Rések a falon

Megint fél órával előbb itt vagyok. Noah nem lenne meglepve. Azt szokta mondani: „Te még a világ teremtéséhez is félórával korábban érkeznél.”

Az első randikon nagyon zavarta, hogy hiába pontos, én mindig előbb ott vagyok. Próbálta eleve fél órával későbbre megbeszélni a találkozókat, de inkább megegyeztünk, jön, amikor tud, én megszoktam a várakozást. Mindazonáltal veszélyes a falhoz ennyire közel hosszan ácsorogni. A Treptower park általában üres, de bármikor erre tévedhet egy ártatlannak hitt járókelő, aki valójában a Stasi ügynöke. Inkább behúzódok a Puschkinallee egyik kapualjába, ahonnan rálátásom van a térre, de engem nem vehetnek észre. Eléggé félek. Sikerül a szökés? Utána mihez kezdünk az NSZK-ban?

Az mesélték, ott nincsenek foghíjas polcokkal teli Intershopok, sorban állás, és szabadon utazhatnak. De ezek csak az élet milyenségét írják le. Lesz ott olyan eszme, amiért érdemes élnem? Lehet, hogy annak ellenére, amit tanultam és hittem, a kapitalizmus a jövő, és nem a múlt? Mondjuk a termékhiány vagy az utazás problémája engem sosem érintett igazán. Apám, Heinrich, magas rangú pártfunkcionárius, ezért mi az átlagnál jobban éltünk. Ez volt az örök dilemmája: nem akarta a családját megfosztani semmitől, ám az elveivel ellenkezett, hogy a jólétet a nép érdeke elé helyezze. 1946-ban – a születésem után – a párttól kapott volna saját házat, de visszautasította. Úgy vélte, mikor Berlin romokban van, nem a mi lakhatásunk a legfontosabb. Ezért évekig laktunk egy félig lebombázott épületben.

Mígnem az ötvenes évek elején átköltöztünk az egyik új építésű lakótelepre. Anyám, Maja, telerakta a lakást virágmintás plüssfotelekkel, faragott bútorokkal. A nappali baloldalán volt két könyvszekrény, amiknek az üvegajtajai zörögtek, ha a villamos eldübörgött az utcán. Kiskoromban úgy képzeltem, ugyan így fognak zörögni majd akkor is, ha az amerikaiak ledobják az atombombát. Üvegcsörömpöléssel fog kezdődni a harmadik világháború. Szemben a könyvszekrényekkel egy vitrin volt, tele dísztárgyakkal, meg a szüleimnek készített ajándékaimmal. Mennyit veszekedtek a berendezés miatt! Maja, aki egy gazdag varsói zsidó családban nőtt föl, mindig azt mondta: hajlandó kockaházban lakni, de a puritanizmusnak is van határa. Ezt a szót nem értettem. Hogy mondhatja Heinrichről azt, hogy pulikutya, mikor háborús hős, az NDK egyik alapítója, és a kitüntetései ott vannak a vitrinben?

Bár sokszor pörölt vele, Maja valójában hálás volt Heinrichnek. Ha nem veszi feleségül, menekültként visszatoloncolják Lengyelországba. Így viszont új otthonra lelt, ahol a zsidógyűlölet és az üldözés emlékei nem nyomasztották.

Nekem amúgy tetszett a lakótelep kockasága. Praktikus volt. Az NDK hatékonyságát láttam benne, amivel megoldja a romos emberek, házak gondját. Később – Heinrich kiküldetésein – láttam Prágát, Zürichet, Rómát. Akkor már értettem Maját. De a lakótelepnek is megvolt a maga előnye. Város a városban volt. Mindenki ismert mindenkit. A gyerekekkel reggel együtt mentem iskolába, délután a játszótérre. Az utcák tökéletesek voltak fogócskára, a házak bújócskára, A macskapisi szagú lépcsőfordulók barátnős sugdolózásra. Egyszer mentőexpedíciót szerveztünk egy lépcső alatt rekedt tücsöknek. Olyan elkeseredetten ciripelt! Az itt született barátságok vezettek az első világnézeti beszélgetéseimhez Heinrich-kel. Öt évesen megkérdeztem, miért nem hívhatom apának.

− Mert mi nemcsak család vagyunk, hanem elvtársak. Ez pedig sokkal szorosabb kötelék. Ezért elvetjük az olyan ósdi megnevezéseket, mint apa és anya.

Amikor meséltem, hogy Marie barátnőméknél nincs telefon, faragott ebédlőasztal, a furnérlemez-ágyát pedig egy sámlival és két könyvvel kell középen alátámasztani, azt mondta:

− Az egyenlőség nem azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanolyan bútora van, hanem, hogy lehetne ugyanolyan.

Heinrich-ben azt szerettem a legjobban, hogy bármilyen gyerekes kérdésemre hosszan kifejtve válaszolt. Igaz, mindennek a marxista aspektusát, ám akkor még nem tudtam, hogy van másmilyen is. Fenntartások nélkül elfogadtam a véleményét, felnéztem rá, hisz a környezetem is félelemmel vegyes tisztelettel viselkedett vele.

Heinrich Meier a kommunista párt tagja 1931 óta, illegalitásban küzdötte végig Hitler rémuralmát, embereket mentett, szabotázsakciókat szervezett, a háború után pedig az NDK egyik alapítója volt.

Ráadásul tetszett, amit mondott, és amit az iskolában tanultunk. Teljes társadalmi egyenlőség, mindenki képességei és szükségletei szerint részesül a társadalmi javakból, de legfőképp nem lesz háború. Megnyugtattak, hogy az a sok félelem, nehézség, borzalom már a múlté, többet nem tér vissza. Ám a legjobb az összetartozás érzése volt. Imádtam úttörő lenni. Együtt dolgozni az építőtáborokban, énekelni, és abban a forradalom nevű felsőbb hatalomban hinni, ami egyszer megváltja az egész világot, ahogy minket is. Az, hogy van, aki ebben nem hisz feltétel nélkül, fel sem merült bennem. Pedig voltak rá jelek.

1953 nyarán Christine a játszótéren a szemembe vágta, többet nem lesz a barátnőm. Amikor megkérdeztem miért, azt felelte; Heinrich letartóztatta az apját. Zokogva szaladtam haza, és könyörögtem Heinrichnek, hogy engedje el. Először meglepődött, aztán megölelt, majd leültetett maga mellé, és elmagyarázta, hogy Christine apját nem ő vitte el, hanem ellenforradalmi tevékenységért a párt. Látva értetlenségemet, elmondta, az elmúlt napokban több városban is fellázadtak a fasiszták.

Azt már akkor tudtam, Maja előlük szökött el ’42 tavaszán a varsói gettóból, Heinrich pedig miattuk bujkált. Láthatta, hogy elsápadok, mert gyorsan megnyugtatott, a párt a helyén van, és letartóztatta a felforgató elemeket. Christine apja is ilyen volt, ezért fogták el. Arra a kérdésemre, ez hogy-hogy nem derült ki eddig, azt mondta, a bomlasztók sokszor köztünk rejtőzködnek. Félmondatokkal, észrevétlen gesztusokkal ássák alá a rendszert. De az éberség megvéd minket. Kérte, vigyázzak, tartsam nyitva a szemem. Ha pedig hallanék valami gyanúsat, szóljak. Furcsa tudni, hogy mára én is a kommunizmus árulója lettem, sőt nemsokára talán szökevény is.

Emlékszem, mikor elkezdték felhúzni a falat, 15 éves voltam, és rettegve néztem a keletnémet híradót, amiben farkasszemet néztek az orosz meg amerikai tankok. Láttam magam előtt a háború borzalmait: a neutronbombától néptelen városokat, az égen lebegő gombafelhőket. Tudtam, Heinrichnek igaza van: „A fal megvéd minket." Nyugaton nincs egyenlőség, a gazdagok elnyomják a szegényeket, sőt fasiszták is vannak. De akkor – mint azt a lopva megnézett nyugat-berlini híradókban láttam – miért menekülnek tömegek az NDK-ból? Ők nem érzik, hogy oldódik fel az egyéniség a nagy egészben? Vagy csak nem kérnek belőle? Akkor viszont önzők. A saját boldogságuk fontosabb, mint a világ jobbá tétele.

62 októberében, a kubai válság idején iskolai tiltakozást szerveztem az amerikai blokád, valamint a törökországi rakétatelepítések ellen. Utána a párt kerületi ifjúsági szervezete felkért, segítsek megszervezni egy hasonló, de nagyobb megmozdulást. Maja büszkén mutogatta a szomszédoknak a rólam megjelent cikkeket: Sophia Meier, a békeaktivista; A lány, akiben már 16 évesen fennen lángol a világ munkásaiért érzett felelősség.

Furcsa. Heinrich és párttársai annakidején azért alapították az NDK-t, mert a nácik, illetve a háború borzalmai után olyan országot akartak, ahol több ilyen nem történik. Én – nem törődve a lassan kirajzolódó kérdőjelekkel − igyekeztem tovább álmodni az álmukat, most pedig ugyanezért leszek hűtlen hozzájuk.

Az iskolai tiltakozás után két évvel repedezni kezdett bennem a kommunizmus álomháza. Nyáron ismét Zürichbe mentem Heinrichkel. Két barátom megkért, hozzam el nekik a Beatles Hard days night című lemezét. Sokat hallottam róluk. Fiúk próbálták gitározni a dalaikat, barátnők istenítették őket. Heinrichnek és Majának nagy lemezgyűjteménye volt, de főleg klasszikus zene, kevés zenekari tánczene, amire ők ropták a negyvenes években. „Nyugati csörömpölést”, „kakofonikus ricsajozást” tilos volt hallgatni.
Zürich után egy este, mikor Maja szomszédolt, Heinrich meg egy éjszakába nyúló párt-partin dorbézolt, kíváncsiságból feltettem a lemezt. A nyitó akkordtól megcsörrentek a könyvszekrények, bennem pedig mintha atombomba robbant volna. Valami zsibbasztó érzés csurgott végig a tarkómon. Táncolni, énekelni, tombolni szerettem volna. A dalokat hallgatva az jutott az eszembe, hogy ahol ilyen felszabadító zene megszülethet, nem lehet fasisztáktól fenyegetett, önző individualisták hanyatló kapitalizmusa. Felvillantak előttem az intrikától gondterhelt tanári arcok, a fenyegetettségtől ingerült emberek a villamoson. Ez a fejlődő NDK. A Nyugat pedig? Ott ilyen boldogok?

Néhány nap múlva szereztem egy kisrádiót. Esténként a párna alatt próbáltam megtalálni a nyugati csatornákat. A dalok teljesen elvarázsoltak. Nyíltan mertek beszélni a szerelemről, szabadságról. Arról álmodtam, ezek a zenék gyökeret vernek itt, és a kommunizmussal egyesülve alkotják majd azt a szép, új világot amire vágytam. Akkor még nem értettem, milyen kibékíthetetlen ellentét van e két világ között.

Barátnőim mosolyogva figyelték az átalakulást. Örültek, hogy mégsem az a keményvonalas kommunista vagyok, amilyennek hittek. Szeptember közepén Hannah meghívott magához a hétvégére. Este elvitt Berlin szélén egy elhagyott, romos házba. Mikor beléptünk a pincébe, mellbe vágott a párás, dohány- és emberszagú meleg. A Rolling Stones I wanna be your man című dala ment. Középen ócska lámpák fényében harminc-negyven fiatal rockyzott, a fal mellett Vita Colás üvegek sorakoztak. Mint kiderült, ide járt a fél osztályom, csak eddig nem merték elárulni. Féltek, hogy elmondom a szüleimnek, és megtudja a Stasi. Szóval mégsem tartozunk annyira össze? Nekik van egy másik világuk, amiben én nem barát, hanem fenyegetés vagyok? Borzalmas volt ez a felismerés. Méltó akartam lenni a bizalmukra. Megmutatni, hogy az én kommunista hitem nem olyan fekete-fehér, mint Heinriché. Mindent megtettem volna, csak újra összetartozzunk!

Szerencsére nem volt nehéz dolgom. A legtöbben már tudták, hogy hetek óta a nyugati rádiókat hallgatom, sőt azt is, milyen repedéseket okoztak bennem a dalok. Boldogan fogadtak maguk közé, és én feloldódtam a tánc, az éneklés közös gyönyörében. Az este végén egy Franz nevű fiú elővette a gitárját. Játszott pár Bob Dylan számot, majd Peter Paul And Mary-től a This land is your land-et. Megbűvölve hallgattam. Nem csodálkoztam mikor kiderült, minden lány bele van zúgva. Rövidesen én is. Rendszeresen jártam a klubba, nem utolsó sorban miatta. Reméltem, hogy közelebb kerülhetek hozzá. Sikerült: ő lett az első szerelmem.

A kapualjban nekinyomom az arcom a rücskös vakolatú falnak, hátha idegességem kissé alábbhagy. Franz a megismerkedésünk után egy évvel Nyugatra szökött. Látni akarta Hamburgot, ahonnan a Beatles indult. Remélte, neki is szerencsét hoz a város. Vajon ő is ennyire félt? Neki sem volt könnyű itt hagyni a családját? Azt mesélte, élnek rokonai Bonnban. Ám nekem nincs odaát senkim. Maja családját a varsói gettólázadásban és Sobiborban ölték meg, Heinrich pedig elhagyta a nácikhoz húzó szüleit. Az órámra nézek, még tíz perc van a találkozóig. Óvatosan kilesek. A Treptower parkban egy bőrkabátos alak sétál. Az egyik lámpa alatt megáll.... Valamit néz vagy olvas? Istenem, csak nehogy a Stasitól legyen!

1965 augusztusában valaki beárulta a klubbot. Épp a Who My generation című dalára tomboltunk, amikor egy srác kiabálva berohant: „Itt vannak a zsaruk!” Elkésett. A nyomában már ott jöttek. Néhány srác igyekezett elrejteni a lemezeket, de észrevették. Kicsavarták a kezükből, és széttörték. Ezután a lemezjátszó következett. Úgy tűnt, kedvüket lelik a rombolásban. Franz gitárjáról letépték a húrokat, majd betörték a fedlapját, hogy lássák „nincs-e benne felforgató irodalom”. Franz ezután döntött végleg a disszidálás mellett. Kilökdöstek mindenkit a ház elé, aztán egy sötét teherautóra pakoltak. Órákon át mentünk, elképzelésünk sem volt, hova. Később kiderült, a kocsikázás csak a pszichikai megtörés része volt, Berlinben maradtunk. Egy erős neonfényekkel megvilágított udvaron szállítottak le minket. Mindenkit arccal a falnak állítottak, majd távoztak. Reggel hoztak egy kondér ételnek csúfolt, híg löttyöt. Utána felvittek a parancsnokhoz. Iszonyúan féltem. Tudtam, bármit bevallok, azt is, amit sohasem követtem el. A parancsnok gondterhelt arccal köszöntött. „Szomorú… Igazán szomorú, hogy ez lett a munkásosztály nagy reményéből.” Mondta, majd egy szék felé intett. Nem is tudom, a remegő lábam adta meg magát, vagy önszántamból ültem le. A tiszt legnagyobb meglepetésemre nem kezdett sem fenyegetni, sem vallatni.

− Tudom, nincs könnyű helyzetben. Kiderült, akiket mostanáig a barátainak hitt, valójában rendszerellenes elemek. Önt is nyilván megtévesztették, különben nem járna oda már majdnem egy éve. Igen, tudjuk, hogy odajárt. De tisztában vagyunk vele, hogy Ön ideológiailag megbízható. Ugyanakkor látnunk kell, hogy nem fertőzték meg a nyugati felforgató eszmék. Ezért, kérem, válaszoljon a kérdéseimre!

Hogy engem? Úgy éreztem magamat, mint akkor ott, az első buliban, Berlin külvárosában. Csak most az a rendszer lát fenyegetést bennem, amelyben addig hittem. Megfertőztek a nyugati eszmék? Én csak szerettem a dalokat. Hogy helyettem mondják ki, amit nem merek. De főleg a felszabadult, boldog embereket szerettem. Itt senki sem volt olyan szürkén kimért, az ideológia szerint élére vasalt, mint ez a tiszt. Ám annyira féltem, hogy mukkanni sem mertem. Csak bólintottam.

Ezután kérdéseket tett fel nekem arról, milyen gyakran jártam a pinceklubba, hány ember járt oda, honnan ismertem őket, vittem-e oda én is másokat, a razzia idején ki hiányzott. Átfutott az agyamon, hogy hazudok, de arra jutottam, hogy nyilván már úgyis mindent tudnak. Amúgy is bizonyítani akartam, hogy nincs mitől félni, én még mindig a rendszer híve vagyok. Igyekeztem mindenre válaszolni. Aztán nevek jöttek: osztálytársaké, szervezőké a klubból. Köztük Franzé. Azt firtatta, voltak-e rendszerellenes megnyilvánulásaik. Hirtelen rájöttem, nem is az igazmondásomat vizsgáztatja, hanem tőlem próbál információt szerezni. A belém nevelt lojalitás arra utasított, válaszoljak. Ekkor megszólalt bennem egy másik hang. Fenntartás nélkül befogadtak a klubba. Pedig tudták, ki az apám, hogy beszámolhatnék a Stasinak mindenről, mégis vállalták a kockázatot, mert bíztak bennem. Most áruljam el őket pusztán megfelelési kényszerből? Kitérő választ adtam. Nem emlékszem minden beszélgetésre, különben is csak táncolni jártam oda. A tiszten látszott, nem hisz nekem.

− Nézze, Meier kisasszony. Tudjuk, az apja milyen hű a párthoz. Nem szeretnénk, ha neki vagy Önnek baja lenne ebből. Csak pár részletre lenne szükségünk. Hogy a gyanúnk megerősítést nyerjen. Segítsen a pártnak felgöngyölíteni ezt a farmer-galerit. Hisz maga már bizonyította, milyen fontos Önnek a kommunizmus. Ne hagyja, hogy alattomos erők aláássák.

A klubban sosem folyt felforgató tevékenység. Nem beszélgettünk igazán kényes témákról, senki sem mondta, hogy a kommunizmust vagy az NDK-t meg kéne szüntetni. Mi csak jól éreztük magunkat. Dühített, hogy manipulálni próbál. Főleg, hogy azok nevében, akik szavában, elveiben addig hittem. Minden bátorságomat összeszedve megmondtam, hogy nem emlékszem semmilyen felforgató jellegű beszélgetésre, nem mintha néhány kamasz fecsegése alááshatná az NDK-t. Ha pedig a lojalitásom felől nincs kétség, a legjobb az lenne, ha haza engednének, mielőtt apám kerestetni kezd.

Meglepetésemre a parancsnok nem erősködött. Elsötétült arccal csak annyit mondott, vigyázzak, nehogy újra eltérjek az irányvonaltól. „Mert a párt mindent lát, és nem kíméli a hűtleneket.”

A bőrkabátos továbbment. Ismét üres a tér. Még hét perc. Egy motor közeledik. Talán Noah! A berregés erősödik, hirtelen eszembe jut, nincs is motorja! Riadtan behúzódok a kapualj legsötétebb sarkába. Tudom, hogy nem lehet, de bárcsak ő lenne!

Tavaly ismertem meg, az emberarcú szocializmusról szóló egyetemi előadássorozatunkon. A rendőrségi botrány miatt félő volt, hogy nem jutok be a jogi karra, ám szerencsére az intézkedésnek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Az álom-falaim viszont itt tovább repedeztek. Az egyik félévben szemináriumi dolgozatot kellett írnom a sztálini Szovjetunió igazságszolgáltatásáról. Az anyag nem volt nagy; többnyire vádbeszédek, néhány beismerő vallomás, meg az ítéletek. Növekvő rosszérzéssel olvastam az iratokat. Másodlagos bizonyítékok, ezekre épített visszatérő vádak és vallomások. Valami nem stimmelt. A párt magasrangú tagjai elismerik, hogy sosem hittek a kommunizmusban, és összeesküdtek az állam ellen. Kerülhet homok a gépezetbe, de nem egy homokozónyi! Megtaláltam a XX. kongresszus jegyzőkönyvét, amiben Hruscsov elismeri a hibás ítéleteket, a hatalommal való visszaélést. Ezekután hogyan mondhatja bárki, hogy a párt tévedhetetlen?
Próbáltam beszélni erről Heinrichkel, ám ő lesöpörte annyival, hogy előfordulnak tévedések, erre épp Hruscsov a legjobb példa. De ezek nem ingathatják meg a hitünket. Ám mi van, ha a célhoz vezető útvonalban is tévednek? Ki ez a Trockij, Buharin, Kamenyev?

Oktatói engedélyt szereztem a könyvtár zárolt részéhez, ahol gyorsan rájöttem, a kommunizmus több arcú. Mintha egy olyan vodkásüveggel vágtak volna fejbe, amit előtte kiittam. Felismeréseimnek a dolgozatban is hangot adtam. Kifejtettem, Sztálin igazságtalan volt, amit a párt vezetése is elismert. Írásomért megróttak. A tanár szemelvényeket olvasott belőle az órán, majd kigúnyolta. Nyilvános önkritikára „ítéltek”.

Fél év múlva Prágában kihirdették az emberarcú szocializmust. Úgy tűnt, a megrovás ellenére igazam lett: létezik másik út. Néhány barátommal egyetemi kört szerveztünk, illetve előadássorozatot a Prágai Tavaszról. Itt találkoztam Noah-val. Bár építőmérnöknek készült, gyakran eljárt a történelem meg a jogi kar nyílt előadásaira. Érdekelték a társadalmi kérdések. Noah a családom szöges ellentéte volt. Szerinte az egyén boldogulása fontosabb, mint a párt. A kommunizmus szólásszabadság nélkül sosem ér célt, azzal viszont nem működne. Ayn Randet, George Orwellt olvasott. Éjszakába nyúlóan vitatkoztunk politikáról, történelemről. Állította, Marx szemlélete sablonos. Nem lehet minden folyamatot az osztályharcra redukálni. Mikor biztattam, szervezzen ő is egyetemi kört, hozott ugyan ötleteket, ám tovább nem jutott. Sokszor mondta nevetve: „Én csak álmodni tudok; te, Sophi megvalósítani is.” „Milyen jó, hogy nekem csak terveznem kell, az építéshez túl türelmetlen lennék.”

A nyár véget ért, mi pedig riadtan néztük, amint a reményeinket felőrlik a lánctalpak. Noah ekkor vetette fel először a szökést. Nemet mondtam. Féltem itt hagyni a családomat, féltem, hogy elkapnak. Úgy éreztem, Nyugaton nem találnám meg, amit keresek. Hittem a kommunizmus elveiben, csak az NDK útjában nem. És a kapitalizmusban sem. A nyugat-berlini tévében láttam ugyan hippiket, akik kommunákban élnek, de ők csak a társadalom morzsája. Szeptemberben még azt reméltem, legalább mi elértünk valamit, ám az október eleji egyetemi pártgyűlésen romba dőlt ez is. Kihirdették, minden egyetemi kört feloszlatnak, minden − a szocializmus új útjáról szóló − előadás tilos. Az összes szervezőtársamat kirúgták, miután nyilvános önkritikát gyakoroltak. Egyedül nekem nem esett bajom. Pedig köztudott volt, hogy nyakig − ha nem fejtetőig − benne voltam. Azt hittem, a jó tanulmányi eredményeim és Heinrich befolyása védett meg. Nemsokára rájöttem, nem. Egyre kevesebb bulimeghívást kaptam, az egyetemi barátaim alig szóltak hozzám, amikor pedig összefutottam egy kirúgott csoporttársammal, köszönés nélkül tovább ment. Rám se nézett! Mindezt Noah azzal magyarázta, a hatalom így zárja karámba a „veszélyes elemeket”. Azzal, hogy megúsztam, nyitva hagyták a kérdést, provokátor voltam-e, vagy Heinrich közbenjárt értem.

Decemberre teljesen elfogyott körülöttem a levegő. Csak néhány barátom maradt, és persze Noah. Hozzáférésem a zárolt szekcióhoz természetesen megszűnt. Az olvasóterembe sem mehettem be úgy, hogy ne könyvekre sütött szemek fogadjanak. Apám azt mondta, csalódott bennem. Onnantól a köszönésre korlátozta a kommunikációnkat.

Aztán rájöttem, terhes vagyok. Noah először csak tátogott, mint a hal, végül azt nyögte: „És akkor most?” Kijelentettem, Nyugatra akarok menni. Nem ismerem az ottani életet, talán nem is szeretném, azonban a gyerekemet nem fogom egy ilyen országban felnevelni. Eddig a közösségért érzett felelősség, a hit a kommunizmus elveiben visszatartott. De a közösség kitaszított, a barátaim elfordultak tőlem, a családom és a párt pedig nem bocsájtja meg, hogy mást gondolok. Az én gyerekem pedig nem lesz pária.

Noah pár csoporttársa alagutat ásott Nyugat-Berlinbe. Kértem, ismertessen össze velük, és szökjünk át. Nem kellett sokat győzködni. Miután felocsúdott a hírekből, mosolyogva átölelt, és tervezni kezdte, milyen boldogok leszünk az NSZK-ban. Ő nagy házakat készít, én ügyvédi irodát nyitok vagy bírónő leszek, a kis Stephan vagy Anne pedig a legszebb gyerek lesz a világon.

Hát, itt vagyok. Hat óra egy. Most már jöhetnének Noahék. A Puschkinallee-n két fiú közeledik. A sarkon − nem messze tőlem − megállnak. Ők lennének? De hol van Noah? Annyira félek. Mi van, ha nem is ők? Vagy letagadják. Lehet, hogy Stasi-ügynökök. Ha letartóztatnak, és megkínoznak, elveszthetem a babát.

Hatóra három. Oda kéne mennem. De a cipőmet mintha a földhöz ragasztották volna. Az agyam üvöltve parancsokat osztogat, de reakció semmi.

Hat óra öt. Hol van Noah? Történt valami? Elkapták? A bőrkabátos azért járt erre, mert Noah mindent bevallott? Autózúgás... Uramisten, ők azok! De nem. Nem erre jön. A szám kiszáradt, a szívem úgy zakatol, mint egy teherautó. Az, amelyikkel az őrsre vittek.

Hat óra tíz. Noah sehol. Nem szokott ennyit késni. A két fiú is kezd türelmetlenkedni. Mi van, ha itt hagynak? Eljönnek újra? Oda kell mennem! Muszáj!

Hat óra tizenhárom. Végre elindulnak a lábaim. Remegve, de mennek. Inkább csak vánszorognak. Köszönök, bemutatkozok. Látszik, megnyugodtak. Ők sem tudják, hol van Noah. A magasabb, Max, azt mondja, nem maradhatunk sokáig. Húszkor el kell indulnunk. Könyörgök, fél hétig várjunk. Végül huszonötben megegyezünk. Ám Noah sehol. A fiúk kérdően néznek rám. Óvatosan megpendítem, mehetnénk-e egy másik napon. Az alacsonyabb, David megrázza a fejét. Nem lehet sokáig nyitva az alagút. Minél többen tudják, annál biztosabb, hogy a Stasi megtalálja őket. Akár már holnap, de lehet, csak egy hét múlva. Istenem, mi legyen? Sírás fojtogat. Hol a francba van Noah? Max idegesen egyik lábáról a másikra áll, és cigarettára gyújt. Halasszam későbbre a szökést, remélve, hogy találok más alagútépítőket? Vagy mondjak le róla teljesen? Nem tudom, mi vár odaát, de azt tudom, mi itt. Noah-val vagy nélküle, de át kell mennem. Magam miatt éppúgy, mint a baba miatt. Mély levegőt veszek, bólintok: menjünk! David együttérzően rám néz, elindul. Gépiesen követem. Max mellettem jön, csendben füstöl. Mintha ködben lépkednék. Fel sem fogom, merre megyünk. Egy romos ház elé érünk. Olyan, mint a hitem a kommunizmusban. A fényekből látszik, nem lakatlan. Szeretném megkérdezni, kik azok, de csak egy riadt nyüszítés sikerül. Max így is érti. Halkan azt mondja: „Barátok.” Bemegyünk. A folyosó homályából négyen bukkannak elő. Egy egyetemista, két szülő és a hétéves forma gyerekük. Az egyetemista kezében pisztoly, ő a pincébe vezető lépcsőn marad őrködni. Mi lemegyünk. David kinyitja a földbe vájt csapóajtót, Max pedig elővesz egy kötélhágcsót, amit a csapóajtó keretéhez erősít. David mászik le elsőként, utána a szülők, közrefogva a gyereket, aztán én, végül Max. Míg Max belülről bezárja a csapóajtót, leérek. A talpam alatt megcsikordul pár kavics, a sötétben végighúzom kezem a durva, földes falon. Hideg van, és nedves, savanyú földszag. Jobbra halvány világosság, David elemlámpája. Az új élet jelzőfénye. De lesz világ az alagút végén is?