Későn indult, mert a lánya reggel felhívta, hogy nem tudná-e a gyerekeket elvinni az iskolába, az ő kocsija ugyanis lerobbant. A tömegközlekedést firtató kérdésére nem kapott egyértelmű választ, azzal meg nem akart érvelni, hogy neki el kell utaznia. A lánya egészen kicsi kora óta az „apu mindig készen áll” skatulyában tartotta, amiből, ha harmincöt éven át egyszer sem próbált kitörni, akkor ma már végképp értelmetlennek találta azt. Majd háromnegyed órájába került a reggeli tumultusban iskolába juttatnia a két csemetét.

Nem tartoztak a példás magyar családok közé, és Tornai szégyellte ezt. Ő maga a tisztelet övezte, békés élet reményében mindig is a középszerűségre törekedett – még a munkájában is, pedig akár jó tanár is lehetett volna, de öntudatlanul is visszafogta magát –, ám családjának tagjai mintha szándékosan szembe mentek volna e felfogással. Feleségét már rég nem sorolta a családhoz, és a fia feleségét sem, de a fiát még igen, pedig nem kis ellentét feszült köztük. Megítélése szerint rongy, semmirekellő alak lett a fia, méltatlan egy köztiszteletben álló középiskolai tanár apához.

A vadorzás amúgy ismeretlen volt egy olyan közösségben, ahol a ’közös’ szó fogalmán épp az ellenkezőjét értették, vagyis, ami mindenkié, az az enyém is, tehát viszem. Elvi korlátok voltak, de nem értek semmit. A hazugságon nyugvó rendszer azért épült fel, tudta mindenki, hogy egyesek szép lassan jóllakjanak belőle. Újraelosztás volt ez a javából, amiből a nagy többség kimaradt, legfeljebb bűnözéssel jutott némi konchoz.

Nemcsak a skandinávok jeleskednek a dermesztő provinciális krimikben, hazánk is képes hasonló darabokat felmutatni a műfajban. Itt van például Ross Károly Híd az ártér fölött című legújabb regénye, mely skandináv krimisen hideggel és hóeséssel indul, majd családi titkokkal és felkavaró részletekkel folytatódik.