Karabinerek

Hat órája rójuk az Alpok sziklás csúcsait, gyalogolunk, mászunk, gyalogolunk. Az utolsó harmad következik, keskeny ösvény visz a gerincen, nem szívesen nézek le. Elfogy az út, a turistajel a sziklafalon folytatódik, a falba rögzített drótkötél mentén. Belenézek a mélységbe, megkapaszkodom, és oldalazva igyekszem a következő párkányig. A fal érdes, jól tapad, nincs para. Károly a stabil ponton álldogál. Nem indul. Kérdőn nézek rá.

– Van egy fiam. Mondtam már?

– Nem, csak a lányodról beszéltél.

Már nincs sok hátra a meredek falból, közel a biztonságos ösvény, de ha még sok új hírrel kell szembesülnöm, el fog hagyni az erőm. A tenyerem izzad, csúszik a dróton.

Károly és én vagy fél éve randizunk, mindketten túl vagyunk egy házasságon, felnőtt gyerekekkel. Társkeresőn ismertem meg, ugyan nem sokat tudok róla, de kezd közöttünk komolyabbra fordulni a dolog, főleg amióta ő is elkezdett sziklát mászni meg túrázni, erős, nem beszari, akár még társam is lehetne, mindig ilyen paliról álmodoztam − érett felnőttkoromra meg is kaphatom.

– Gondoltam, szólok, mielőtt megkérem a kezed.

– Ó, asszonykérés is lesz – élcelődöm, és óvatosan kilépek a biztonságos párkányra. Ő is elindul a falon, most én kérdezek. – Hogy hívják?

– Ádám.

– Hány éves?

– Harminckettő.

– Mivel foglalkozik?

– Informatikus volt, most nem tudom.

– Miért nem beszéltél róla eddig?

– Mert kitagadtam, már nem igazán a fiam.

– Miért?

– Mert meleg, és én utálom a buzikat. Érted?

– Értem én, de attól még a tiéd, a te véred, a te géned, belőled fakadt, szóval a te fiad. Pilinszky is állítólag a pasikat szerette, és milyen remek költő volt, vagy ott van Leonardo Da Vinci.

Nem válaszol. Kilép mellém a párkányra. Én is hallgatok. Marad a gyaloglás.

Idilli a táj, virágos alpesi réteken járunk, tehenek legelésznek körülöttünk. Elérünk a pásztorszállásokhoz, a hegyi ember sörrel kínál, persze nem ingyen, két euró doboza. Letelepszünk a kunyhó mellett elfektetett fatörzsön, szürcsöljük a sört, várom a vallomást, de nem akaródzik belekezdeni, provokálom.

– Hazudnék, ha azt állítanám, hogy én sohasem játszottam el a gondolattal, mi lenne, ha valamelyik gyerekemről kiderülne, de azt hiszem, semmi sem változna. Nem tehet róla, nem az ő döntése, hanem genetika, egy öröklött állapot, amit lehet titkolni, megváltoztatni viszont nem. Szülőként sem befolyásolhatod, csak elfogadhatod. Vagy elutasíthatod.

Károly arrébb húzódik a farönkön. Lehet, hogy nem kellett volna megemlítenem a genetikát, pedig van ez a dolog, a genetikai memóriahiba. Nemrég olvastam róla. Fiúk esetében anyai ágon, lányok esetében apai ágon következik be a genetikai módosulás. Nem emlékszem pontosan. Egy biológiaprofesszor írta a cikket, elég meggyőzőnek tűnt.

Keresem Károly tekintetét, ő azonban a tehéntrágyával keveredett sarat vizsgálja. Hallgat, és hallgatása tele van rémülettel. Engem kívül tart, apránként enged be. Érzem a szándékát, de valami visszatartja.

– Felmegyünk a sziklaablakig, vagy visszafordulunk itt? – kérdezem.

– Felmehetünk.

Szedelőzködik.

A maradék sört beletöltöm kiürült ivótasakomba, ez lesz az infúzió hegymenetben.

– Fekete sávos, meredek ösvény – mondom –, de nem igazán technikás. Megéri felkapaszkodni. Ilyen tiszta időben rendkívüli a kilátás.

Károly bólint. Búcsút intünk a hegyi embernek, elindulunk a jelzett úton. A tehéncsorda nem vesz tudomást a turistaútról, keresztbe-kasul kérődznek előttünk, kerülgetjük őket meg a lepényeiket.

– Tudtad, hogy a tehenek több embert ölnek meg egy évben, mint a cápák? – kérdezi.

Elhagyjuk a csordát, kezdődik a köves meredély a törpefenyők között. Károly megáll. A hátizsákjában kutat. Egy fényképekkel teli nejlonzacskót húz elő, kiveszi a legfelsőt, helyes fiúcska nevet bele a kamerába.

– Szép gyerek, okos a tekintete – mondom, és úgy teszek, mintha nem látnám a kisfiú rózsaszínre kilakkozott kisujját. Visszaadom a képet, tovább indulunk. Károly mögöttem jön.

– Huszonkettő volt, amikor elköltözött az amerikaival – vág bele. – Örültem neki, jót tesz az angoljának, jobban fogja beszélni a nyelvet, mint bárki a családban. Hát ebben igazam lett, mindnyájunknál jobban beszél angolul. Tényleg azt hittem, egyetemi lakótárs, közös albérlet, közös csajozások meg bulik. Magamból indultam ki. No, nem erről volt szó. Ádi lett az amerikai csaja. Persze voltak jelek, de nem akartam meglátni. Szőke, loknis hajú kisbaba volt, angyali fürtökkel. Kislánynak nézték a játszótéren, Ágikának szólították az óvodában, vagy magányosan gyöngyöt fűzött, vagy a lányokkal játszott a babakonyhában. Nem emlékszem, hogy lett volna fiú barátja. A mai napig a legjobb barátja egy fiatal nő, még az általános iskolából. Állandóan együtt voltak. Amikor középiskolás lett, meg is kérdeztem Áditól, hogy megcsókolta-e már, meg hogy mióta járnak. Nagyon helyes kislány volt, és szemmel láthatóan tetszett neki Ádám. „Ő csak egy barát, a legjobb barátom”, válaszolta.

Károly megáll a mesélésben. Szusszanunk egyet.

 – Egyszer arra mentem haza, hogy az anyja selyempongyolájában és tűsarkú cipőjében billeg a tükör előtt. Letéptem róla a göncöt. Jól megráztam. Meg ne lássalak lányruhában! Keservesen sírt, nem értette, mi a bajom. Ötéves lehetett akkor. A tanár exem nyugtatott. Nincs ennek jelentősége, mondta. Az iskolában mindennapos jelenség. A gyerekek előszeretettel öltöznek ellenkező neműnek, gyakori még a középiskolában is. Gyere el egy farsangra vagy egy iskolai drámanapra. Magad is megláthatod.

Az ösvény meredeken vág a törpefenyők közé, egyre keskenyebb, a köves kaptató belénk fojtja a szót. Félórás gyaloglás után beleszaladunk a sziklafalban tátongó hatalmas, szélvájta lyukba. Megnyílik az őszi ragyogás, vakítanak a fények, a mélységben csillogó vizek, éles villanások, hangyányi tehenek a legelőkön, sisakvirágtól lila rétek, sárguló gyertyánosok, vöröslő bükkösök, sötétzöld fenyvesek. Hálás vagyok az újabb csodáért. Kiülünk a sziklaablakba, Károly a fal alsó párkányára telepszik. Lóbálja a lábát, és az örökké felhőbe vesző csúcsoknak beszél.

– Mindent elkövettem, hogy fiúsabban viselkedjen. Beírattam ovis cselgáncsra, ügyes volt, jól ment neki. Minden hétvégén fociztam vele, kamaszkorában az öregfiúk focira is magammal vittem. Sörözni is elhívtam a haverokkal, pedig még csak tizenhat volt. Kitaláltam, hogy eddzünk együtt, elvittem az edzőterembe. Mindenkit ismertem, sok jó cimborám van. Nem mert ellenkezni, eljött velem, de tudtam, hogy utálja. Már vagy fél éve kondiztunk együtt, amikor az egyik közös edzés után a szaunában többedmagunkkal lazítottunk, és a srácok Ádit ugratták, hogy biztos a jó seggek miatt jár aerobikra, és sikerült-e már valamelyiket megdugnia. Akkor tudtam meg, hogy a fiam aerobikozik a kondi mellett. A szauna tompa fényében és a szárazgőztől egyébként is vörös bőrén nem tűnt fel a pirulás, de én láttam, és pontosan tudtam, nem mások jó segge miatt jár oda. Formás, nőies segget szeretne magának. Többet nem edzettünk együtt, megkértem, ne is jöjjön a terem közelébe, ne égessen. Utána már nem sokat beszéltünk, egyetemista lett, elköltözött, és jött ez a buznyák amcsi.

– Az exed hogyan élte meg?

– Falazott neki, már rég tudott az élettársról, de elhitette velem, hogy ártatlan lakótárs, egy jó barát, közben ő már terápiára járt. Tudtad, hogy vannak olyan civil szervezetek, amelyek terápiát szerveznek a homokosok szüleinek? Eszement világ! Akkor váltam el, amikor a nejem kiutazott Philadelphiába, az esküvőjükre. Hívott, menjek én is, ne gondoljak arra, hogy mi történik az ágyban, csak arra, hogy a fiunk boldog. Hánytam a gondolattól. Beadtam a válókeresetet.

– És a lányod?

– Ő kiutazott az anyjával, meg a terápiára is elment – Károly idegesen rugdossa a sziklafalat a bakancsa sarkával. – Igen… És talán jobb, ha ezt is elmondom. Titkoktól mentes életet szeretnék melletted.

Felgyorsul a pulzusom, sokkal erősebben ver a szívem, mint a kapaszkodón felfelé. Mi jöhet még? Kérlek, ne törd össze az az ideális társról szőtt álmaim – könyörgök magamban.

– Van egy unokám – folytatja. – Philadelphiában. Egy kisfiú. Béranya szülte nekik. Egy ázsiai edény. Tudod, így hívják a homoszexuális férfiak a gyermekeiket kihordó nőket. Csak egy egyetemista edény, akinek kellett a pénz a tanulmányaihoz. Nem tudom, mennyit fizettek annak a szerencsétlennek, és azt sem, hogy amerikai vagy magyar volt-e a sperma. Nem is érdekel. Végül is mindegy. A fiam gyermekkori legjobb barátja, akit talán sohasem csókolt meg ez a hülye gyerek, felajánlotta, hogy petesejtdonor lesz. Azt is hozzátette, ha egyszer nővel látja Ádámot, akkor a fiam számítson a legrosszabbra, merthogy ő kikaparja a szemét, amiért nem őt választotta. Helyes kislány volt, és gyönyörű nő lett belőle. Örültem volna, ha ő a menyem.

Újabb képeket nyújt felém. Két egymást átölelő fiatalember magzati ultrahangképet tart a kamerába, boldognak látszanak, a másikon a bérmama szép kreol pocakja, a harmadikon a két egymást ölelő félmeztelen férfi, közöttük egy pucér csecsemő. Megborzongok.

Feltámadt a szél. Sötétszürke felhők gyülekeznek a távoli hegyek felett, és rohamosan közelednek. Eltakarják a napot. Mélyebbek lesznek a színek, sötétebbek, fenyegetőbbek.

 – Szép kisbaba. Gratulálok.

Visszaadom a fotókat.

– Az ifjú pár megértő a béranyával, együtt járnak az állatkertbe, viszik a gyereket a parkba, közös vasárnapi rántott csirkés, uborkasalátás ebédek, a magyar konyhát a béranya is megkedvelte. Bolond egy világ! – mondja, és újabb képeket kapok. A boldog négyes a zsiráfház előtt az állatkertben, a játszótéren, a vasárnapi családi asztalnál. Idilli jelenetek egy család mindennapjairól.

– Jóképű férfiak. Szépek, és férfiasan öltözködnek – jegyzem meg. – Aerobikozik még a fiad?

– Állítólag nem. Azt hallottam, hogy az amerikaival futnak, maratont meg félmaratont, falat másznak, és rengeteget túráznak. A házimunkát megosztják, a fiam vásárol és főz. Állítólag kiválóan.

– Szívesen megismerném a fiadat.

Feltápászkodom a sziklaperemről.

– Elindulunk? Lassan sötétedik.

– Várj még egy percet!

Károly tovább kotorászik a hátizsákjában. Mi mindent rejtegethet még?

Nézegetem a felhőket, aztán meg a völgyet, bámulom a sötétzöld fenyőket, várom, hogy induljunk. A széllökések felerősödnek. Károly is feltápászkodik, fél lábbal a sziklaablakban áll, másik lába a peremen, egy dobozkát nyújt felém. Nem nyúlok érte. Üvegből van, valami csillog benne.

Károly megbillen. A sziklaperem megindul a súlya alatt, kövek görögnek gyorsan a mélybe. Kiesik a doboz a kezéből. Kifut a vér az arcomból. Egy óriási kéz markolja a szívemet, egy másik a gyomromat szorítja. A lábam béna és jéghideg. Szinte nincs is pulzusom.

A sziklák közt lefelé pattogó doboz darabokra törik. Kiesik belőle a csillogó valami, és fennakad egy magányos törpefenyő tűlevelén.

Károly felé nyújtom a túrabotot, de ő addigra már megkapaszkodik a sziklaablak oldalfalában. Felhúzza magát a biztos talajra. Remeg a lába, kék a szája, alig hallom a suttogását.

– Lehetek a társad?

Elhessegetem a „mi lett volna, ha” legrosszabb verzióját. A törpefenyőn fennakadt ajándékot nézem. Válasz helyett elindulok a sziklafalon lefelé. Lassan mászom a falon, néhány méter után már a törmeléklejtőnél járok, óvatosan ereszkedem tovább. Elérem a törpefenyőágat. Stabilan állok. Tenyerembe veszem az ajándékot. Egymásba akasztott minikarabinerek, ezüstből vagy fehéraranyból. Mestermunka.

A sötét felhők közül néhány percre feltűnnek a napsugarak. Megvilágítják Károlyt és a sziklaablakot.