György Attila 2018-ban Budapesten megjelent kisregénye a mintegy kétezer évvel ezelőtt önálló létezését elvesztő, a latin tengerbe olvadó etruszk civilizáció egyik prominens képviselőjének lelkivilágába, gondolataiba kalauzolja el az olvasót.

Gál Vilmos legújabb, az IdőJel Kiadónál megjelent regénye, az Egy áldott jó ember egyszerre apa- és családregény, gyászmunka, valamint rendkívül pontos társadalmi látlelet. Mélyen személyes történet, amely egyetlen család sorsán keresztül beszél a huszadik századi magyar vidékről, a családon belüli erőszak transzgenerációs terhéről, a kollektív emlékezet működéséről és azokról a hazugságokról, amelyekkel a túlélők próbálják elviselhetővé tenni a múltat.

„Te soha ne üss először” – mondták a szüleim gyerekkoromban –, „de üss vissza, ha bántanak!”

Nem volt jó tanács. Saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy rendszerint az nyer, aki először üt – és nagyot üt. A világ rohadtul igazságtalan, és tudjuk, hogy oda kellene tartanunk a másik orcánkat is, ám mégis jobban tesszük, ha a fejünket és a gyomrunkat védjük. És ha valaki csúnyán néz ránk, akkor ütünk. Különösen abban a kemény újpesti világban, ahol felnőttem. Persze van egy másik megoldás is: a futás, amely, mint tudjuk, szégyen, de hasznos.

„Madárkának egy különös foglalkozás jutott: tálca volt. Quintus Hortensius Hortalus lakomáiról az egész biro­dalomban dicsőítő himnuszokat zengtek, hiszen az att­rakció részét képezték a fiatal női testen felszolgált ízletes fogások is.” – Részlet Viola Szandra új kötetéből.

– Rendész bácsi! Én még csak ötéves vagyok, elbámészkodtam a mutatványosnál, és nem találom az anyukámat. Segítsen megkeresni, kérem, mert olyan árvának érzem magam. Nem látott egy anyukát egy megijedt gyerek nélkül, aki úgy néz ki, mint én? – Részlet Kövér Péter Nem láttál egy... című novellájából.

A kötet novellái különböző helyszíneken és élethelyzetekben játszódnak: egy repülőtéri váróteremben, egy falusi konyhában, egy tárgyalóasztal mellett vagy éppen egy halálos ágynál. Hősei hétköznapi emberek – üzletemberek, katonák, gyerekek, öregek –, akik váratlan pillanatokban kerülnek szembe saját döntéseik súlyával és az idő visszafordíthatatlanságával. Egy elveszített esély, egy kimondott vagy elhallgatott szó, egy rossz mozdulat – és az élet végleg más irányt vesz.

Azt a kérdést, hogy mire jó ez a könyv, a cím elég alaposan össze is foglalja már nekünk – Útikönyvecske az élet útvesztőjébe –, ám senkit se tévesszen meg a kicsinyítőképző, ugyanis elég vaskos tartalmat birtokolhat az olvasó. És valóban csak egy könyvecske lehetne, ha szerzője nem Szappanos Gábor lenne, aki egyedi világlátásával a legtriviálisabb témát is képes izgalmasan tálalni, újabb perspektívába helyezni az ismertet, a megszokottat, az elavultat, vagy épp meguntat.

Nem tudom, hányan fogják Berta Zsolt két kötetes nagyregényét elolvasni, de az biztos, hogy a Mit tesz Isten szerzője a nagy elődök – nem véletlen a Háború se béke alcím –, epikus erényeivel rendelkezik, és roppant sok fontos adalékot tesz hozzá a huszadik század történelmét még a Kádár korban tanult nemzedékek tárgyi tudásához.

„Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül.”

Kósa Árpád meglepett! Tudtam róla – ahogyan bárki tudhatja, ha rámegy a mindentudó netre –, hogy tévés személyiség, újságíró, aki több televíziós társaságnak is vezetője volt, továbbá a sportélet területén is menedzser, klubvezető, de most íróként ugrott neve és könyve elém. A könyv címe maga a tartalom: 2049. Igen, mi lesz akkor?

„Kehidakusstány egy Isten háta mögötti, meghatóan kietlen kis tanyáján Józsi néni egy szál szalmakalapban feji a tehenét a pajtában, miközben azon morfondírozik magában, hogy ha majd egyszer meghal – tán nem is oly sokára –, legfeljebb háromezer év múlva szeretne csak reinkarnálódni, amikorra már a teljesen felesleges fajok zöme biztosan kihalt e bolygón.” – Rimóczi László két novellája.

Talán Umberto Ecotól, többek között A rózsa neve című híres regény szerzőjétől származik a mondás: a prózamesternek úgy kell ismernie és úgy kell megrajzolnia a helyszínt, mint egy topográfusnak. A „nem messze a sarokháztól” kijelentés helytelen, az vagy tíz, vagy tizenkét méterre van tőlünk.

Domonkos László válogatott elbeszéléseit olvasva a jeles olasz szerző intelme ötlik fel bennünk. A tizenhét rövid, tömör írás helyrajzai, idő- és térmeghatározásai pontosak, megbízhatóak, majdhogynem útikalauzként is használhatóak.

Hetvenkét patkány feküdt a fűben, nagyságrendi sorokba rendezve. Elöl a legnagyobbak, alkar hosszúak, szürkésbarna bundával, a hasuk piszkosfehér. Mindnek át volt harapva a torka, a karjaik végén a karmos ujjak görcsösen görbültek, mintha nagyon szorítani akartak volna valamit.

Finy Petra legutóbbi regénye több szempontból is rendkívül bátor, nem mindennapi, merész vállalkozás. Egyfelől olyan korszakról ír, amelyet ő maga személyesen még nem élhetett át, másrészt az 1968-as prágai események és annak magyar vonatkozásai, valamint a hatvanas évek „fridzsider-szocializmusának” korszaka még bőven tartalmaz „fehér foltot” íróknak, történészeknek egyaránt.

Emlékszünk még a Rózsaszín Cicákra? Vagy Tom Jones híres számára, a Delilahra, amit mi magyarok, csak Dilájláként emlegettünk? Az orosz órákra a suliban, a jelentésre, amelynek a szövege mindig távárissal (elvtárssal) kezdődött?

Halmai Tamás költő és esszéíró határfeszegető könyvvel jelentkezett. A varázsló madara című munkája a líra és a próza, az esszé és a fantasy, az irodalomra nevelés és az ökotudatosságra való figyelemfelhívás, az ifjúsági irodalom és a felnőtteknek szánt művek határterületein mozog, és akkor még a művek filozófiai rétegét nem is említettem… A könyv az alcím szerint „regényjáték, versekkel”-ként határozza meg magát.