„Szilágyi-Nagy Ildikó Éjszakai megszólítás című, legújabb novelláskötete a kortárs magyar irodalmi minimalizmus legkellemesebb meglepetése.” – Zsédely-Szabó Tímea tanulmánya

„A referencia mellett az újraírás kérdése is folyamatosan napirenden tartott kérdés Szilágyi-Nagy prózájában. Előtérbe kerül akkor, amikor a szereplők az egyik regényből a másikba vándorolnak.” – Smid Róbert tanulmánya Szilágyi-Nagy Ildikó köteteiről.

„Nem sikerült hazaérnem időre, ezért bosszúból behajtotta a kiskaput. Én a szokott módon, motorral mentem föl a lépcsőn, a kapun is így mentem át, de sajnos leszakítottam a szárnyát, mert hát az a gonosz asszony szándékosan behajtotta, hogy megtréfáljon. A térdem úgy beütöttem, hogy nem tudtam leszállni a motorról.” – Szilágyi-Nagy Ildikó novellája.

„Különös műfaji „átúsztatásnak” lehettek tanúi, akik annak idején a költő Szöllősi Mátyás versgyűjteményei után első prózakötetét vették a kezükbe. Mert a szerző valóban olyan lágyan és simán mozdította el líráját a próza irányába Váltóáram című, 2015-ben megjelent novelláskötetével, mintha egy folyó sodrásában haladtak volna tovább a művek a maguk útján.” – Laik Eszter kritikája.

„Egy zöldre festett kétszárnyú ajtó vezet a harmadikon a gangra. Nagyot nyikordult a jobb szárny, mikor megtoltam, hogy már csak azt a néhány métert kelljen megtenni az ajtóig. Ott is álltam egy kicsit, talán arra várva, hogy észrevegyenek. Hogy szinte magától értelmetlenné váljon a kis akcióm, ami egyre inkább a szánalommal vegyes viszolygás érzését kezdte ölteni bennem.” – Részlet Szöllősi Mátyás készülő regényéből.

A Balaton valamikor sokkal többet jelentett egyszerű hazai nyaralóhelynél: itt találkozhattak nyáron tömegesen keleti és nyugati turisták, amire a vasfüggöny világában máshol, máskor nemigen adódott alkalom. Kiss Noémi novelláskötete hamis nosztalgiától mentesen tárja fel régi nyarak emlékeit, tanulságait. – Az idei tomboló nyárban Pusztai Ilona faggatta az írót kötete hátteréről és külföldi fogadtatásáról.

Mandics György és Szergej Pantsirev új köteteit ismerhették meg az érdeklődök az Országos Idegennyelvű Könyvtár nyári estjén, amely a barátságok jegyében telt. Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában megjelent művek egy sorsfordító időszak lenyomatai.

„A szerző nem engedi meg magának a csapongást és a felesleges szószaporítást: csak a lényegre szorítkozik. Dinamikusan építi fel világát, az élénk, vad piktúrák membránján átszűrődő érzelmek pedig láttatják a háttérmotivációkat. Nem finomkodik, ám mindezt anélkül teszi, hogy öncélúvá válna. Bizarr képei, váratlan fordulatai egy abszurd világra rímelnek.”

Nem az a típusú író, aki elbújna az élet elől – kevés olyan tűzfészek van a földön, amelyet ne járt volna meg haditudósítóként, újságíróként. Az élmények idővel szépirodalommá érnek, az utóbbi időben leginkább prózákká, de Jászberényi Sándor a versírást sem hagyta el. És immár „nyugati történeteket” is olvashatunk tőle, legutóbbi elbeszéléskötetének alcíme szerint. – Az alkotóval többek között valóság, előítéletek, mitológia és írás viszonyáról beszélgettünk, és arról is, mit tesz a „felhajtás” az íróval.

„A Jászberényi ábrázolta pokol ugyanis nem ér véget a háborús övezetekben – nem kapunk feloldást békés körülmények között sem. A Profi gyilkosokban egy kiskamasz testvérpár fiatalabb tagja próbál végezni egy szinte halhatatlan varjúval, és apja avatja be az ölés természetének sajátosságába.” – Laik Eszter írása Jászberényi Sándor prózájáról.

„Éjszaka értünk oda. A város sötétben állt, a külváros kiégett épületeit tüzek fényei világították meg, lázadók melegedtek körülöttük a fagyos éjszakában.
A főtéren napszaktól függetlenül tömeg volt. Néha a levegőbe lőttek a fegyveres férfiak, amikor hírek érkeztek a harcokból. Ha jó hírek, azért, ha rossz hírek, akkor azért.” – Jászberényi Sándor novellája.

Szeged szülötte, a város szinte minden művében megjelenik. Írói horizontja azonban lefegyverzően tágas: olyan otthonosan közlekedik századok és helyszínek között, mintha minden korban maga is élt és járt volna, beleértve a jövőt is. – Bene Zoltánnal a Szeged–Budapest térkoordinátákon át levélben beszélgettünk humanizmusról, történelmi regényről, szegediségről és az íróban lakozó különféle lényekről.

„− Többször is leléptem a távolságot, s pontosan huszonkét lépésre álltam a peron szélétől, amikor érkeztél – Endre arca egyre vörösebb lett, miközben mesélt, pedig Erika mosolyogva hallgatta, és simogatta közben a kézfejét.” – Bene Zoltán novellája.

„Szeged ugyanis origóvá lesz a vagány kezdés után. Az induló regény nem túl visszhangos, mégis kedvező fogadtatása után előkerülnek a különböző asztalfiókokból és még inkább alkönyvtárakból a Bene-novellák.” – Luzsicza István esszéje.

„A két láb mezítelen volt, nagyon fehér, és kissé görbe. A kulcslyukhoz közelebb esőn, a boka fölött kivehetetlen tetoválás. Az aprócska résen kukucskálva legalábbis kivehetetlen. De Bertalan tudta, hogy egy bébi dinoszaurusz sematikus rajza az.” – Bene Zoltán novellája.

„− Emlékszel még arra a kopasz lányra? − kérdezte Pömpöm, és Ló Kornél emlékezett. Vékony csontú, törékeny teremtés volt, föltűnően jó alakkal. Arcának bájos, kislányos kedvességéből mit sem vont le a szemceruzával rajzolt szemöldök és a fejére úszósapkaként simuló sötétkék kendő.” – Bene Zoltán novellája.

„Turczi minden általa alkotott irodalmi műben értéket képvisel egy értékvesztett történelmi időben; a posztmodern vagy inkább már a posztmodern utáni korban is modern, azaz tulajdonképpen értékőrző költészetére ez pedig halmozottan igaz.” – Kántás Balázs esszéje.

Idegenek – Egy évszázad története címmel megjelent a Napkút Kiadó gondozásában Petőcz András trilógiája, szerves egységbe forrasztva a korábban három részben napvilágot látott regénysorozatot. Így, nagyregényként az író korábbi vágya is beteljesült a kiadást illetően. Kovács katáng Ferenc az új megjelenés körülményeiről és tanulságairól kérdezte a szerzőt.

„Megdöbbentő élmény volt, mennyire új, a korábbinál komplexebb olvasatot kínált az M. L., a gyilkos ebben a vesztegzáras, láthatatlan vírusoktól fenyegetett időszakunkban. Meglepett a motívumok örökérvényűsége, hogy milyen időszerűen reflektál a kötet a most megélt bezártságra és összezártságra, a tehetetlenségre, a kiszolgáltatottságra.” – Abafáy-Deák Csillag írása Márton László kötetéről.

„Márton László ahhoz hasonló eljárással formálja meg a lapokon anyagát, amikor a fotográfus több rétegben fényképezi egymásra az elé táruló látványvilágokat, némelyik réteget haloványabban, a másikat finom torzulásokkal, itt kevesebb, ott több fénnyel, s az így születő műalkotás kiad egy csakis a szemünk előtt leképződő, saját valóságot.” – Laik Eszter kritikája.