maguk sem igazán tudják, miféle sötét erőkre gondolnak: talán a politikusokra, a maffiára, a helyi vállalkozó konkurenciára, akikkel le kéne paktálni, vagy valami ilyesmi.

A buszon van ülőhely, leülnek. Jani körbenéz, nincs-e itt az az idős néni, aki a múltkor beszólt, hogy a koszos, festékes munkaruhájukban nem kéne leülni, mert összepiszkítanak itt mindent. De hát akkor is itt volt Gyufa szerencsére, és egy pillanat alatt elintézte az ügyet: „Mamikám, kiskezitcsókolom, ne tetszünk itten gecizni a brigádommal, mert legközelebb a maga hervadt kis életkéje szorul majd renoválásra, és akkor én meg majd erre fel azt találom mondani, kölcsönkenyérből kifolyólag, hogy magácskának nem jár a renové – nyomta meg az é-t Gyufa, mintegy jelezve, hogy a minőségi szakmunka, az igazság és a franciás magas műveltség kéz a kézben járnak. És onnantól kezdve a néni hallgatott, ők meg ülhettek gondtalanul, koszos gatyában, hazáig.

Gyufa a buszon napilapot szokott olvasni mögöttük, amiért egyébként Jani meg Peti külön felnéz rá, merthogy egyáltalán szokott olvasni, meg mert tájékozott, és időnként ki is fejti például a közélettel kapcsolatos véleményeit, és olyankor furcsa idegen szavakat is használ: kompetencia, eszkalál, stróman, offshore, amihez ők ugyan nem tudnak hozzászólni, de ez csak még nagyobbá teszi Gyufát a szemükben.

Jani bámul kifelé az ablakon, nézi a tömeget, a lámpákat, a zebrákat; Peti görcsösen szorítja ölében a táskáját, igyekszik összehúzódni, hogy a térdei kevésbé nyomódjanak az előtte lévő ülés támlájába, mert például ebből is volt már probléma: egy kigyúrt, kopasz fickó szólt hátra múltkor, hogy „vegyed már ki a térdedet, seggfej, a hátamból”, mire a langaléta, bárányfejű Peti  bűntudatosan pislogott, de akkor megjelent a sorok között egy hatalmas árnyék, Gyufa volt az, és mondta a kopasznak, hogy „figyike, kisbaszom, két térdkalácsnyi horpadás kell a te dülledt hátadnak, de ha neked bajod van ezzel, csak szóljál kisfiam, én…” – még végig sem mondta, a kopasz már ott sem volt.

Gyufa mindent elintéz. Például a munkákat is. A külföldi meló is az ő ötlete volt. Valami haverja szólt, hogy Spanyolba most érdemes menni, mert kint van egy spanja, aki pont festőket keres. Gyufa telefonált, tárgyalt a haverral, meg annak a kint élő spanjával, aztán Janival és Petivel, tárt karokkal várja őket odakint a nagy lehetőség, megszedik magukat, de irdatlanul, alig pár hónap alatt, és odakint meleg is van, pálmafák meg ropogósra sült bögyös bigék. „Menni kell, nincs mese, kisapáim!” − turbózta fel a lelkesedést Gyufa. Peti az utolsó pillanatban visszalépett, mert a felesége nem engedte, így Gyufa meg Jani ketten indultak el az ismeretlenbe.

− Ez, uram, ez?! Ez nem fegyver!! – harsogta Gyufa, és már rakta is vissza határozottan a vámos által frissen megtalált összecsukható kis bicskát a zsebébe, amit még a nagybátyjától örökölt.

Kihúzta magát, majd hosszas fejtegetésbe kezdett, hogy ha ez a kis lófasz, ez fegyver, akkor minden fegyver, kistesók, mert ölni, ugye, akármivel is lehet, mennydörgött a hangja a vámosok gyűrűjében. Most igazán elemében érezte magát, ő, a bátor és igaz valaki, az aljas, senkiházi hatósággal, az ősellenséggel szemben.

− Ölni, hát értik, igazán mindennel lehet! Bármivel!! – gesztikulált színpadiasan, és a nyomaték kedvéért elkezdte kihúzkodni a táskájából a holmikat: pulóver, alsógatya, szappan, napszemüveg, hogy még ezekkel is könnyedén, meg mi mindennek a segítségével simán át lehet valakit küldeni az örök rigófüttyös kurva úristenbe, és akkor a táskája oldalzsebéből kirángatott egy fém kiskanalat:

− És akkor itt van ez! Ezzel például, tesókák, ugyebár, ki is lehet belezni bárkit! – tette fel az i-re a pontot nagy átéléssel.

Gyufa csak úgy fürdött a gyanakvó hatósági tekintetek kereszttüzében, de valahogy azt érezte, hogy nem veszik igazán komolyan, és akkor éles fordulattal, mint egy végsőkig kitartó harcos a csatamezőn, aki az utolsó pillanatban, amikor még élve pont megteheti, némileg megkönnyebbülve, feltartott kézzel végül is megadja magát az ellenségnek: mély lélegzettel kitette a zsebéből a bicskáját az asztalra.

− Akkor itt van, ne!

Egyetlen öröksége, a bicska, nélkül, Gyufa Janival az oldalán lépett a spanyol földre. A haver spanjára sokat kellett várni a reptéren. A narancssárgára sült, vastag ezüstláncos, tükrös napszemüveges figura, telefonnal a fülén kezet nyújtott, és rögtön mondta, hogy „gebasz van, bazmeg”, neki sürgősen haza kell menni, de itt van ez a biztos meló, kifizeti utólag, és Gyufának ideje sem volt még káromkodni sem, mert a pali azonnal el is köszönt azzal, hogy mindjárt átküldi telefonon a szállás címét, meg a melóhelyét is, és ott majd mindent kell glettelni és festeni: „fal és mennyezet, fehérre, na csá…”, azzal eltűnt, és sosem látták többé.

A címet megkapták, Jani örült, hogy legalább szállásuk, az van, ha folyton csöpög is a csap, meg áthallatszik a szomszédból még a szellentés is, de ezek a spanyolok nem állnak meg amúgy a szellentésnél, ezek mindent hangosan és erélyesen csinálnak, mert olyan tomboló életerő van bennük, mint egy túlmelegedett fűnyíróban. Legalábbis Janinak nem jutott eszébe találóbb hasonlat. Jani ült a vékony matracos ágya szélén, hallgatta a szomszédok megnyugtatóan életteli zajait, míg Gyufa dühöngve trappolt fel-és alá a lepukkant garzonban, hogy a hunok jó édes kurva anyját, és hogy ezt a magyar, döglött csirkefejű gebaszfaszt kiskanállal fogja kibelezni.

Egy, a házban lakó, indiai pasas segített nekik megtalálni azt a bizonyos melóhely-címet, a kulcs valóban ott volt, ahol a span mondta, jó jel, Gyufa és Jani nekiálltak a munkának, amiért aztán tényleg meg is kapták a pénzt számlára, a spantól.

Jani elégedetten hörpölte a sörét a tengerparton, csiklandozta a langyos-sós szellő, pálmafák, tenger, és ahogy Gyufa megmondta még otthon, itt sétálnak előttük a hús-vér barna, bögyös bigék, ez valami boldogság, szerette volna szavakba önteni, mit érez, de erre egyrészt még sosem volt példa, így nehezen is menne elsőre, másrészt felfogta, hogy jobban teszi, ha most különösképpen hallgat, hiszen Gyufa dühöngve tépte a haját, mert a span végleg felszívódott, a kurva anyját, hát ilyenek ezek az elbaszott magyarok.

A tengerparton Gyufa megismerkedett egy Juan nevű helyi sráccal, meghívta sörre, beszélt hozzá magyarul, Juan is mondott valamit spanyolul, ittak, Juant szórakoztatta a fura magyar, aki igyekezett mindenáron megtanítani neki a neve helyes kiejtését.  „Nem Hufa, meg nem Dzsuva, kistesó, hanem Gyufa, érted? Gyu-fa!” Gyufa aztán előadta a dolgokat, hogy mi járatban van idekint a haverjával, Janival, mire Juan hosszasan magyarázni kezdett valamit, amiből Gyufa azt szűrte le, hogy a srác tud valami helyet, ahol felvennének piktorokat, innen nem messze. Gyufa hálásan veregette a nevét rendesen kiejteni képtelen, vigyorgó fiú vállát.

Nagy munka volt kilátásban. Janinak úgy tűnt, Gyufa valóban egy kivételes zseni, aki még nyelvtudás nélkül is remekül boldogul. Gyufa nagy svunggal kezdett el intézkedni, felhívta az otthon maradt Petit, hogy Petikém, kisapám, pakoljál szépen össze, Sárikának mondjad meg, hogy neked most dolgod van a nagy büdös külföldön, vissza fog kapni tégedet, ne aggódjon, sürgősen erőltessed el a seggedet a kanapétól, és fáradjál kifelé erre a melegebb égtájra, de sebes legyél, mint a nyugati szél, mert jövő hét kedden kezdünk, ne merjél elkésni, mert a kibaszásnak baszott nagy lebaszás lesz a vége! Még Janinak is feltűnt a telefonba hadaró Gyufa erősen berregő spanyolos akcentusa, és Jani csak megerősödött abban a hitében, hogy aki így két hét alatt ilyenre képes, az aztán igazán nem semmi.

Mielőtt Peti kiért, Gyufa beruházott: vett egy alapjáraton hevesen szortyogó, magasabb fokozatban erősen püfögő Fiatot, nehogy már öcsém, bazmeg, buszozgassunk, mint valami jött-ment, girnyó kínai turisták.

Peti bizonytalanul ácsorgott a száraz spanyol földön, csodálkozott, milyen meleg van itten márciusban, szólhattak volna, hogy tegyen be egy rövidgatyát. A garzon kövén, egy pléden kapott helyet, még azt sem hagyták, hogy kipakoljon, már kalauzolták is körbe a környéken: ez itt a tenger, a Földközi, a fehér szárnyasok azok a sirályok, ez itt egy kafetéria, ahol egyébként van szerveza is, ami sör, jegyezzed meg, sör egyenlő szerveza; a feketék szaros kacatokat: órát, napszemüveget, törölközőt árulnak a vállukról, ezek afrikaiak, ezek meg a pálmafák itt, kisfaszom, figyeljél, mert kikérdezem, mennydörgött magabiztosan Gyufa főnökhangja. Peti valóban csupa érdeklődés és figyelem volt, mint egy hatéves az első iskolai napján, a kezdeti ijedtség elmúltával. Vettek neki két pálmafás-napocskás rövidgatyát. A sí az igen, a no meg a nem, oktatták rendületlenül, ha kérsz valamit valahol, azt mondod, gráciász, figyeljél, így: Gyufa sört kért hármójuknak a pultnál. Három, mutatta az ujján, szerveza, söööör – sisteregte magyarul is a nyomaték kedvéért, a végén meg hogy gráciász.

Ugyan a részletek még nem teljesen tiszták, de másnap kezdik a melót az új helyen, ez nem kétséges, le van ez már zsírozva Juannal. Legalábbis Gyufa így vette le, Jani meg biztos volt benne, hogy ha Gyufa így tudja, akkor az így is van, Peti meg látta, hogy ezek ketten teljesen biztosak a dolgukban, tehát ő is biztos volt benne.

Másnap Gyufa megkereste Juant, dörzsölte a kezét, hogy akkor, spannya testvér, nosza, ők készen állnak, mondhatja a címet, és már mennek is, dolgos a magyar kéz, jobb, ha tőlem tudod, kicsimuchacho! Juan poénra vette a szerteszét gesztikuláló magyar palit, vihorászott a nagydarab emberen, hogy milyen beleéléssel magyaráz valamit. De vajon mit. Gyufa kezdett bepipulni, min vigyorog már ez a csávó, meg miért nem mondja akkor a címet, ahogy megbeszélték előzőleg, hát hol lesz az a nagy munka. Juan nem értette, mi baja a magyarnak, miért beszél azon a fura nyelvén most ilyen gorombán vele.

− Miféle munka?! – jutott el Juan tudatáig az ismeretlen magyar hablaty között egy ismerős spanyol szó: trabajo.

Jani ült az ágyán, a vékony, horpadt matracon, elringatta a szomszédok életteli moraja, Peti a földön gubbasztott a plédjén, Sárikára gondolt, és aggódott. Ebből, hogy nem visz haza egy kanyit sem, mekkora nagy balhé lesz. Gyufa körözött a városban a frissen vásárolt, püfögő Fiattal, mint a maffia bérgyilkosa, bosszúra éhesen nyomta a gázt fel és alá szortyogva és berregve, vérszomjasan gondolt az otthoni haverra, a felszívódott, csirkefejű gebaszfaszra, Juanra, a helyi hülyegyerekre, hogy bazmeg, mennyire elbaszott népek ezek mind!! Befarolt egy bontott épület elé, kiszállt, hogy kiszellőztesse a fejét, letörölgette izzadt homlokát, megivott egy alkoholmenteset, majd benézett a szétvert ajtón. Ott pihentek páran munkások a földön, árnyékban. Köszönt nekik: buenos días, trabajo mucho, lenni itt sok munka, hunyorgott, a munkások vigyorogtak, az van bőven, kellene még ember, nem is egy, hadarták pilledten az idegen felé, az idegen bólogatott, mintha értené a választ, majd visszaszállt az autóba, és elhajtott.

A spanyol reptéren Gyufa táskájában találtak a vámon egy frissen vásárolt, összecsukható bicskát, amolyan vásári kacatot. De mielőtt elkobozhatták volna, végig kellett hallgatniuk azt a megvetéssel telt hangon előadott szitkozódást azon a furcsa idegen nyelven. Be is vitték emiatt Gyufát a kihallgató szobába, ahol folytatta a mérgelődést az okmányait forgató vámosok gyűrűjében. Komoran méregették, alaposan átvizsgálták a holmiját, az adatait, Gyufa izmai remegve feszültek egészen addig a másodpercig, amíg be nem villant neki, hogy tulajdonképpen ez az a pillanat, amikor őt a mélyen megvetett, elutasított hatóság, egy tőle mérhetetlen távolságra lévő rendszer, aminek a szemében ő eddig mindig csak egy kisstílű kis senki volt, most végre valahára észre, sőt, egészen komolyan veszi! Ebben a megvilágosodott pillanatban Gyufát megszállta valamiféle békesség és elégedettség, amolyan kifejezhetetlen földöntúli öröm, hogy ő igenis egy VALAKI!

Két vámos kíséretében, bicska nélkül, átszellemült tekintettel tért vissza a csarnokba, tanácstalanul toporgó brigádjához. Büszkén tartotta magasba a fejét, friss erő feszült ormótlan testében.

− Elintézve – biccentett Jani és Peti felé kimérten, intett két ujjal, hogy mehetünk.

Jani és Peti tátott szájjal bámultak a fogságból kiszabadult főnökre, a bátor, a szabad, a mindenre kész, művelt, zseniális hadvezérre. Jani arra gondolt, biztos próbálta a hatóság odabent alaposan megfélemlíteni, de persze nem sikerült nekik; Peti agyában gonosz egyenruhás lények igyekeztek roppant erővel legyűrni Gyufát, de Gyufa verhetetlen.

Csendes ámulattal lépkedtek a nyomában.

Itthon, szinte mintha el sem utaztak volna, minden ment a régiben. Csak Gyufa egy ideig még megmaradó spanyolos akcentusa jelezte a külföldi kitérőt, meg a tapasztalatok kocsmában előadott, velős összegzése:

„A kacatárus feketéknek még a szeme se áll jól, egyforma mind, mint két szaros tojás, a barna bigéknek narancsbőrös a segge, a sós víz csípi a szemet, a pálmafa igénytelen borzas pálcika, a spanyolok zizzent, elbaszott bolondok.” És ha ezt Gyufa mondja, akkor Jani és Peti szerint is így van.

Gyufa erős és bátor, megvéd mindentől, amíg ő van, addig beszólhat bárki, ő majd megoldja, szerez munkát, tárgyal és mindent elintéz, megveszi az anyagokat, a festéket, megy a renové.

Jani és Peti bambulnak kifelé a busz ablakán, megnyugtató az ismerős környék látványa, meg a hátuk mögött a Gyufa által forgatott újság zizegése. Peti szuszog, beletúr bárányhajába, otthon Sárika várja meleg étellel; Jani nézi a tömeget, a lámpákat, a gyalogos átkelőket, bámulja az aszfaltra festett, fehér csíkokat, „akkor most tényleg, melyik volt előbb, mit neveztek el miről, a zebrát a zebráról, vagy inkább a zebrát a zebráról…”