Nette kisasszony rövid nyara

Túl korán született

regényrészlet

Annette von Droste-Hülshoff nyugtalanító jelenség volt. Már születése is bánatot okozott szüleinek. 1797 januárjának egyik csikorgó hideg reggelén állapotos édesanyjának, Therese von Droste-Hülshoffnak – aki az illem szakértőjeként normális esetben gyűlölte a feltűnő viselkedést és a polgári magatartást– az ötlött eszébe, hogy a hülshoffi vízi kastélyt körülölelő befagyott várárokban csúszkáljon, és azon nyomban el is esett. Vörös arccal kémlelt körül, vajon láthatta-e valaki e kínos esetet, majd feltápászkodott, leverte a havat szoknyájáról, és szégyenkezve visszatért szobáiba. Röviddel ezután elkezdődtek a fájásai, és Therese a kelleténél két hónappal korábban egy aprócska, csenevész teremtményt hozott a világra, akinek még apróbb kezecskéjén ujjai a verébkarmocskákra emlékeztettek, a körmöket pedig szinte észre sem lehetett venni. Fiút vártak és reméltek. Egy lányuk már volt, Jenny, ugyan minek kell még egy? Clemens-August II. von Droste-Hülshoff, a nem túl boldog apa csak akkor tarthatta meg az örökölt kastélyt a teaházzal, parkkal és mintegy száz paraszti gazdaságnak bérbe adott hétszázötven hektár földből származó jövedelemmel, ha egy katolikus nővel kötött házasságából fiút tud felmutatni. Éppen ezért első feleségének korai halála után csak rövid gyászidőt engedett magának, és hamarosan bejárta a környék összes hölgyek lakta birtokát, hogy végül Theresével megoldja az utódlás gondját. És most itt ez a kis női féreg. Senki nem hitte, hogy a gyermek életben marad, az anya is túl gyenge volt a szoptatáshoz. Szerencsére a közeli Altenbergben akadt egy asszony, a takács felesége, Katharina Plettendorf, aki igazságtalan módon éppen fiút szült, de mit lehet tenni... Plettendorf asszony beköltözött a kastélyba, és megmentette a kis baronesz életét. Mindazonáltal a gyermek egészsége gyöngécskén szolgált. Még két hónap hiányzott ahhoz, hogy a vesztfáliai vízi kastély körül folyamatosan gomolygó köd felszálljon, és kipirulhasson az emberek arca.

Felnövekedvén Anette törékeny testfelépítése heves és csökönyös természettel párosult. Kevés hajlandóságot mutatott a hozzá illő tevékenységekhez, inkább a sáros, mocsaras vidéken csavargott, azután csizmájára és szoknyája szélére ragadt sárkéreggel tért haza. Elbliccelte a tanulást a házitanítónál, amelyen nővérével és végül két – általános megkönnyebbülésre világra jött – öccsével együtt kellett volna részt vennie. A matematika, a latin, a görög és a francia nyelv a fiatal hölgyek számára nem jelentett magától értetődő képzést – a francia még hagyján, de a matematika semmi estre sem. A lányok taníttatása általában abból állt, hogy illendő unalomban nőjenek fel, és szellemileg lehetőleg eltompuljanak az egyhangú kézimunkázás mellett. De hát már Rousseau is ezt ajánlotta... Tudás helyett jámborság és ártatlanság, algebra helyett szelídség. Ezenkívül meg kell tiltani nekik lehetőleg mindent – így a fiatal hölgyeknek nem támadnak buta ötleteik, és teljes engedelmességet, mindent eltűrő alázatot tanulnak, hiszen ezekre lesz szükségük egész életük során.

A nemesség azonban nem fogta őket ilyen szorosan, és Annette anyja Rousseau-n kívül Overberg reformpedagógus írásait is olvasta. Személyesen ismerte Overberget, megivott már vele egy-két kannácska kávét, és a kitartó feudális időkhöz képest kimondottan modern nevelési elveket alkalmazott. A testvérek még tegezhették is szüleiket. Therese von Droste-Hülshoff olykor megkérdezte magától, vajon nem épp ő ültette-e ezáltal az alkalmazkodásra való képtelenség, az erőszakosság, a merészség és a hevesség magját Annette lelkébe. Kétségtelen: a gyermek mutatott tehetséget néhány dologhoz – igazán illő módon zongorázott, kellemes rímecskéket faragott, amelyeket név- és ünnepnapokon kedvesen előadott –, de vajon okvetlenül szükséges-e egy tizenkét évesnek hexametereket alkotnia, majd unott és tudálékos pillantással válaszolnia az őt dicsérgető felnőtteknek? A bárónő igyekezett lánya különcségét csendes foglalatosságokkal ellensúlyozni – hímzés, horgolás, festés... Aztán egy nap levelet kapott egy bizonyos Raßmann úrtól, amelyben az illető Annette-et arra kérte, írjon valamit a Poetische Tagebuch 1810. évfolyamába. Therese von Droste-Hülshoff rögtön elhatározta, hogy eldugja a levelet, nem említi senkinek – főleg Annette-nek nem. Oberberg, aki a levél érkezésekor éppen a kávézóasztalnál ült, szintén egyetértett vele.

– Nem, ezt nem szabad megengedni. Semmi esetre sem! – Határozottan, de azért csendesen letette a kávéscsészét a hülshoffi asztalra, és behúzta az állát hollófekete kabátjának állógallérja mögé. – Tartsa távol a lányát minden dicsérettől, bármilyen kitűnő tulajdonságokkal bírjon is! Önnek sem szabad dicsérni őt – különben gőgös és lusta lesz.

– Szeretném tudni, ki mesélt ennek a Raßmannak a lányomról – bosszankodott a bárónő. – Ha megtéveszti is a vendégeket Annette szokatlan viselkedése – tudatlanság ellen nincs orvosság –, azt nem hagyom, hogy bárki azt a képzetet keltse a leányomban, hogy jelentős költői tehetség. Hiszen egészen biztosan nem az.

– Egész biztosan nem – visszhangozta Overberg, majd ismét szájához emelte a csészét és megnedvesítette felső ajkát. – Annette-et meg kell óvni a csalódásoktól, amelyeket egy ilyen képzet kétségtelenül maga után vonna.

Nos, ekkor merült fel bennük a gondolat: Werner von Haxthausen! Werner Therese von Droste-Hülshoff egyik mostohanagybátyja volt. Anyja röviddel a születése után, alig tizennyolc évesen meghalt, de apja, az öreg Haxthausen báró – akkor még persze ifjú emberként – röviddel az eset után újra megházasodott, és fiatal, robusztus nejével minden évben gondoskodtak egy gyermek világra jöttéről, s közülük tizennégy a felnőttkort is megérte. Hét nővér és hét fivér.

A harminckét éves Werner volt a negyedik fiú, a család zsenije, bár kissé nyughatatlan természetű. Jogot tanult Münsterben és Prágában, klasszikus és keleti nyelveket Párizsban és Göttingenben, Halléban pedig orvostudományt. Mindezek után volt még ereje, hogy mellékesen filozófiai és természettudományi előadásokra is járjon. Werner von Haxthausen el volt ragadtatva koraérett unokahúga tehetségétől, sőt második Sapphónak nevezte őt – „Mégiscsak támogatnunk kell, hiszen a nagy költők közt is példa nélküli, hogy már ebben a korban…” –, így hát Therese végül rábízta legifjabb leánya költői tehetségének gondozását. Később azt is megengedte – bár lánya dicsérgetését változatlanul kerülte –, hogy Werner nagybácsi irodalmi oktatást biztosítson Annette számára Münsterben, egy kedves, idősebb úrnál.

Münster a maga pompás épületeivel nemcsak a legszebb városa volt az elmaradott és jelentéktelen Vesztfáliának, de itt még az illő viselkedést is gyakorolták. Az emberek meghajoltak, ha a Droste-Hülshoff bárói család tagjaival találkoztak, sőt egy darabig hajlongva lépkedtek tovább. Droste-Hülshoffék így aztán habozás nélkül odaküldhették a gyermeket, főleg azért, mert a család egy házat is fenntartott a városban. A tanításra kiszemelt kedves idősebb úr ráadásul csaknem szemben lakott. Név szerint Anton Matthias Sprickmann, Goethe barátja és a rajongó Hainbund[1] tagja – egykor nagy jövőt jósoltak neki költőként. Igaz, nem Münsterben... Ott ugyanis kinevették. Korábban Sprickmann fontolgatta, hogy kivándorol Tahitibe, de még éppen idejében jobb belátásra tért, hátat fordított a Sturm und Drangnak[2] és valamennyi költőbarátnak, majd a jogtudomány tekintélyes professzora lett. Jó lelkiismerettel rábízhatták a gyermeket.

*

Sprickmann a dolgozószobájában fogadta Annette-et, amelynek falait padlótól a plafonig könyvek borították. Legalábbis a négy fal közül hármat teljes egészében a tudomány töltött meg, a negyediknek egy szabad sávján egyszerű, fekete keretes rézmetszet függött, amely egy pálmákkal szegélyezett tengerpartot ábrázolt, félig meztelen bennszülöttekkel. A bennszülöttek egy csónakot toltak a vízbe. Ahogy Annette megállt a kép előtt, Sprickmann rögtön mellette termett.

– Tahiti – mondta, miután köszöntötték egymást. – Csodálatos emberek ezek itt, tele gyermeki ártatlansággal, bájjal és jósággal. Olyan életet élnek…

Mélyen felsóhajtott.

– Nem annyira elkényeztetettek és túlműveltek, mint mi, európaiak. De nem is kell, hogy így legyen.

Annette már hallott arról, hogy Sprickmann fiatalabb korában elhatározta egy költőkolónia alapítását Tahitin, azonos szellemiségű emberekkel. A férfi maga is tudta, hogy Annette-nek tudomása van erről a régi tervéről. Alighanem fél Münster ismerte a történetet. Gyorsan folytatta is:

– Ha odautaztunk volna költőbarátaimmal, a bennszülöttek apostolként és feljebbvalóként fogadtak volna minket, mi pedig a legnagyobb örömmel neveltük volna őket.

– Miből akartak megélni Tahitin? – kérdezte Annette.

– Nos, biztos vagyok benne, hogy a természet nagylelkű gyermekei megosztották volna velünk busás javaik élvezetét.

– Miért kellett volna ezt tenniük?

– Miért ne? – felelte Sprickmann kicsit bosszankodva ezen a koravén lányon, ezen a gyermeken, aki meg merte kérdőjelezni trópusi álmát.

– Német költők, akik szeretettel és jó szándékkal érkeznek hozzájuk… Megteremthettük volna velük a legnagyszerűbb nemzetet a nap alatt. Egyébként pedig arrafelé az ember szájába hullanak a gyümölcsök. Azok a szeretetre méltó emberek szívesen osztoznak javaikon. Minden megosztanak. – S míg egy pillanatra elképzelte, hogy e föld gráciáival együtt fürdik, és egy második brahmannemzetséget alapít velük a paradicsomi szigeten, tekintete elhomályosult.

– Ez itt egy asszony? – kérdezte Annette, és előrehajolt. Sokszor esett nehezére pontosan felismerni, amit lát, csak akkor vette ki élesen a képeket, ha olyan közel hajolt valamihez, hogy szinte megérintette az orrával. Sprickmann elvörösödött. Miért is hagyta magát rábeszélni, hogy ezt a kotnyeles nemesi ivadékot tanítsa...?

– Nem – felelte csípősen a férfi, és két nagy lépést tett a szemközti fal irányába, ahol szinte vaktában leemelt a polcról néhány könyvet, majd egy ölnyi Shakespeare-t, Schillert, Goethét és Byront pakolt az íróasztalra.

– Na jó. Ezeket elolvasni, visszajönni, és sajátot is hozni!

Annette kissé tanácstalanul bámult rá. Sprickmann az aranybetűs barna könyvhátakat simogatta, majd héjaként lecsapott az egyikre, és átnyújtott egy Byron-verseskötetet.

– Először olvassa ezt végig, addig semmi értelme, hogy beszélgessünk róla. Viszontlátásra.

Tudta, hogy udvariatlan volt. Ha az új tanítvány elutasítónak érezte is nyers modorát, mégsem mutatta ki. Különben mindegy. Ha meg akarja szakítani a tanulást – nos, annál jobb. Értelmesebben is el tudja tölteni az idejét, minthogy szemtelen nemesleányokkal vacakoljon.

Ám Annette nem adta fel a tanulást. Olvasott. Visszajött. Sajátot is hozott.

Sprickmann olvasott, atyaian mosolygott, és szelíden dorgált. Nem is olyan rossz. Talán nem elvesztegetett idő. Feladta a következő könyvet.

Annette visszavágott a Bertha vagy az Alpok szomorújátékkal.

Sprickmann olvasott, homlokát ráncolta, és kevésbé szelíden dorgált.

Annette istenítette.

Ettől fogva szinte hetenként járt Münsterbe. Ha senki nem vitte kocsival, gyalog ment, két órát, rossz időben néha hármat is kutyagolt sárban, mocsárban, pusztaságon, lápon, mezőn. Csizmája láthatóan megsínylette. Ruháit folyton mosták. Sprickmann pedig egyre szigorúbban dorgálta, és egyre gyakrabban dicsérte.

*

Elfoglalt Werner nagybátyja egy idő után nem tudta követni unokahúga irodalmi haladását, mert megint valami újba fogott. Ezúttal egy összeesküvésben vett részt – nem csekélyebb személy, mint Vesztfália királya, Napóleon bátyja, Jérôme Bonaparte ellen. A mesterkedés azonban kiderült, és Wernernek Londonba kellett szöknie, ahol segédorvosi állást vállalt egy kórházban, majd előkészítette kivándorlását Ázsiába mint a Kelet-indiai Társaság hajóorvosa. Hülshoffban félelemmel suttogták a hazafias testvér, sógor és nagybácsi nevét.

Helyette eljött látogatóba August von Haxthausen, akit Annette és testvérei egyébként is vidámabbnak és érdekesebbnek találtak. Ő volt Annette legifjabb nagybátyja, csupán öt évvel idősebb a lánynál, és úgy elbolondozott a fiatalabb Hülshoff-utóddal, akár egy kisgyermekkel. Rendszeresen kilovagoltak, és még fára is mászott a lány kedvéért. Az ifjú nagybácsi hatalmas kezű volt, mindig hangos és jó kedélyű, örökké éhes, kövérségre hajló. Clausthal-Zellerfeldben bányászatot tanult, a jövő tudományát. Miután a gőzgép mindenhol elterjedt, tonnaszámra támadt igény a kőszénre, vasércre és emberekre, akik gondoskodnak a kitermelésükről. Újabban a nemesi családok fiai is arra kényszerültek, hogy polgári foglalkozásokban is bizonyítsanak – főleg, ha az ember hét testvére közül a legfiatalabb.

Amikor August a tanulmányi szünetben Hülshoffba érkezett, ásványokat és kőzeteket is hozott magával, s ezért Annette kedvenc nagybátyja iránti lelkesedése átterjedt az ásványtanra is. Elkísérhette őt a közeli márgagödrökhöz. Olyan volt, akár a csoda. Ha August ráütött egy kőre, abban hirtelen üreg keletkezett, amelyből egy másik ásvány színes csipkéi kerültek napvilágra. Aztán széthasított egy kavicsot, s benne kagyló vagy növény lenyomata látszott, amely valaha itt élt, vagy itt hajladozott a szélben. Többnyire persze semmit sem leltek benne, de ha mégis, az csodaszámba ment. August mesélt neki a régi földtörténeti korszakokról, a márga, a stroncianit, zöld homokkő és pala keletkezéséről. Végül ajándékozott unokahúgának egy saját kis kalapácsot, amellyel maga is ütögethetett. Annette a megszállottak szorgalmával kutatott, mindenképpen találni akart valami különlegest, hogy azt bemutathassa rendkívüli nagybácsijának, és méltó lehessen a figyelmére. Ha August megdicsérte őt egy érdekes kvarcleletért, fülig pirult, és még erősebben ütögette a sziklát.

Sprickmann kezdett csodálkozni, hogy tanítványa újabban órákat mulaszt. Utóbb pedig magával hozta nagybátyját, aki valósággal kikönyörgött Sprickmanntól egy régi vers- és dalgyűjteményt. A nemességnek kötelessége a régi dalkincs gyűjtése, esküdözött August.

– Bátyáim, Carl és Fritz már évekkel ezelőtt elkezdték ezt a munkát. Nemrég aztán én vettem át a gyűjteményt. Ha szeretné, hogy e dalok ne menjenek feledésbe, rám kell bíznia őket. Ha lejegyeztem, visszaadom önnek.

Sprickmann soha nem látta viszont a dalokat. De nem olyan idők jártak, amikor az ember a kölcsönvett dolgok visszaadásával törődne, ennél nagyobb feladatok vártak a haza fiaira. Napóleon végzetes vereséget szenvedett Oroszországban, már csak a halálos csapást kellett rámérni. August részt kívánt venni ebben, jelentkezett hát a Bremen-Verden huszárokhoz. Sok diák önként állt be a csatasorba; izzott a gyűlölet a francia megszálló iránt, ahogy mondták. Aztán pedig több százezer halott, akiknek az életébe került az oroszországi hadjárat... A  huszonhétezer vesztfáliai közül, akiket a franciák háborúba kényszerítettek, csak nyolcszáz tért haza. August egyik testvére, Fritzwilm már a spanyol hadjáratban elesett. Amikor anyja megkapta a halálhírét, ágynak esett.

De elég is a franciákból. Mit számítottak már a felvilágosodás értékei a francia abszolutizmus után? Csupán az elnyomás számított, amit a németekre kényszerített ez a förtelmes kis korzikai. Még Werner is feladta kivándorlási tervét a Kelet-indiai Társasággal, és visszajött Londonból, hogy a haza oldalára álljon. Két éven belül leverték Napóleont, és szerencsésen elűzték a francia megszállókat. Ismét elkezdődhettek a családi látogatások.

*

Annette eközben felnövekedett. A fiatal bárólány sápadt arca ovális formát öltött, csinosan ívelt kis szájjal, hosszú, finom, bár kissé ferde orral és nagy, vízszínű – ne szépítsük –, meglehetősen dülledt szemekkel. Rövidlátó volt, mint egy vakond. Már két lépés távolságból sem ismerte fel a szemben álló arcvonásait. Emiatt aztán beszélgetés közben többnyire közel hajolt a másikhoz, amit néhányan tolakodásnak véltek. Tartása is sok kívánnivalót hagyott maga után. Legszebb kétségtelenül a haja volt, e hihetetlenül sűrű, hosszú, szőke zuhatag, melyet formás kontyokba és fonatokba kötve hordott, s ezeket még a fülénél vagy két oldalt a homlokánál dugóhúzóhoz hasonlatos loknik, göndörkék ékesítettek. 

A zongorán a Don Juan főbb részeit tökéletesen játszotta, ám gyakran nem illendő módon fokozta a tempót. Ilyenkor izgatottan hátralendítette fejét, haja kibomlott, lélegzete elállt, zihálva kapkodta a levegőt a tételek közt, orcája izzott. Látványa megdöbbentette a jóindulatú hallgatóságot. Félő volt, hogy vét az elfogadott társadalmi normák ellen, amelyek egy fiatal hölgy számára a tizenkilencedik század elején igencsak szigorúak voltak. A vétséghez elég volt csupán a hangos beszéd. Hát még a túl mély hangszín! Már az átlagos női tónust is túlságosan mélynek tartották. Nemes kisasszonyok és feltörekvő polgárleányok úgy csicseregtek, akár a most született madárkák. Nem így Nette kisasszony. Altja kérdezetlenül beledörrent a férfi kerekasztal zavartalan társalgásába, bántotta a férfiak érzékeny fülét, és megrendítette törékeny önérzetüket. A Sprickmannál való tanulás talán megerősítette Nettét abban a tévedésében, hogy más férfiak is fontosnak tarthatják a véleményét. Voltaképpen túlságosan körüludvarolták. A túl sok dicséret hiúvá tesz, a túl sok biztatás – nos, láthatja az ember, hová vezet. August és Werner Haxthausennek kezdett elege lenni okvetetlenkedő unokahúgukból.

Annette nem értette. Oly nagyon szerette volna kivívni csodált nagybátyjai elismerését, egyszerűen csak ezért avatkozott bele mindenbe, ezért mondta el nem mérvadó véleményét a művészetről, a kultúráról, a háborúról és egy közös megegyezésen alapuló állam létrejöttének lehetőségéről, noha senki sem kérte erre, és senki sem volt rá kíváncsi. Minél jobban fáradozott azon, hogy felkeltse bácsikái figyelmét, annál jobban feldühítette őket.

Mindamellett Annette kicsi és törékeny volt, szinte áttetsző, akár egy szellem. Ha lehunyta szemét, alatta látszottak a rövidlátó szemgolyó árnyai. Egyébként pedig folyton betegeskedett: gyengeség, köhögés, szívtájéki nyomás, szédülések, fejfájások, gyomorbántalmak kínozták, gyakran forróság és pír öntötte el orcáját, rendszerint jobb oldalon, heves szorongás, belső remegés és lázrohamok vettek erőt rajta. Legalább ily módon megfelelt az akkori ideálnak, amely a testi dolgok átszellemítésére vágyott, és a nők esetében elutasította a markáns egészséget. A korabeli regényekben hemzsegtek a kifinomult, hóbortos, halálközeli szereplőcskék. Az aggasztó sápadtság ütőkártya volt.

Annette-et rossz egészségi állapota egyáltalán nem tartotta vissza attól, hogy hajnalok hajnalán továbbra is kilopakodjon a kastélyból, és csak órák múlva térjen vissza. Köténye bepiszkolódott, hiszen kövekkel, kövületekkel vagy fonnyadt, félig összetört virágokkal rakta tele, attól függően, hogy éppen az ásványokkal vagy a növényekkel foglalkozott. Nem lesz könnyű férjet találni neki, de nemesi neve végül segíthet ebben...

***

Eredeti cím:

Karen Duve: Fräulein Nettes kurzer Sommer

Berlin, Galiani, 8. Auflage, 2018.

Karen Duve 1961-ben született Hamburgban. 1999-ben nagy sikerrel debütált Regenroman (Esőregény) című művével. Elbeszéléseit és regényeit az irónia mellett kissé groteszk egyéni humor jellemzi. Otthonosan mozog a mesevilágban (Die entführte Prinzessin – Az elrabolt hercegnő, 2005) éppúgy, mint a való életben (Taxi, 2008) és a távoli jövőben (Macht – Hatalom, 2016). Eddigi művei több kiadást értek meg, és számos nyelven olvashatók. Több irodalmi díj kitüntetettje.

A Fräulein Nettes kurzer Sommer (Nette kisasszony rövid nyara) című, nagy sikerű regényében a 19. század első felének egyik legkülönlegesebb, kiemelkedően tehetséges, de szerencsétlen sorsú író- és költőnőjének, Annette von Droste-Hülshoffnak állít emléket, akit a legjelentősebb német költők között tartanak számon.

[1] Göttinger Hainbund, 1772-ben alapított, természetért rajongó német irodalmi szövetség.

[2] Sturm und Drang (vihar és vágy), német irodalmi mozgalom a 18. század végén