„Turczi minden általa alkotott irodalmi műben értéket képvisel egy értékvesztett történelmi időben; a posztmodern vagy inkább már a posztmodern utáni korban is modern, azaz tulajdonképpen értékőrző költészetére ez pedig halmozottan igaz.” – Kántás Balázs esszéje.

Idegenek – Egy évszázad története címmel megjelent a Napkút Kiadó gondozásában Petőcz András trilógiája, szerves egységbe forrasztva a korábban három részben napvilágot látott regénysorozatot. Így, nagyregényként az író korábbi vágya is beteljesült a kiadást illetően. Kovács katáng Ferenc az új megjelenés körülményeiről és tanulságairól kérdezte a szerzőt.

„Megdöbbentő élmény volt, mennyire új, a korábbinál komplexebb olvasatot kínált az M. L., a gyilkos ebben a vesztegzáras, láthatatlan vírusoktól fenyegetett időszakunkban. Meglepett a motívumok örökérvényűsége, hogy milyen időszerűen reflektál a kötet a most megélt bezártságra és összezártságra, a tehetetlenségre, a kiszolgáltatottságra.” – Abafáy-Deák Csillag írása Márton László kötetéről.

Elhagyatottan pislog utána. Nézi erős vállát, arányos csípőjét. Sokáig áll némán, tehetetlenül. Öntudatlanul, de éppen úgy áll ott, ahogy hatévesen, a szoknyája szélét és az aranylovacskát markolászva a szülei és a bátyja sírjánál, amikor nem értette, miért kerülnek a földbe azok, akik hozzá tartoznak. És ő miért nem ment velük? És ha ők most még a földben vannak, akkor hol lesznek holnap vagy még több nap múlva? A földön vagy az égben? És hová lettek a hangok a torkából, hogy mindezt megkérdezze valakitől?

Én nem ütöttem hozzá. Isten úgy segéljen. Ha nem lenne ilyen rosszféle, rég vége lenne. De ő nem, hogy így s úgy, neki írni kellett az uramnak, hogy én egy hazudós kurva vagyok, hogy én hozzáütöttem, hogy fél tőlem, s jöjjön haza. S az uram neki hitt. S ha csak megvert volna. De éppen így? Mióta ágyban vagyok? Szinte két hónapja…

A Galeotto bizonyos mértékig a Janus (Trubadúrvarázs) tükörregénye, de nem csak az. Galeotto Marzio, aki Magyarországon Janus Pannonius barátjaként és a Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv megírójaként lett ismert, számos fontos munkát alkotott. Ezek egyike volt az De incognitis vulgo, amiért a velencei inkvizíció börtönbe zárta. A Galeotto egy hitében hol megerősödő zarándoklatot járó, hol elgyengülő racionalista gondolkodó életét mutatja be újszerű módon.

15.

Koppannak sarkaink a macskaköveken, egyszerre lépünk az üres belvárosban, összeáll a ritmusunk, szavaink visszhangoznak. Belém hasít a gondolat: kik vagyunk mi így együtt, és mi minden lehetnénk? Egy pillanatra elmerülök ebben, nem figyelek, észreveszi, elhallgat. Zavart csend, megállunk. Várakozásteli.

Nem tudom, hogyan kell tőled elbúcsúzni…

A mondat elhangzott, gomolyog közöttünk, sűrűsödik attól, ami bennszakadt, amiről nem beszélünk.

Csak ő és önmaga. Sem az anyjáék, az oszi meg az igazgató, sem a caplató iskolatársak, a külvárosi galeri. Sem a függönnyel kettéválasztott koszos alagsori szobában szuszogó-horkoló-fingó-bűzlő családja. Sem az elmúlt hónapokban hol rosszulléttel, hol a súlyával nyomasztó, benne izgő-mozgó lény ne tolakodjon a képbe. Csak ő, végre egyedül ő.

A Nagy Shunga-polip átöleli a sziklás partnál lubickoló éjjeli aktot, az illuminált, kreol múzsát. A mélybe rántja – és csiklóját szippantva kebelezi be teljes, ízletes vagináját… A költő hátulról úszik be a leány kitárt, nyálkás-nedves sejtelmeibe, a polip-cuppogástól síkosított barlangnyílásba… Bódulat, lebegés, orgazmus… Majd óriási kövekhez-ütődések… Újabb bordarepedés…

(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)

Tenger!

Az érkező polgármestert meglátva srófol egyet a káromkodás hangerején, cifrázni kezdi, lássa az a derék, okos ember, hogy mennyire szívvel-lélekkel védi a polgárokat, a rendet. A fiatalokat szidja, a szemetelőket, a kormányt, a flakongyártó céget, az ellenzéket. Közben többször is lopva a polgármesterre sandít, reméli az elismerést, legalább egy biccentést, esetleg faluvezetői kézfogást, netán pár mondatot vár. Ezekből hetekig megélne a kocsmában, templomban, közértben, háziorvosi váróteremben vagy épp otthon. De nem.

Matild sértődötten visszamerült gyászába. Igaz, hogy már harminc éve nem volt beszélő viszonyban Rózával, de hát ő tegnap is önként jött megbékélni. És amikor megtört szívvel a ravatalhoz lépett, Róza volt az, aki válaszra sem méltatta! De ez nem változtat fájdalmán. Amúgy meg vége lehetne már ennek a cirkusznak, hogy levehesse ezt a rohadt cipőt, mert csillagokat lát.

Emberi fül az ablakpárkányon. Kinek a füle? Hogy került oda? Hogy került le a gazdájáról? Élő az illető, vagy már halott? Mit lehet ilyenkor tenni? A regény átlagos, tizenhét éves főhőse ebben a különleges helyzetben találja magát: a szokványosnál eggyel több füle lesz. Az esetből nyomozás kerekedik, rendőrségi ügy, majd ámokfutás, élethalál-harc, verseny az idővel...

Embereken keresztül szeretünk meg dolgokat, minden áthaladótól kapunk valamit, Gergő nekiadta a vizet, a Föld összes vizét, tavat és tengert, a végtelen, óriásira nőtt óceánokat, cápákkal és korallokkal, a mélyben tengődő vak, furcsa halakkal, neki adta az örvényeket, a tajtékos habokat, a partra vetődő hullámok moraját.

Citera, okarina, elektrosokk, lófog…

Csont-kulcs, kulcs-csont, rókafog, gong!

Gong! Ü! Gong! Üüü! Ü! Gong!

Citera, mobilis fájdalom, fókafog…

(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)

Fesztivál-mocsár… Mocsár-fesztivál…

Dalok: csontra, kőre, nyavalya- és bordatörésre…

Második fejezet.

Zen kertben, ha szenderegsz

S fejbe vág egy nem-kereszt:

Zeng az erdő, zeng a nesz,

Zeng az elméd, szleng a szesz…

Szécsi Noémi az Egyformák vagytok című új regényében a Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó szálait fűzi tovább. Ez a könyv az előzőekkel ellentétben a jelenben játszódik, olvasás közben óhatatlanul az az érzésünk, hogy tükröt tart a negyvenes budapesti értelmiségiek elé. A mozaikos szerkezetű történet cserepeiből minden olvasónak magának kell létrehoznia a saját olvasatát. – Jolsvai Júlia interjúja az íróval.

Új képzőművészeti stúdió nyílt Budapesten, a „bulinegyed” szívében, amelyet különleges projekttel avattak fel. Fiatal alkotók adogatták egymásnak a stafétát: képre írás született, írásra kép – így állt össze egy nem mindennapi láncolat. A tudósítás mellett közöljük az alkotók műveit, képek és szövegek „beszélgetését”.

„Lovász kopogott, majd választ sem várva benyitott az ajtón. Elkínzott arcú, csaknem fiatal férfi tekintett föl rá. Otromba íróasztal mögött ült, tollát forgatta ujjai közt. Szemközt vele pulykaképű öregasszony bámulta ingerülten kettejük között a levegőt, öregebb volt, mint a föld.” – Részlet Varga Dániel az Austerlitz-eset című regényéből.