Szeged szülötte, a város szinte minden művében megjelenik. Írói horizontja azonban lefegyverzően tágas: olyan otthonosan közlekedik századok és helyszínek között, mintha minden korban maga is élt és járt volna, beleértve a jövőt is. – Bene Zoltánnal a Szeged–Budapest térkoordinátákon át levélben beszélgettünk humanizmusról, történelmi regényről, szegediségről és az íróban lakozó különféle lényekről.

„Turczi minden általa alkotott irodalmi műben értéket képvisel egy értékvesztett történelmi időben; a posztmodern vagy inkább már a posztmodern utáni korban is modern, azaz tulajdonképpen értékőrző költészetére ez pedig halmozottan igaz.” – Kántás Balázs esszéje.

Idegenek – Egy évszázad története címmel megjelent a Napkút Kiadó gondozásában Petőcz András trilógiája, szerves egységbe forrasztva a korábban három részben napvilágot látott regénysorozatot. Így, nagyregényként az író korábbi vágya is beteljesült a kiadást illetően. Kovács katáng Ferenc az új megjelenés körülményeiről és tanulságairól kérdezte a szerzőt.

„Megdöbbentő élmény volt, mennyire új, a korábbinál komplexebb olvasatot kínált az M. L., a gyilkos ebben a vesztegzáras, láthatatlan vírusoktól fenyegetett időszakunkban. Meglepett a motívumok örökérvényűsége, hogy milyen időszerűen reflektál a kötet a most megélt bezártságra és összezártságra, a tehetetlenségre, a kiszolgáltatottságra.” – Abafáy-Deák Csillag írása Márton László kötetéről.

Elhagyatottan pislog utána. Nézi erős vállát, arányos csípőjét. Sokáig áll némán, tehetetlenül. Öntudatlanul, de éppen úgy áll ott, ahogy hatévesen, a szoknyája szélét és az aranylovacskát markolászva a szülei és a bátyja sírjánál, amikor nem értette, miért kerülnek a földbe azok, akik hozzá tartoznak. És ő miért nem ment velük? És ha ők most még a földben vannak, akkor hol lesznek holnap vagy még több nap múlva? A földön vagy az égben? És hová lettek a hangok a torkából, hogy mindezt megkérdezze valakitől?

Én nem ütöttem hozzá. Isten úgy segéljen. Ha nem lenne ilyen rosszféle, rég vége lenne. De ő nem, hogy így s úgy, neki írni kellett az uramnak, hogy én egy hazudós kurva vagyok, hogy én hozzáütöttem, hogy fél tőlem, s jöjjön haza. S az uram neki hitt. S ha csak megvert volna. De éppen így? Mióta ágyban vagyok? Szinte két hónapja…

A Galeotto bizonyos mértékig a Janus (Trubadúrvarázs) tükörregénye, de nem csak az. Galeotto Marzio, aki Magyarországon Janus Pannonius barátjaként és a Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv megírójaként lett ismert, számos fontos munkát alkotott. Ezek egyike volt az De incognitis vulgo, amiért a velencei inkvizíció börtönbe zárta. A Galeotto egy hitében hol megerősödő zarándoklatot járó, hol elgyengülő racionalista gondolkodó életét mutatja be újszerű módon.

15.

Koppannak sarkaink a macskaköveken, egyszerre lépünk az üres belvárosban, összeáll a ritmusunk, szavaink visszhangoznak. Belém hasít a gondolat: kik vagyunk mi így együtt, és mi minden lehetnénk? Egy pillanatra elmerülök ebben, nem figyelek, észreveszi, elhallgat. Zavart csend, megállunk. Várakozásteli.

Nem tudom, hogyan kell tőled elbúcsúzni…

A mondat elhangzott, gomolyog közöttünk, sűrűsödik attól, ami bennszakadt, amiről nem beszélünk.

Csak ő és önmaga. Sem az anyjáék, az oszi meg az igazgató, sem a caplató iskolatársak, a külvárosi galeri. Sem a függönnyel kettéválasztott koszos alagsori szobában szuszogó-horkoló-fingó-bűzlő családja. Sem az elmúlt hónapokban hol rosszulléttel, hol a súlyával nyomasztó, benne izgő-mozgó lény ne tolakodjon a képbe. Csak ő, végre egyedül ő.

A Nagy Shunga-polip átöleli a sziklás partnál lubickoló éjjeli aktot, az illuminált, kreol múzsát. A mélybe rántja – és csiklóját szippantva kebelezi be teljes, ízletes vagináját… A költő hátulról úszik be a leány kitárt, nyálkás-nedves sejtelmeibe, a polip-cuppogástól síkosított barlangnyílásba… Bódulat, lebegés, orgazmus… Majd óriási kövekhez-ütődések… Újabb bordarepedés…

(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)

Tenger!

Az érkező polgármestert meglátva srófol egyet a káromkodás hangerején, cifrázni kezdi, lássa az a derék, okos ember, hogy mennyire szívvel-lélekkel védi a polgárokat, a rendet. A fiatalokat szidja, a szemetelőket, a kormányt, a flakongyártó céget, az ellenzéket. Közben többször is lopva a polgármesterre sandít, reméli az elismerést, legalább egy biccentést, esetleg faluvezetői kézfogást, netán pár mondatot vár. Ezekből hetekig megélne a kocsmában, templomban, közértben, háziorvosi váróteremben vagy épp otthon. De nem.

Matild sértődötten visszamerült gyászába. Igaz, hogy már harminc éve nem volt beszélő viszonyban Rózával, de hát ő tegnap is önként jött megbékélni. És amikor megtört szívvel a ravatalhoz lépett, Róza volt az, aki válaszra sem méltatta! De ez nem változtat fájdalmán. Amúgy meg vége lehetne már ennek a cirkusznak, hogy levehesse ezt a rohadt cipőt, mert csillagokat lát.

Emberi fül az ablakpárkányon. Kinek a füle? Hogy került oda? Hogy került le a gazdájáról? Élő az illető, vagy már halott? Mit lehet ilyenkor tenni? A regény átlagos, tizenhét éves főhőse ebben a különleges helyzetben találja magát: a szokványosnál eggyel több füle lesz. Az esetből nyomozás kerekedik, rendőrségi ügy, majd ámokfutás, élethalál-harc, verseny az idővel...

Embereken keresztül szeretünk meg dolgokat, minden áthaladótól kapunk valamit, Gergő nekiadta a vizet, a Föld összes vizét, tavat és tengert, a végtelen, óriásira nőtt óceánokat, cápákkal és korallokkal, a mélyben tengődő vak, furcsa halakkal, neki adta az örvényeket, a tajtékos habokat, a partra vetődő hullámok moraját.

Citera, okarina, elektrosokk, lófog…

Csont-kulcs, kulcs-csont, rókafog, gong!

Gong! Ü! Gong! Üüü! Ü! Gong!

Citera, mobilis fájdalom, fókafog…

(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)

Fesztivál-mocsár… Mocsár-fesztivál…

Dalok: csontra, kőre, nyavalya- és bordatörésre…

Második fejezet.

Zen kertben, ha szenderegsz

S fejbe vág egy nem-kereszt:

Zeng az erdő, zeng a nesz,

Zeng az elméd, szleng a szesz…