Ugrás a tartalomra

Ívek

Megígérte az öccsének, hogy a teljes Cooper-sorozatot neki adja, ha azt hazudják otthon, hogy ő lőtte a fácánt. Az öcs hajlott rá, hogy lemondjon a vadászdicsőségről, apja elismerő szavairól, ha megkapja a sorozat mind az öt kötetét. Pedig valójában ő lőtte a fácánt, az általa készített íjjal, a bátyja a gyilkos erővel kilőtt nyílvessző pályára állításának pillanatában körülbelül másfél kilométerre tartózkodott a tett helyszínétől.

Amint e rövid felvezetésből is kitűnik, történetünk kezdete régebbi időkbe nyúlik vissza. A madarakra lövöldözés íjjal éppenséggel lehetne kedvenc időtöltése korunk ifjúságának is, de hogy egy teljes Cooper-sorozat, méghozzá a legelső Magyarországon megjelent kiadása legyen egy alku tárgya, az nem valószínű. Legfőképp azért, mert nemhogy a Bőrharisnya-sorozatot nem olvassák a maiak, de fogalmuk sincs, ki volt Cooper, és mit köszönhet neki az olvasni szeretők hatalmas tábora. Tehát visszamennénk vagy ötven évet a történet kedvéért, de a tanulságtól, ami leszűrhető belőle, nem fosztanánk meg a ma emberét sem. 

Volt egy báty és egy öcs, falun éltek, irdatlan nagy szegénységben, a szüleik, bár a belüket kidolgozták, nem jutottak semmire. A mostoha természeti körülmények és a tsz – amibe erőszakkal kényszerítették őket – vad szorításában sokszor ennivalójuk sem volt, így, főleg télen, gyakran megesett, hogy csatokat vetettek a szomszédos akácosban fácánoknak, nyulaknak, s lőttek le csúzlival vagy íjjal gerléket, foglyokat, mindenféle madarat, aminek a húsát ehetőnek ítélték. Elsősorban a tizenkét éves öcs jeleskedett a gyilkolásban, aki, mióta csak az eszét tudta, rabja volt a fegyvereknek, fából faragott kardjai, lándzsái, tőrei, íjai és csúzlijai szinte az egész disznóól padlását megtöltötték, ahova nem volt gusztusa felmászni senki másnak, így fegyvereit biztonságban tudhatta. Egyik-másik íja olyan erős volt, hogy a nyílvessző végére drótozott szög átütötte a deszkapalánkot. Csúzlival, de íjjal is könnyedén leszedte a repülő madarakat, a hóban nehezen mozgó nyúlnak esélye sem volt meglépni előle. Sohasem öncélúan ölt, ha volt mit enniük, kifejezetten szerette az állatokat, szemet szórt ki nekik, avarból fészket csinált a kölykeiknek, kutyáit a közelükbe sem engedte. De amikor kenyéren kívül nem volt semmi más, úgy vonult ki fegyvereivel a határba, mintha egyes-egyedül ő lenne felelős a család betevőjének megszerzéséért. Mi jelenthetett volna nagyobb elismerést egy tizenkét éves gyerek számára, mint az, amit akkor kapott, mikor megszerezte a vadat, ledobta a konyha küszöbére, és elégedetten várta, míg a pörkölt illata betölti az odúnak is aligha nevezhető helyiséget? 

A vadorzás amúgy ismeretlen volt egy olyan közösségben, ahol a ’közös’ szó fogalmán épp az ellenkezőjét értették, vagyis, ami mindenkié, az az enyém is, tehát viszem. Elvi korlátok voltak, de nem értek semmit. A hazugságon nyugvó rendszer azért épült fel, tudta mindenki, hogy egyesek szép lassan jóllakjanak belőle. Újraelosztás volt ez a javából, amiből a nagy többség kimaradt, legfeljebb bűnözéssel jutott némi konchoz. Az öcs nem magától jött erre rá, apja szisztematikus tanítása ültette el benne a gondolatot. Ha nem adnak, vedd el. Akár erőszakkal is. Nem bűn. Főleg egy gyerektől.

A báty kicsit máshogy látta a világot. Ő csak valami különleges szépséget látott a fegyverekben, az alkalmazásuktól irtózott, s csak ritkán kísérte el öccsét vérengző útjaira. Elképzelt világban élt, amikor olvasott, s még akkor sem hullott vissza a valóságba, amikor letette a könyvet. Öccse gyilkos vadászatait elítélte, de apjuk dicséreteiben szívesen osztozott volna. Így néha csaláshoz folyamodott – ilyen-olyan ellentételezés fejében hazugságokra vette rá az öccsét. Az öcs szintén imádta a könyveket, de el tudott szakadni tőlük – nem látott akkora különbséget valóság és elképzelt között. Mint ahogy a között sem, hogy egyes vadásztrófeáiról lemondva a felszínen tartsa a báty nimbuszát. Igazán nem került neki sokba, ráadásul tudta, hogy mindenki tudja, épp csak a bátyja nem.

De az idők változtak, és a kifinomult, törleszkedő gondolkodás háttérbe szorította a nyers erőszakot. Az öcs pályaíve megroggyant, s bár jó eszű volt, és továbbtanulhatott volna, a középiskola befejezése után visszatért a földhöz: apjának egy hold háztájija mellé bevállalta a nagyszülők földjeit is, gépeket vett, munkaigényes, de sokkal jobban jövedelmező kultúrákat telepített, s harmincéves korára tekintélyes gazdának számított. Nősülésével megduplázta a birtokát, de hiába szeretett volna még tovább menni, nem tudott. Őt is, mint annak idején az apját, megbéklyózta a közös törvénye: nem lehetsz különb, mint a többiek. Csak amennyire engedjük. 

A báty más szférákban szárnyalt. Rájött ugyanis, hogy az olvasással szerzett tudásanyagot nagyon is jól csengő forintokra lehet váltani, ha a kultúráról vallott nézeteit átértékeli, s nem tartja másnak, mint ami: üzleti befektetésnek. A katedrát hamarosan kultúrházigazgatói, azt pedig megyei kulturális főosztályvezetői székre cserélte. Az öcs cseppet sem csodálkozott a sikerein. Arra lett volna csak kíváncsi, mit adott cserébe az egyes székekért – maradt volna még neki a sorozataiból?

Aztán megint más idők jártak, és a fifikás elmék, akik nem fáradtak még bele a múlt hazugságaival való üzérkedésbe, egyből észrevették a bennük rejlő lehetőségeket. A báty hamarosan a kulturális minisztériumban bukkant fel mint a miniszter jobb keze. Vitaműsorokban, melyeknek állandó szereplője lett, jól érvelt az új rend mellett, s egy percig sem ingatta meg székét a sok megsértett vagy mellőzött régi arc felháborodása. Figyelt rá, hogy juttasson nekik annyit, amivel be tudja tömni a szájukat, ebben volt már gyakorlata. Erkölcsi megfontolások, láthattuk, régen sem nagyon izgatták.

Az öcs felvásárolt kárpótlási jegyekkel újabb földekhez jutott, s a faluközpontban álló évszázados platánfák alá hatalmas udvarházat építtetett. Megvolt mindene, mégsem volt boldog: hiányzott valami az életéből, de a mindennapok robotjában nem tudott rájönni, mi. Aztán, amikor a nagyobbik fia íjat kért a születésnapjára, eszébe jutott a disznóól padlása. Azóta sem nézte meg, mi lett a fegyvereivel, nyilván megette őket a por meg a törek, de az is lehet, hogy az apja elégette valamennyit. Egy nap fogta magát, felmászott, és mindent úgy talált, ahogy akkoriban hagyta. Az íjak rég elvesztették feszességüket, a csúzlik is, de a kardok, lándzsák épek voltak. Megmutatta a fiának, mivel játszott gyerekkorában, de a vadászatokról nem beszélt. Nem tudná normálisan elmagyarázni neki, gondolta, s a végén még vadállatnak nézné ez a természetvédelem iránt lelkesen érdeklődő kiscserkész.

Továbbra is annyit dolgozott, amennyit csak bírt, de valami beette magát az agyába. A küzdelem – noha küzdött, mint egy barom – hiányzott neki, vagy mi, nem tudta, de régi fegyvereinek látványa teljesen összezavarta. Sokkal sikeresebb lett, mint azt bármikor is remélni merte volna, de nem ilyen sikerre vágyott. Hiszen semmivel sem ért el többet, mint az apja. Számít az valamit, hogy neki százszor annyi földje van? Attól még az élete ugyanolyan maradt. Robotol reggeltől estig, egy napra nem tud elszabadulni a gazdaságtól, mi itt a különbség? Hogy nem kell a fiának fácánokra lövöldöznie? Még jó, hogy nem kell. 

Közben új kormánya lett az országnak, s a báty ismét a vidéki gimnázium katedráján találta magát. Mikor találkoztak, mégsem látszott elkeseredettnek.

– A kihívásokkal együtt jár a bukás kockázata is – mondta. – Nyomkeresőt is hányszor megalázták, emlékezz csak vissza.

Az öcs visszaemlékezett, de emlékeiben nem a báty volt a Nyomkereső. 

– Nagyon szar érzés?

– Csak annyiban, hogy politikusként, és nem szakemberként ítéltek meg. Pedig én szakember vagyok.

Minek a szakembere, kérdezte magában az öcs. A nagy helyezkedéseké? A munkakerülésé? A múltmegmásítóé? Meghívta magához, hogy töltsön a házában néhány napot, a báty meg is ígérte, hogy eljön, de nem jött. Az öcs tudta ezt, de nem neheztelt érte. Mit is érezne hajdani kudarcainak színhelyén? Ha egyáltalán emlékszik még valamire. Megfogadta magában, nem hagyja, hogy a fiai hasonló okok miatt távolodjanak el egymástól. Egyformán fogja nevelni őket, egyforma elvárásokat támaszt velük szemben. De látnia kellett, hogy – pedig az egyik még hatéves sem volt, a másik négy – ezzel máris elkésett. A nagyobbik ravasz mingó volt, a kisebbik hiszékeny delavár.

Visszajött a régi kormány, de a bátyról elfeledkeztek.

– Mi van, nem kellesz már nekik? – kérdezte az öcs.

– Nem. Ezek az új fiúk sokkal gátlástalanabbak. Mi csak karvalyok voltunk, ezek keselyűk. A dögöt is megeszik, ha kell.

Az öcs megsajnálta.

– Végre az lehetsz, ami mindig is szerettél volna lenni.

– Mi? Mi szerettem volna lenni?

– Tudós – mondta az öcs, pedig egyáltalán nem ezt akarta mondani.

De a báty ekkorra már attól is távol állt, hogy elfogadható tanár legyen, nemhogy tudós. Emlékiratokkal próbálkozott, de a kutya sem volt rájuk kíváncsi.

– Áll még a meghívás? – hívta fel egy nap az öccsét.

– Persze. Hozd a családodat is. – Ez csak úgy kicsúszott a száján, tudta, hogy nincs családja.

Ennek ellenére egy csinos, visszafogott, rendkívül szimpatikus nővel állított be. Az öcs kezdte azt hinni, hogy félreismerte a bátyját. Vagy a nőket. A feleségén kívül más nővel soha nem volt dolga.

– Elmegyünk Lorával, járunk egyet – mondta egy nap a báty.

Az akácos, a rét, a szántók, ahol annak idején a családi betevőt lőtte, már mind az öccsé volt. A szülői házban már csak az anyja élt, hívta, de nem akart hozzájuk költözni.

Mikor délután hazakeveredtek, a báty lelkes, kipirult arccal mesélte:

– Megmutattam Lorának, merre vadásztunk gyerekkorunkban. Azt az öreg tölgyet is, amelynek a legfelső ágáról leszedtem csúzlival azt a kányát. Emlékszel?

– Emlékszem – mondta az öcs.

– Meg a bányatavat is, amelyben három pisztrángot fogtam egy merítéssel. Nem is tudom, hogy kerültek oda pisztrángok.

– Én sem – mondta az öcs.

– Körbejártuk az akácost is, ahol azt a fácánt lőttem. A te íjaddal vagy az enyémmel, nem is emlékszem már.

– Én sem – mondta az öcs. 

Egy álló hétig maradtak. Mielőtt elmentek, Lora azt mondta az öcsnek:

– Köszönjük a vendéglátást. Meg minden mást is. Igazán.

– Szívesen – mondta az öcs.

És egy óvatlan pillanatban, amikor nem figyeltek oda, a kocsi csomagtartójába csúsztatta a Bőrharisnya-sorozat mind az öt kötetét, durva zsákvászonba kötve. 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.