Finy Petra legutóbbi regénye több szempontból is rendkívül bátor, nem mindennapi, merész vállalkozás. Egyfelől olyan korszakról ír, amelyet ő maga személyesen még nem élhetett át, másrészt az 1968-as prágai események és annak magyar vonatkozásai, valamint a hatvanas évek „fridzsider-szocializmusának” korszaka még bőven tartalmaz „fehér foltot” íróknak, történészeknek egyaránt.

Emlékszünk még a Rózsaszín Cicákra? Vagy Tom Jones híres számára, a Delilahra, amit mi magyarok, csak Dilájláként emlegettünk? Az orosz órákra a suliban, a jelentésre, amelynek a szövege mindig távárissal (elvtárssal) kezdődött?

Halmai Tamás költő és esszéíró határfeszegető könyvvel jelentkezett. A varázsló madara című munkája a líra és a próza, az esszé és a fantasy, az irodalomra nevelés és az ökotudatosságra való figyelemfelhívás, az ifjúsági irodalom és a felnőtteknek szánt művek határterületein mozog, és akkor még a művek filozófiai rétegét nem is említettem… A könyv az alcím szerint „regényjáték, versekkel”-ként határozza meg magát.

„Nem olyan könnyü ám a bejárás oda,
Őrizi kapuját sok iszonyú csoda..." (P. S.)
  
„Μια φορά στα χίλια χρόνια (...)
Το μαγεύουνε και βγαίνει

Rég volt... 1972 szeptemberétől 1988 novemberéig tartott szentegyházi világom. Hangulatok, érzelmek, pillanatok, esetek, tervek emlékei nyüzsögnek. Csak a szépre, igazra, emberségre emlékezhetem, nem tehetek róla, nekem ilyen emlékeim vannak, és nem az idő szépíti meg őket. Ülhetsz a záptojáson évekig, akkor se lesz belőle csirkepaprikás. Ami hamisság, hitványság és bunkóság előfordul mondandómban, arról nem a székelyek tehetnek. Együtt tapasztaltunk, reméltünk és hittünk.

Rég volt már számomra ilyen hátborzongatóan ismerős és otthonos elsőkönyves szerző világa, mint Fehér Csengéé. A Kibomló test című vékonyka, ám annál velősebb novelláskötet már a nyitó történetben, a Burjánzásban egyszerre idézi meg a cronenbergi vagy lovecrafti testhorror popkultúráig indázó zsánerét, vagy William S.

Már jóval negyven felett jártam, amikor észrevettem, hogy növények is vannak ezen a világon. Persze előtte is tudtam, hogy létezik újhagyma, paprika meg paradicsom, amit szívesen fogyasztok, meg persze vannak virágok. Nőnapra hóvirágot, szerelmeimnek vörös rózsát, temetésre fehér krizantémot vettem, ahogy illik. De hogy ezeket termesztik, gondozzák, nevelik, arra bizony nem gondoltam. Pontosabban, nem érdekelt. A növényekkel a zöldségesnél meg a virágboltban találkoztam.

„Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!”

– Radnóti Miklós Himnusz a békéről című versének sorait választottam kicsengetési kártyám mottójául az érettségi küszöbén, 1974 tavaszán, egy réges-régi aradi kert gyümölcsfáinak árnyékában. A kert végigkíséri életemet.

A kert végigkíséri az ember életét.

A rövidprózai formák sosem válnak elavulttá, még ha mostanában „temetik” is a novellairodalmat, és jó ideje állítólag a regény élvez elsőbbséget az olvasóknál – legalábbis a kritikusok és a könyvforgalmat elemzők szerint. Az év novellái sorozat 2022. évi darabja sokszínűségével, stílus- és témabeli változatosságával épp az ellenkezőjét bizonyítja, azaz hogy a novella cseppet sem veszített a vonzerejéből: aligha akadhat olvasó, aki ne találná meg ebben a válogatásban a maga ízlése szerint való művet.

„Vagy netalán az a baj velünk, magyarokkal, hogy egyik népkarakter sem vált vérünkké, hanem egyszer ilyenek, másszor olyanak vagyunk? Egyszer északiak, másszor déliek, nagy távlatokban nézve pedig semmilyenek, így nincs mire alapoznunk vállalkozásainkat és a jövőnket?  Ösztöneink, jellemhibáink prédái maradunk, szétforgácsolnak minket a kicsinyes pártharcaink, folyamatosan megbuktatjuk önmagunkat, és miután az egyik magyar kiütötte a másik magyart a nyeregből, mindannyiszor visszaiszkolunk a törzsi létformáinkba.”

A kötet bepillantást enged a szerző magán- és szerkesztőségi levelezésébe, amiből számos érdekességet tudhatunk meg nemcsak Temesi Ferencről, hanem olyan barátok és pályatársak életéről, mint Esterházy Péter, Szőcs Géza, Ördögh Szilveszter, Lázár Ervin vagy Déry Tibor.

Az Irodalmi Jelen szerzői, jelenlegi és egykori szerkesztői március 14-én fontos állami kitűntetéseket kaptak. Korábbi, lapunkban megjelent verseikkel, rövidprózáikkal és más anyagokkal ünnepeljük őket. Hamarosan mindeniküktől új műveket is olvashatnak az Irodalmi Jelenen! 

A szerző korábbi munkáiban is láttatta már – csalódott távolságtartással és empátiával egyszerre – az amerikai jóléti társadalom közelmúltját, bár igazából itt tér és idő jelentősége csekély, hisz minden, amit ebben a történetben látunk, ugyanúgy érvényes napjaink civilizált, fogyasztói miliőjére. Gyökértelenség, létbe vetettség, a lét elviselhetetlen könnyűsége… Izgató kultúrtörténeti összefüggéseket inspirál a kötet, ahogy összevetem pár olvasmányélményemmel korábban élt szerzőktől: a XX. és XXI. század korszakhatára szinte eltűnni látszik, sőt, néhány korábbi is. Föloldja őket a nyugati ember (mára minden égtájra kiterjesztett) elidegenedése, dekadenciája. Ha oda merünk nézni, akár még egyetlen szellemi impulzusként is láthatjuk az elmúlt pár száz évet.

A történet középpontjában egy kamaszkorú iskolás kislány áll, aki most készül kilépni a látszólagos gondtalanság világából: a nyolcadik osztály befejezésével pályaválasztásra készül, döntéseket kell hoznia, s halványan bár, de már megérinti a szerelem romantikája is.

III. rész

Zörög a guruló hordágy. Visznek fel. Látom a liftet, látom a fiúkat. Ők nem kis hercegek. Ők nagyon valósak. Benyitnak egy szalonba. Csak három ágy. Kettő foglalt, én az üres harmadikra kerülök. Egy kék köpenyes doktornő jön. Haján, most jól látom, vörös háló, nyilván, hogy könnyebb legyen a fertőtlenítés.