Nem tartoztak a példás magyar családok közé, és Tornai szégyellte ezt. Ő maga a tisztelet övezte, békés élet reményében mindig is a középszerűségre törekedett – még a munkájában is, pedig akár jó tanár is lehetett volna, de öntudatlanul is visszafogta magát –, ám családjának tagjai mintha szándékosan szembe mentek volna e felfogással. Feleségét már rég nem sorolta a családhoz, és a fia feleségét sem, de a fiát még igen, pedig nem kis ellentét feszült köztük. Megítélése szerint rongy, semmirekellő alak lett a fia, méltatlan egy köztiszteletben álló középiskolai tanár apához.

A vadorzás amúgy ismeretlen volt egy olyan közösségben, ahol a ’közös’ szó fogalmán épp az ellenkezőjét értették, vagyis, ami mindenkié, az az enyém is, tehát viszem. Elvi korlátok voltak, de nem értek semmit. A hazugságon nyugvó rendszer azért épült fel, tudta mindenki, hogy egyesek szép lassan jóllakjanak belőle. Újraelosztás volt ez a javából, amiből a nagy többség kimaradt, legfeljebb bűnözéssel jutott némi konchoz.

Nemcsak a skandinávok jeleskednek a dermesztő provinciális krimikben, hazánk is képes hasonló darabokat felmutatni a műfajban. Itt van például Ross Károly Híd az ártér fölött című legújabb regénye, mely skandináv krimisen hideggel és hóeséssel indul, majd családi titkokkal és felkavaró részletekkel folytatódik.