Böszörményi Zoltán irodalmi ereje talán abban rejlik, hogy nem pusztán tárgyal egy témát, hanem asszociációk, kulturális utalások, filozófiai kitérők és gazdagon hömpölygő mondatok hálójába képes vonni olvasóját. Megihlető, felkavaró, merész, mégis gyengéd és kifinomult – és csak azt nevezhetjük valódi stílusnak, amely mindezt képes elbírni; minden más csupán manír és máz.

György Attila 2018-ban Budapesten megjelent kisregénye a mintegy kétezer évvel ezelőtt önálló létezését elvesztő, a latin tengerbe olvadó etruszk civilizáció egyik prominens képviselőjének lelkivilágába, gondolataiba kalauzolja el az olvasót.

Gál Vilmos legújabb, az IdőJel Kiadónál megjelent regénye, az Egy áldott jó ember egyszerre apa- és családregény, gyászmunka, valamint rendkívül pontos társadalmi látlelet. Mélyen személyes történet, amely egyetlen család sorsán keresztül beszél a huszadik századi magyar vidékről, a családon belüli erőszak transzgenerációs terhéről, a kollektív emlékezet működéséről és azokról a hazugságokról, amelyekkel a túlélők próbálják elviselhetővé tenni a múltat.

„Te soha ne üss először” – mondták a szüleim gyerekkoromban –, „de üss vissza, ha bántanak!”

Nem volt jó tanács. Saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy rendszerint az nyer, aki először üt – és nagyot üt. A világ rohadtul igazságtalan, és tudjuk, hogy oda kellene tartanunk a másik orcánkat is, ám mégis jobban tesszük, ha a fejünket és a gyomrunkat védjük. És ha valaki csúnyán néz ránk, akkor ütünk. Különösen abban a kemény újpesti világban, ahol felnőttem. Persze van egy másik megoldás is: a futás, amely, mint tudjuk, szégyen, de hasznos.

„Madárkának egy különös foglalkozás jutott: tálca volt. Quintus Hortensius Hortalus lakomáiról az egész biro­dalomban dicsőítő himnuszokat zengtek, hiszen az att­rakció részét képezték a fiatal női testen felszolgált ízletes fogások is.” – Részlet Viola Szandra új kötetéből.

– Rendész bácsi! Én még csak ötéves vagyok, elbámészkodtam a mutatványosnál, és nem találom az anyukámat. Segítsen megkeresni, kérem, mert olyan árvának érzem magam. Nem látott egy anyukát egy megijedt gyerek nélkül, aki úgy néz ki, mint én? – Részlet Kövér Péter Nem láttál egy... című novellájából.

A kötet novellái különböző helyszíneken és élethelyzetekben játszódnak: egy repülőtéri váróteremben, egy falusi konyhában, egy tárgyalóasztal mellett vagy éppen egy halálos ágynál. Hősei hétköznapi emberek – üzletemberek, katonák, gyerekek, öregek –, akik váratlan pillanatokban kerülnek szembe saját döntéseik súlyával és az idő visszafordíthatatlanságával. Egy elveszített esély, egy kimondott vagy elhallgatott szó, egy rossz mozdulat – és az élet végleg más irányt vesz.

Azt a kérdést, hogy mire jó ez a könyv, a cím elég alaposan össze is foglalja már nekünk – Útikönyvecske az élet útvesztőjébe –, ám senkit se tévesszen meg a kicsinyítőképző, ugyanis elég vaskos tartalmat birtokolhat az olvasó. És valóban csak egy könyvecske lehetne, ha szerzője nem Szappanos Gábor lenne, aki egyedi világlátásával a legtriviálisabb témát is képes izgalmasan tálalni, újabb perspektívába helyezni az ismertet, a megszokottat, az elavultat, vagy épp meguntat.

Nem tudom, hányan fogják Berta Zsolt két kötetes nagyregényét elolvasni, de az biztos, hogy a Mit tesz Isten szerzője a nagy elődök – nem véletlen a Háború se béke alcím –, epikus erényeivel rendelkezik, és roppant sok fontos adalékot tesz hozzá a huszadik század történelmét még a Kádár korban tanult nemzedékek tárgyi tudásához.

„Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül.”

Kósa Árpád meglepett! Tudtam róla – ahogyan bárki tudhatja, ha rámegy a mindentudó netre –, hogy tévés személyiség, újságíró, aki több televíziós társaságnak is vezetője volt, továbbá a sportélet területén is menedzser, klubvezető, de most íróként ugrott neve és könyve elém. A könyv címe maga a tartalom: 2049. Igen, mi lesz akkor?

„Kehidakusstány egy Isten háta mögötti, meghatóan kietlen kis tanyáján Józsi néni egy szál szalmakalapban feji a tehenét a pajtában, miközben azon morfondírozik magában, hogy ha majd egyszer meghal – tán nem is oly sokára –, legfeljebb háromezer év múlva szeretne csak reinkarnálódni, amikorra már a teljesen felesleges fajok zöme biztosan kihalt e bolygón.” – Rimóczi László két novellája.

Talán Umberto Ecotól, többek között A rózsa neve című híres regény szerzőjétől származik a mondás: a prózamesternek úgy kell ismernie és úgy kell megrajzolnia a helyszínt, mint egy topográfusnak. A „nem messze a sarokháztól” kijelentés helytelen, az vagy tíz, vagy tizenkét méterre van tőlünk.

Domonkos László válogatott elbeszéléseit olvasva a jeles olasz szerző intelme ötlik fel bennünk. A tizenhét rövid, tömör írás helyrajzai, idő- és térmeghatározásai pontosak, megbízhatóak, majdhogynem útikalauzként is használhatóak.

Hetvenkét patkány feküdt a fűben, nagyságrendi sorokba rendezve. Elöl a legnagyobbak, alkar hosszúak, szürkésbarna bundával, a hasuk piszkosfehér. Mindnek át volt harapva a torka, a karjaik végén a karmos ujjak görcsösen görbültek, mintha nagyon szorítani akartak volna valamit.

Finy Petra legutóbbi regénye több szempontból is rendkívül bátor, nem mindennapi, merész vállalkozás. Egyfelől olyan korszakról ír, amelyet ő maga személyesen még nem élhetett át, másrészt az 1968-as prágai események és annak magyar vonatkozásai, valamint a hatvanas évek „fridzsider-szocializmusának” korszaka még bőven tartalmaz „fehér foltot” íróknak, történészeknek egyaránt.

Emlékszünk még a Rózsaszín Cicákra? Vagy Tom Jones híres számára, a Delilahra, amit mi magyarok, csak Dilájláként emlegettünk? Az orosz órákra a suliban, a jelentésre, amelynek a szövege mindig távárissal (elvtárssal) kezdődött?