Fátum

Béla egész délelőtt a lakása előtti kertben napozott. Hétágra sütött a Nap, körülötte békesség, nyugalom honolt. Néha galambok röppentek fel a szomszéd ház kerítése melletti fákról. Nyár eleje volt, úgy gondolta, most kell elkezdeni a barnulást. Még igencsak fehérnek találta magát, amikor a tükörbe nézett. Kora reggel kitelepedett a lakása melletti, füves kertbe, egy kockás pléden fekve süttette a hasát. A napsütés még nem volt égető. Közben próbált tanulni, körülötte füzetek és néhány könyv hevert. Eldöntötte, nagyon fog igyekezni, hiszen közelednek a vizsganapok, nem szeretne szégyenben maradni. Olvasta az egyetemi jegyzeteit, igyekezett koncentrálni, néha azonban még a pokrócon átmászó hangyák is elvonták a figyelmét.

Kis idő múlva nem messze tőle, a szomszédos lánykollégiumból diáklányok érkeztek, s pár méterrel odébb elhelyezkedtek a füvön. Hárman voltak, napozni jöttek ők is. Hamar ledobták a nyári blúzt, a farmernadrágot. Fürdőruhát viseltek. Csábos idomaik magukra vonták Béla tekintetét. Egy sem volt „decka” kinézetű (Béla így nevezte az elöl semmi, hátul lapos csajokat). A lányok olvasgatni kezdtek, közben cseverésztek, néha kacagtak. Felszabadultak voltak, a kertet magas kerítés védte az utcai szemek elől.

Béla olvasást mímelve napszemüvege fölött időnként kikandikált a lányok felé. Majdnem vele egykorúak voltak, de nem ismerte őket. A távolban heverésző combok, alig valamit takaró melltartók, színes bugyik izgatóak voltak. Forgolódott egy darabig a takarón, próbálta elhessegetni gondolatait a lányokról. Egyre inkább terhessé vált a tanulás, gyakran nézegette óráját. Csak délig akart napozni. Ahogy megjelentek a lányok, a tanulási buzgalom végképp odalett. Holott a büntetőjog elég kacifántos, nehezen ment a memorizálás. Márpedig ő bizonyítani akar a vizsgán. És fog is! Elsősorban magának, végtére is célja, elhivatottsága van, ebből nem enged. Ügyvéd lesz, vagy bíró, sok pénzt fog keresni. Irigykedni fognak rá… − nem egyszer gondolta már végig mindezt. És ahol sok a pénz, ott a hatalom is! Mindent lehet, csak akarni kell – ebben hitt, ez vitte előre. Makacs, kemény embernek tartotta magát.

Most meg hiába erőlködött, a körülmények… Igen, azok miatt nem fog a feje, próbálta saját magát mentegetni. 

Déltájt már égetni kezdte a nap melege, izzadt is, néha elbóbiskolt. Jobbnak látta abbahagyni az aznapi pörkölődést, meg aztán nem haladt a kerti tanulás-mímeléssel sem. Szedelőzködött, felöltözött, hazafelé indult. A lányok mellett elhaladva felfelé emelt hüvelykujját mutatta feléjük. „Jók vagytok, szépek vagytok!” Ők csak visszapillantgattak, de nem szóltak semmit.

A lakásban tükör elé állva nézegette magát, ledobta a ruháit, pucéron forgolódott. Még nem volt megelégedve a bőrszínével, habár tudta, majd csak estére látszik a mai eredmény. Barnulni akart minél előbb. Mindig azt szerette, hogy az történjen, amit előre kigondolt. Büszke volt a makacsságára. Ebből nem engedett. Egyedül élt nemrég örökölt szoba-konyhás lakásában, nem kellett igazodnia senkihez. Még nem állt szándékában nősülni. Élte az önálló, nőtlen ifjak bulizós, csajozós mindennapjait. Előbbre valónak tartotta a sikert, az egyetemi tanulmányait a családalapításnál. Nem hatották meg az olyan buzdítások, mint a tévében a „három gyerek, négy kerék”, meg hasonló blődségek. Mit akarnak, ez magánügy, ha ő akarja, és a feltételek is meglesznek, akkor majd…

Ebéd után ismét nekiült tanulni, ezúttal a nappaliban, az íróasztalánál. A nagy, kerek, sötétben foszforeszkáló csörgőórát maga elé tette az asztalra. Ötven percig fel sem áll, nem mozdul az asztaltól, majd kis szünet után ismét jöhet az újabb ötven perc intenzív tanulás! Így haladni fog az anyaggal, átrágja magát a fogalmak, évszámok szövevényén.  Délután négyig keményen tanul, aztán jöhet egy kis lazítás, tévézés.

Kis idő múlva, az egyhangú csendben minduntalan leejtette fejét. A bóbiskolást ökölcsapással próbálta elhessegetni. Ahányszor felkapta a fejét, mérgesen az asztalra csapott. Nehezen, lassan közeledett a négy óra, a tervezett szünet. Mind gyakrabban csapkodta az asztalt, de ez sem segített. Más megoldás kell, ez így nem jó − gondolta. Kávéfőzőt vett elő, jó alaposan megtömködte a kávétartályt, még többet is tett belé, mint szokott. Míg várta, hogy kifolyjon a kotyogóból a fekete nedű, magában morfondírozott: itt ül a szobában, csend van, csak az óra ketyegése hallszik, itt nincsenek hangyák meg lányok sem, közelednek a vizsganapok, közben mégis bóbiskol, mégsem halad úgy a tanulással, ahogy szeretné, ez tiszta kínlódás.

Habosan, gyöngyözve kifolyt a dupla adag kávé. Kellemes illata szétterült a lakásban.  Visszaült az asztalhoz, lassan szürcsölgette a feketét, úgy érezte, ez kissé felélénkítette.

Egy jó óra múlva hívatlanul betoppant régi barátnője.  A sok közül az egyik. Terike. Nem szabadkozott a zavarásért, tudta, hogy Bélához bármikor be lehet kopogtatni. Terike a saját vizsgáin már túl volt. Most szeretett volna kicsit lazítani. Győzködte Bélát, hagyja most a tanulást, inkább tartson vele a ma esti irodalmi díjátadó ünnepségre, neves költők, színészek lesznek jelen, kár volna kihagyni. Addig simult Bélához, amíg cirógatásainak, jól irányzott nyúlkálásainak meg nem lett a hatása.    

− Jó – adta meg magát Béla, és felvillant emlékezetében a délelőtti fürdődresszes lányok kívánatos, izgató alakja. – Indulásig még van egy rakás időnk, addig belefér egy hancúrparti.

Vörösbort vett elő, két poharat. A lemezjátszóra feltette Gershwin Kék rapszódiáját. Ezt szerette hallgatni Terike szex közben. Béla a hálószobában csak félig engedte le a redőnyt. A lemezjátszót nem állította túl hangosra, mert hallgatni is szerette a fel-feltörő sikongásokat is.

A szomszédban valószínűleg minden egyebet is lehetett hallani. Jó sokáig.

A városi buszon tülekedés, lábtaposás. Szerencsére hamar megérkeztek a művelődési házhoz. Már az előcsarnokban feltűntek a városka ismert költői, írói, színészei. Néhány politikust is láttak, akik a közszereplést keresték, a művészet, a vers kevésbé érdekelte őket. Igaz, akadtak kivételek is. Béla eltűnődött ezen, míg helyet kerestek maguknak. Majd ő is lesz valaki, híres ember, őt is körüludvarolják majd.

Udvarias felköszöntők, méltatások, virágcsokrok, szokásos tapsok. Volt, aki köszönte valamelyik politikusnak, szervezetnek a támogatást. Volt, aki csak egyszerűen kijött, átvette a kitüntetését, meghajolt, azzal kiment. Szünet után sorra színre léptek a színészek, verseket mondtak, szavaltak, részleteket olvastak fel frissen megjelent verses és novelláskötetekből. Közben a tévés operatőrök szorgoskodtak körülöttük, a nézők sorait is pásztázták.

Béla előadás közben nem fogta, nem szorongatta Terike kezét. Nem szerette ezt a fajta viselkedést a nyilvánosság előtt. Beszélgetni sem szeretett, sugdosni sem a felolvasások, szavalatok alatt, sem között. Majd a szünetben elmondja a véleményét, ki tetszett, ki nem, de azt is visszafogottan, mert az érzelmeit nem szerette kiteregetni mások előtt.

Kényelmesen elterpeszkedett a székben, jól érezte magát, nem bánta meg, hogy eljöttek. Közben nézelődött a közönség sorai közt. Arra gondolt, hogy ebben az ünnepi hangulatban akár még őket is megörökíthetik a tévések. Ha az éppen előtte ülő, festett szőke hajú öreghölgy nem nyújtogatná a nyakát, tekergetné fejét épp a kamera elé, esélyük lenne rá.

Az előadás után állófogadásra várták a vendégeket. Volt egy kis tülekedés a szendvicsek körül, de a férfinép inkább a pezsgős, vörösboros poharak asztalánál gyülekezett, s igyekeztek minél előbb és minél több potyaitalt elérni. Béla kétszer is fordult, Terikének is hozott pezsgőt. Ő maga inkább a vörösborpárti volt. Jólesően kortyolta a félszáraz bort. Közben Terikével röviden kielemezték az egész ünnepséget és a díjazottakat. 

Hazafelé újból buszra szálltak. Ismét tolongás, lábtaposás. Béla fogadkozott magában, hogy pár év múlva, amikor menő lesz, majd saját autójával fog kocsikázni, azzal furikázza haza a barátnőjét. Nem fog ő buszozni!

Nem szerette hazakísérni a város túlsó végében lakó Terikét, úgy döntött, egyenesen hazamegy. Holnap reggel korán újból neki kell ugrania a tanulásnak, magyarázta. Terike már ismerte, tudta, Bélával nem lehet vitatkozni. Mosolyogva gyors puszit adott neki. A Főtéri megállónál leszállt, Béla zötyögött tovább hazafelé. A buszon valaki erős illatú liliomcsokrot szorongatott, épp Béla háta mögött. Ilyen virágot nem jó a lakásban tartani éjszakára. Régebben, tán gyerekkorában mondta valaki, hogy ez veszélyes, elkábíthatja az alvót.

Hazaérve előkapott a hűtőből felvágottat, vajkrémet, kenyeret szelt, szendvicset készített csípős gulyáskrémmel. Üres gyomorral nem jó lefeküdni, így szokta meg. Az asztalnál olvasgatta, nézegette az aznapi újságot. Nem sokáig. Evés közben hirtelen elkapta egy köhögőroham. Rossz útra csúszott a falat. Szinte fulladozott, tovább köhögött. Mohón ivott rá. Ettől krákogni kezdett, s a nagy erőlködésre kimozdult a megakadt kenyérhéj. Kapkodta a levegőt, érezte, hogy az arca elvörösödik, a köhögés továbbra sem akart szűnni. Nyelte tovább a vizet.

− Na, még ilyet! − nyögte. Szuszogott, jött-ment a konyhában, míg abba nem maradt a köhögése. A következő pillanatban csuklani kezdett.

− Csak ez hiányzik! − mérgelődött. A csuklás nem szűnt. Próbálta visszatartani lélegzetét, befogta az orrát…, ahogy ismét levegőt vett, újrakezdte. Nagy lélegzetet vett, lenyelte a levegőt, ismét befogta az orrát… várt… ismét csuklás! Eszébe jutottak a délelőtti napozó, izgató lányok, a délutáni erős kávé, a dugás meg az esti vörösbor.

De tudta, hogy nem a szív miatt történik, ezt az átkozott, nem szűnő csuklást a rekeszizom elzáródása okozza. Régebben olvasta, amikor ugyanígy rátört ez a kellemetlenség, hogy a csuklást még magzatkorunkban elkezdjük, állítólag így edződünk!

− De most már elég volna, nem vagyok magzat, elegem van ebből a mekegésből!

Hukk… hukk… Ment tovább.

− Épp most kap el megint, amikor annyi a tanulnivaló, meg a mai nap is olyan szépen indult, erre ez a nem múló mekegés… hukk… hukk.

Közben megvetette az ágyat, hátha fekve jobb lesz. Bebújt az ágyba. Leoltotta az éjjeli kislámpát, az ablakon át alig szűrődött be némi fény.

− Tán még a szomszédban is hallják… – szinte kuncogott ezen a badarságon.

A csuklás csak folytatódott, nem szűnt az ágyban sem. Hukk… hukk… hukk. Megint próbálta visszatartani a lélegzetét, semmi változás. Felkapcsolta az ágya melletti kislámpát, felült, hátha így megáll… hukk… hukk, semmi változás. Az asztalon felgyűlt újsághalmazból kivett egyet, olvasni kezdte, hogy elterelje figyelmét, s talán így majd… hukk… hukk. Már a szíve tájéka is kezdett fájni, minden újabb csuklásba beleremegett a mellkasa. Verejtékezett, itta az ágya melletti palackból a buborékmentes ásványvizet. Nem szűnt. Olvasni kezdett… hukk, csuklás. Hangosan ketyegett az óra, az is mintha ütemet diktálna.  „…de különben csend van” – jutott eszébe egy verssor − csend van…” hukk. Csuklás… Csend egy pár percig, és már éjfél is elmúlt.

Valamit tenni kell, ez így nem mehet – ugráltak a gondolatai. – Ha nem akar elhagyni ez az átkozott csuklás, majd elhagyom én mindjárt! Lefekszem, magamra húzom a takarót… elalszom, s aztán mi lesz? Álmomban is csuklani fogok? Majdhogynem mosolygott bugyuta kérdésén. Félredobta az újságot, felkelt az ágyból, szorosra húzta a sötétítő függönyt, kiment a konyhába, megnézte a vízcsapot, a gázcsapot is, jól el vannak-e zárva. A gáztól mindig tartott, nehogy egyszer kialudjon a láng, vagy elfelejtse lezárni, és kész a baj. Hátha… szóval ez is veszélyes, mint a fehér liliom a buszból, jutott eszébe.

A csuklás kikísérte a konyhába és vissza. Ismét leoltotta villanyt. Magára húzta a paplant, a csuklás maradt. A takaró alatt még jobban hallatszott. Kidugta a fejét, mély lélegzetet vett, egyik kezével befogta az orrát, száját szorosan összeszorította – csak azért sem hagyja magát! Ismét a paplan alá bújt, jó szorosan maga alá gyűrte, visszatartotta lélegzetét, várt.  Megint jött. „Százig, ha kell, kétszázig is elszámolok magamban, de azért sem veszek levegőt!” Görcsösen szorította orrát, száját. Dac és düh hatalmasodott el testében, lelkében. Magában számolt és… csuklott tovább. Hukk… hetvenhét… nyolcvankilenc… hukk… száztíz… hukk… A görcsös szorítás egész testét átjárta, remegett a gyomra, reszketett a torka, a keze izzadt, forgolódott, továbbra sem vett levegőt, a párna alá bújt, gyűrte a lepedőt… újabb csuklások. Már vonaglott, nyögött kínjában… csuklás… csuklások.

Másnap estefelé barátai jöttek Bélához. A lakás ablakai le voltak függönyözve, az ajtót zárva találták. Csengettek, Béla nem nyitott ajtót.  Kopogtattak, az ablaknál is zörgettek. Vártak. Hátha még nem jött haza, vagy valami csajocska van nála.

Fölhívták volna, de Béla elvből nem tartott mobiltelefont. Ne zavarják őt bármikor, inkább a személyes kapcsolatot tartotta fontosnak.

Barátai még egy darabig toporogtak az ajtó előtt, végül feladták, elmentek. Félóra múlva mégis visszatértek. A zörgetésre, kopogtatásra Béla szomszédja jött elő a ház túlsó feléből. Mondta, hogy napok óta nem látta Bélát, és semmi mozgást nem látott a lakás körül.

− Végig lefüggönyözve az ablakai – ingatta a fejét.

Béla egyedül lakott a garzonban, rokonok nem jártak hozzá. Barátok, lányok megfordultak időnként a lakásnál, más azonban soha. Néha zajos házibulikat is tartott, a szomszéd nagy bosszúságára.

A fiúk még vártak egy keveset, hátha megjelenik az ajtóban a barátjuk. Aztán elmentek.

Napok múltán egyre gyanúsabbá vált a szokatlan csend a lakás körül. Bélát nem látták sehol, nem jelent meg a vizsgán sem.

Így végül hivatalosan, hatósági személy jelenlétében feltörték a lakás ajtaját. Odabenn bűz fogadta a belépőket.

A konyhában a vízcsap nem csepegett, a gázcsap jól el volt zárva. A szobában találtak rá Bélára, az ágyban, a paplan alatt. Piros pettyes alsógatyában. Szeme félig nyitva. Egyik kezével az orrát szorította, a másikkal a száját. Arca sápadt volt. Mintha mosolygott volna.

Már nem csuklott.