Az alkohol hatása két néma gyerekre

2003-ban született Győrben. Jelenleg végzős a győri Kazinczy Ferenc Gimnáziumban, célja a Corvinus Egyetem gazdaságinformatikai szakja. Ez az első publikációja.

Nem beszéltünk egy nyelvet. Mármint szó szerint. Nem a legcsodásabb felállás, ha az ember a saját unokatestvérével akar diskurálni.

Gyilkos tekintettel néztem anyámra, aki belekényszerített ebbe a helyzetbe, hogy beszélgessek a román unokatestvérrel – egy magyar nagybácsi és egy román nő szerelemgyerekével egy száz százalékban románok lakta területről, nulla magyartudással –, akit sose láttam addig, amíg anyám be nem mutatta nekem a grillpartin, én már félig be voltam rúgva, meg a tekintetéből ítélve ő is, csak nagyon próbálta titkolni, és egyenesen állni.

Percekig ültünk a sörpadoknál, és bő ötpercenként újratöltöttük a borospoharat, nem szóltunk semmit. Néha rápillantottam anyámra, aki ránk se bagózott, biztos abba a hitbe ringatta magát, hogy nagyszerűen érzem magam, miközben csak bámultunk magunk elé az unokatestvéremmel, rezzenéstelen tekintettel, néha belekortyolva a borba. Nem vagyok beszédes ember, nem zavart a csönd, a jelek szerint őt sem – családi vonás lehet a szótlanság. Lassan lebukni kívánt a fejem, és láttam, hogy az övé is.

Elővette a telefonját, ujjai fürgén kopogtatták a billentyűzetet. Végül odatolta elém a mobilt, képernyőjén, a fordítóban ismeretlen román szavak.

Alatta magyarul:

„Azt hittem, a magyarok bírják az alkoholt.”

Előhúztam a saját mobilom, és én is begépeltem pár szót a fordítóba:

„Én ugyanezt hittem a románokról.”

Aztán bortól mámorosan, hosszú percekig nem csináltunk mást, mint egymás vállán röhögtünk, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha emlékeznénk a másik nevére.