Viselje el, fiam!

Játszódik Budapesten, a Hermina út 35/b szám alatti Róheim-villában, 1933 körül

Erősen feszengett a gesztenyefák alatt. A nagy meleg nem ért el ide, a kicsiny kerti tavacskához. Bár a tudós azt mondta neki, várja meg a terasz fonott karszékeiben, de ott nem bírt megülni. Az túl úri volt, túl nagypolgári, túl zsenánt egy ilyen proletárfinak. A délutáni nap lombkoronán átszüremlő vékonyka pászmái furcsa foltokban álltak össze a fekvő, mezítelen női szobor időtlenségbe ridegült testén. Sokáig nézegette a fény-árnyék játékot, melyet a meg-megiramodó szél borzolt az akt kőbőrére. Már negyedórája várakozott. A Hermina úton néha elsuhant egy hangosabb automobil. A liget felől felhőtlen kedvű fiatalok kiáltottak bele a hívogató életbe, de a csókpuhaságú neszek már nem jutottak el ide. A fiatalember gyűrött zakójának zsebében egy könyv árválkodott, csak ennyi látszott belőle, az is fejjel lefelé: A csurunga népe. Kezét tördelte. Megpróbált malmozni. Hüvelykjei összeakadtak. Aztán egymásba fonta törékeny ujjait, de azok nem szívelték egymás közelségét, szétnyíltak, s a két felszabadult tenyérbe beletemetődött egy hosszúkás arc, egy beesett ábrázat. Nagyot sóhajtott, miközben kezével végigsimította járomcsontját, de oly erővel, hogy feltételezhető, ez a simítás inkább fájdalomokozás volt. Nehéz súlyokat érzett a homloka mögött, melyek a műtavacska vize felé húzták. A szemét is oly erővel dörzsölte, szinte hallatszott a szaruhártyát nedvesítő folyadék csattogása. Aztán zsíros fürtjeibe kapaszkodott. Először homlokába rántotta a haját, majd kényszeresen a koponyájához simítgatta. A kőpad, melyen ült, taszította hidegével. De mit tehet? Róheim azt mondta, itt várja meg, egyrészt, mert nagy odabenn a felfordulás, másrészt, mert épp most kapott egy hívást a pszichoanalitikai egyesületből, megpróbálja rövidre zárni a beszélgetést, és siet ki a kertbe. Legszívesebben elindult volna. Neki a városnak, a délutánnak. Nem bírta a várakozást, főleg emberekre nem szeretett várni. A várakozás bizonytalansága elkedvetlenítette, idegesítette. Ha már benne volt a történésekben, nem gyötörték annyira a kételyek… A földön gyatra ritmust vert kitaposott cipőivel, melyek a hangyák kedvelt ösvényeit zárták el. Úgy érezte, ez a várakozás szétesésbe torkollik. Már délelőtt is furcsa érzetei támadtak. A csurungát olvasta egy kávéházban. A Körúton úgy érezte, beavatási táncot kell járjon. Odaszaladt volna egy-két kiszemelt emberhez, hogy kézen ragadva őket visszafelé fussanak. De nem, előbb felállította volna őket sorban, hogy felmesse péniszük fonákját. És úgy… Sebtiben… Akár az elvérzésig, és tovább… Táncolt volna maga fölött, a beavatatlan fölött. Mert ő egyszerre több helyen is ott van, hogy így messzire űzze magától az odaérés és az eltávozás bonyodalmait. Tulajdonképpen képes az egyidejű megjelenésekre, akár a szentek. Miért ne lehetne beavatandó és beavató egyszerre? Most is, hisz… Arra kéri majd Róheimet, hogy foglalkozzon vele. Pedig ő mindent ért, az egész élete foglalkozás önmagával, önmaga részeivel, ő a szómágus, az öngyógyító, az önfelgyújtó és önreflexió-feljegyző, a nagy ön, amely hol rávetül a világegészre, hol csíra kicsinységűvé roskad. Mint mikor a homokot nagy igyekezettel próbálja összetapasztani a gyermek, de ahogy tenyerét elveszi a formától, az elkezd az itt-ott orvul meglapuló száraz homoktelérek mentén darabjaira hullani. Hosszasan nézte a nőalakot formázó szobor domborulatait. Lábában megfeszült az izom, agyában idegként feszült a gondolat, indul, nem bírja ezt a várakozást. Csillapíthatatlan dühöt érzett. Ez is kibabrál vele. Ez az ember, akit tisztelt, ha csak a távolból is. Cipője talpa erősen nekiszorult a kavicsos földnek, mintha elrugaszkodni vágyna, teste is összegörbült, tenyere hozzáfehéredett a márványhoz… Karjának izmai rángtak, most, most elindul, feláll. Mert nem is kell ennek az embernek az elismerés, meg mit is ér az ő dicsérő szava, és mit is vesztegeti az idejét, vannak más analitikusok is, legfeljebb visszamegy Rapaport doktorhoz… És nem mondja el, mekkora tisztelője, olvasója és értője, s hogy verseibe miképp rejtette el azt a töménytelen tudást, amit már a Varázserő-kötetben is meglebegtetett a mester, és nem mondja el, és nem mondja el, és nem…

Akkor kinyílt a terasz üvegajtaja, és a mellvédhez lépett a tudós. Karjait szétterpesztve támaszkodott, ahogy szemével a költőt kereste. (Lehet, elment, és ezen sem lepődnék meg, vagy fél órát várattam.) De nem, a tavacska melletti kőlócán ült. Ugrásra készen. (Mennyire feszült ez a fiatalember, mint a versei, melyek mint a szabadasszociációk ugrálnak a lélektől a csillagokig, a galaxisoktól a földig és vissza…) Még meg sem szólalt, de jobbjával már intett:

− Fiatalember, József úr! Ne haragudjon, de elhúzódott a dolog, remélem, megbocsát. Jöjjön inkább fel, ide a teraszra, hozatok egy kis bort, pogácsát, itt nyugodtabban tudunk beszélgetni…

− Á, igen… Végzett? Mehetek? Már azt hittem, meg is feledkezett rólam…

− Jöjjön csak, itt tényleg kényelmesebb. Az a zug inkább a külvilágot kizáró szerelmeseknek megfelelő, akik a kényelmetlenséget is elviselik csak azért, hogy egymásba forrjanak.

− Akkor…

− Akkor üljön ebbe a fotelbe, így nem süt a szemébe a nap. Mindjárt lesz borunk is.

− Én nem innék…

− Ha nem, hát nem. Nekem jólesik így késő délután, felsrófolja, persze csak mértékkel fogyasztva, a fantáziát, sőt, olyan ötleteket hoz, amely még a tudósnak is fontos, megvilágít dolgokat. Apám birtokáról való… Szóval? Mi járatban, József úr?

− Hát, tulajdonképp… több dolog miatt is… csak nem tudom, érdemes vagyok-e…

− Mire is?

− Itt a könyve, Róheim úr. Ebbe szeretnék egy dedikációt, meg néhány meleg, ajánló mondatot.

A csurunga népe azonban valahogy beakadt Attila zsebébe. A sarka kiszakította a kabátzseb bélését. Rángatni kezdte, de a könyv nem mozdult. Egyre jobban kapkodott. Húzkodta, de a könyv nem mozdult. Rémült szemével a csodálkozó Róheimet nézte. A könyv nem mozdult. Felpattant a fotelból, majdnem leütve az asztalról a poharakat és tányérokat. Lerángatta magáról a zakót. Valahogy fehér ingét is sikerült kirángatnia nadrágjából, aztán úgy, ahogy volt, hányavetin, szétesve, visszazöttyent a fotelbe. Ölébe ejtette a zakót, de most a zsebet nem találta. Érezte a könyv nehezét, de a zsebet nem találta… Idegesen rángott az arca, valamit motyogott is az orra alatt…

− Nyugalom, fiatalember, nyugalom, nem kerget minket a tatár. A pogácsánkból csak eszik. A libatepertőst a mi szakácsnénk készíti a legjobban az egész Hermina úton…

− Nem, nem eszem. Köszönöm. Nem eszem, nem iszom két napja, ma sem eszem. Igen, ide beakadt, látja, ebbe a fránya bélésbe. Itt van, Róheim úr.

− Á, A csurunga népe. Talán már olvasta is?

− Ebbe szeretném, ha írna még valamit, amivel megtoldja az üzenetét, személyemre szabja…

− És olvasta, József úr?

− Hoztam volna, ha nem olvasom?

− Miért emeli meg a hangját, József úr, itt teljes a nyugalom, ez a város legzöldebb öle…

− Bocsánat, Róheim úr, bocsánat, csak nagyon idegesít, ha a tárgyak kibabrálnak velem.

− Van így, velem is előfordul. Ha beragad a billentyű az írógépen, hát, azt nem lehet szó nélkül hagyni, főleg, ha egy jeles gondolat közepén teszi mindezt. Egyébként azért kérdeztem, mert találtam én már antikváriumban könyvemet, amit előző nap dedikáltam a tudóstársnak. S nem feltétlen a szegénység vitette vele oda. Gyorsan olvasok, de azért egy nap nekem is kevés egy ekkora munka átrágásához.

− Olvastam, nyugodt lehet, s nem is szándékszom túladni rajta. Becses darab. Verseimben szívesen felhasználnám, hiszen hat rám, kedves uram.

− Megtisztelő. Magam is olvastam a verseit, s mondhatni különösek, de még egy ilyen egzakt elmének is üzennek valamit, nem is keveset. Csak egyet kifogásolhatnék…

− Igen?

− Hogy is mondjam? Mintha túlságosan közeledne a politikához. De a politika percemberséghez vezet. Biztosan tudja, hogy ebben a villában ölték meg gróf Tisza Istvánt. Mekkora elme volt, csak abból a néhány rövid beszélgetésből is kiderült, amit folytathattam vele. Mégis, hogy rágalmazták, hogy gyűlölték, a fejlődés, az elszakadás kerékkötőjének tartották, a háború okának nevezték. Aztán lelőtték a házunkban. Sokadszorra sikerült. Pont itt. Aztán perre vitték kétszer a halálát, még tanúskodtam is. A halála politikai apropó lett. Károlyinak, hogy bebizonyítsa, semmi köze a merénylethez, az új korszak pedig azt akarta bizonyítani, nem hagynak megtorlatlanul semmiféle vörös disznóságot. Szegény grófnak már mindegy volt. Elenyészett egy, tulajdonképp, reneszánsz ember, mert a politikával magára haragította a felajzott egynapélőket… Egy puritán úr veszett...

− Ha megengedi, azért egy reneszánsz embernek több affinitása van a művészetek iránt. Ha jól tájékozódtam, ő megmaradt az aranyi mederben.

− A modernnel nem volt megbékülve, még erről is diskuráltunk, Ady Endrét meg egyenesen ki nem állhatta, tehetségtelennek, felforgatónak, gerinctelennek tartotta. De térjünk vissza magára, kedves barátom, ne merítkezzen annyira a politikában, mert nem tudhatja, kinek vagy kiknek az érdekeit fogja kiszolgálni. A hivatásos politikacsinálóknak, egy-két nagyobb formátumú alaktól, példának okáért épp Tiszától, eltekintve, koronként szükségük van szócsövekre, akik hitelesítik zagyvaságaikat, előbbre lendítik érvényesülésük szekerét, s ők, általában, a könnyen lelkesedő, de sokszor naiv művészeket használják fel. Magam is belekeveredtem a Tanácsköztársaságba, ha szőrmentén is, ez aztán meghatározta a további pályám. Mondhatom, ha nem kapom a hercegnői támogatást, talán meg is feneklik a munkásságom, s maradok savanyú szobatudós. Nekünk, a szellem embereinek nem szabad alábocsátkozni a mindennapok ócska harcaiba. Higgyen nekem, fiam.

− Kiábrándultam már minden eszméből. Fasizmus, kommunizmus, vörös terror, fehérterror, egyre megy. A nép érdekel még, ahonnan jöttem, a mosónők, a szappanfőzők, a suszterek világa, kontra a kapitalistáké. És a végtelen… Amiben mindez a tragédia ott vergődik… Csak hagyjanak élni! Csak hagyják az embert, a sértett ént, hogy nyugton nyalogathassa sebeit. Ezt gondolom sokszor. De ez olyan kor, hogy a világ gyémánttengelyét is kirágják, kirángatják, nemhogy a magamfajta poétát békén hagynák. Ellene kell írni ennek! Nincs egy zug, ami menedéket nyújtana, nincs egy öl, ahol ellankadna a feszült elme, nincs egy békességes hang, ami megnyugtatna. Hosszú ideje maga az első, aki olyan hangon szólít meg, hogy még a hirtelenségem is feloldódik benne. Valójában azért jöttem, mert analízisbe szeretnék járni magához. Egy ilyen felkészültségű intellektus, s most már arról is meggyőzött, hogy egy ilyen nyugalmú ember, megmenthetné a lelkemet az elkövetkezendőknek. Még lennének terveim, csak az erő hibádzik. Zaklatottak a mindennapjaim, zaklatottak a gondolataim, magam sem tudom, hogy a szabad asszociációim szabadok-e még, vagy azokat is determinálja a kor, meg a magam kórképe.

− Attila, most már egészen nagy költőnek számít…

− Ugyan már, mit akar ezzel mondani?

− Viselje el, barátom, viselje el! „Koromorrú bikát fejtem / rege, róka, rejtem / sorsot nézni bikatejben / rege, róka, rejtem / Hét csöböröm jó vasában / rege, róka, rejtem / lobot vetött habosában / rege, róka, rejtem…”

− Hihetetlen. Maga engem idéz?

− Ezt szívesebben, mint a Munkát! Kenyeret! versét…

− Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat…

− Úgy gondolja?

− Egészen.

− Vállalja a rendszerességet? Önnek ez egy kísérleti terep, adalék a verseihez?

− Rendet szeretnék önmagamban. És ha ez a rend megjelenik a versekben, az csak hasznomra, s az olvasók hasznára lesz.

− Elégedetlen a verseivel?

− Talán nem. Nézze, elhoztam magának két újabbat. Álmok helyett… Tudja, mibe fog… Óda, A város peremén. Ezek nem annyira nyersek, úgy veszem ki a szavaiból, nem szereti a direkt szókimondást.

− A versekben valahogy nem. „Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten, / füst száll a szomorú táj felett, / úgy leng a lelkem / alacsonyan. / Leng, nem suhan. / Te kemény lélek, te lágy képzelet! / A valóság nehéz nyomait követve / önnönmagadra, eredetedre / tekints alá itt!”

− Maga egy csoda. Egy senki fiát idézi. Nem Adyt, nem Babitsot, nem Kosztolányit, engem, József Attilát… Én nem is tudom, mit is…

− Viselje el, fiatalember! Viselje el, hogy most már egészen nagy költőnek számít! Sajnos rövidesen vendégek érkeznek hozzám. Hívjon fel jövő héten, itt a számom, és megbeszélünk egy kezdő időpontot, mert elvállalom…

− Köszönöm, ígérem, jelentkezem…

Határozott léptekkel indult ki a kertből. Még hosszan érezte Róheim kézszorítását. A liget fái alatt lassított csak. Platánóriások óvták. Leülni támadt kedve, nagyokat harapni a fűszeres levegőből, csak nézni a ligetben bóklászó párokat. Egy földből kidomborodó gyökérre kucorodott. Aztán gondolt egyet, s nekivetette hátát a négy karral sem átérhető törzsnek, lábát pedig hosszan kinyújtotta. Zsebébe kotort. Kis noteszt és kedves töltőtollát húzta elő. Most nem akadtak meg a tárgyak semmiben. Jöttek elő maguktól a rejtekmélyből, mert érezték, tudták, feladatuk lesz ma még, s nem is kevés. Attila finom, ihletett mozdulattal csavarta le a kupakot. Felnézett az ágmagasba, ahol leghangosabban csattogtak a rigók, belehunyorgott a fénybe, majd rámeredt a szikrázó papíron vízjelként derengő poeta doctusra, aztán írni kezdett: „Magad emésztő, szikár alak! / Én megbántottalak. / Botot faragtál, ábrákkal tele, / beszélt a nyele, / aztán meguntad. Igy volt? // S eldobtad, ahogy az égbolt / az unt csillagot ejti le. / Én fölvettem és rádhuztam vele…”